Vissza a tartalomjegyzékhez

Hazafi Zsolt
Sportoló szeretnék lenni, nem egy bulvárlap címlapsztárja

- Rengeteg sportág közül választhattál volna, mégis miért éppen az úszással kezdtél el foglalkozni? 
- Nem volt semmi különös indoka. Édesapám, aki ugyancsak úszó volt, vitt le az uszodába, hogy megtanítson úszni. Mindig szerettem a vizet, és valahogy ott maradtam, majd idővel elkezdtem versenyszerűen úszni. Ennyi. 


Cseh László: „Szerintem a legfontosabb a kitartás” Fotó: Reuters

- Mikortól tűnt úgy, hogy az úszók között van keresnivalód, a sima testedzésen túl? 
- A Spartacusban mindig rendeztek háziversenyeket, amelyeken én rendre az első három hely valamelyikén végeztem. Mivel a Szpariban nagyon sok tehetséges gyerek volt, így ezen eredmények alapján mondták, hogy van bennem fantázia. Általános iskola negyedik osztályától már napi két edzésre jártam: reggel, még iskolakezdés előtt, majd délután másodszor. 
- Hogyan tudtad és tudod magad újra és újra rászánni arra, hogy hajnali időben felkeljél, és „belemenjél” a hideg vízbe? A több kilométernyi „hosszok” leúszásának monotonitását, egyhangúságát sem lehetett könynyű megszokni.
- Nehezen, mivel reggelente olykor nagyon hideg a víz. De túl kell ezen esni, másképp nem lehet eredményt produkálni. A monotonitás elviseléséhez szükségesek a jó edzőtársak, a csapat kedvező légköre. Amúgy mindenki kidolgoz valamilyen technikát az egyhangú gyakorlatok elviselésére, hogy az úszás ne legyen annyira unalmas. Én például ilyenkor filmeken és könyveken szoktam gondolkodni. 
- Nehéz újra rászánni magad a fárasztó és nem annyira látványos alapozó „aprómunkára” azt követően, hogy elérsz egy kiugró eredményt, és ezzel bizonyítottad mind a magad, mind környezeted számára, hogy jól dolgoztál? 
- Egy nagy verseny után kapunk egy hónap pihenőt. Ez idő alatt nekem mindig elkezd hiányozni az úszás. Ekkor nem azon gondolkodom, hogy jaj, újra úsznom kell, hanem azon, hogy mit fogok másképp - ha lehet, jobban - csinálni. 
- Mennyire nyomasztó az, hogy miután ígéretes tehetségből „átváltottál” felnőtt versenyzővé, már kötelezően várták tőled a jó eredményeket? 
- Én mindig magam rakom a terheket magamra. Elsősorban nem a külső tényezőknek, személyeknek kívánok megfelelni, hanem egy belső hajtóerőnek, a saját magam által felállított elvárásnak. Például a sportújságok által írt „terhek” azért nem nyomasztanak, mert belül magasabbra állítom a mércét. 
- Miért? 
- Mert magammal - persze a reális keretek között - nagyon maximalista vagyok. Talán, ha nem így lenne, akkor kisebb eredményekkel is megelégedtem volna. Nagy úszó szerettem volna, illetve szeretnék lenni. 
- Ehhez szükséges, hogy érzelmileg is fontos számodra például Michael Phelps legyőzése? Szóval, a teljesítményhez szükséges neked egy ilyen „megszemélyesült” rivális? 
- Ha más számban úsznék, akkor más lenne a „nagy rivális”, akit mindenáron le akarok győzni. 
- És hol dől el a győzelem? 
- Szerintem a legfontosabb a kitartás. És például tudni kell, hogy mit szabad, és mit nem. Nem mehetek el akármikor moziba, az időmet, a pihenést is jól be kell osztani. 
- A sztárságból adódó csábításoknak hogyan tudsz ellenállni, hiszen nyilvánvalóan sok beszélgetős tévéműsorba hívnak, újságírók kereshetik a kegyeidet, és nem lehetsz híján a fogadásokra, partikra szóló meghívásoknak sem. 
- Tudni kell nemet mondani. Mivel nekem az úszásban kell teljesítményt nyújtanom, ezért tudatosan nem engedem, hogy szétforgácsolódjon az erőm. Ezt a szüleimmel és az edzőmmel is eltökéltük. Edzés helyett nem mehetek tévéműsorba vagy randevúzni. Sportoló szeretnék lenni, nem egy bulvárlap címlapsztárja. 
- Mivel az olimpia előtt egy hónappal szerencsétlen baleset miatt megsérült a lábad, úgy tűnt, hogy nem indulhatsz el a versenyen. Elindultál, sőt dobogós eredményt értél el. A padlóról hogyan álltál fel? 
- Úgy voltam vele, hogy nem lehet egyéves munkát veszni hagyni. Nem mondhattam azt: „Bocs gyerekek, feladom!” Ennyivel tartoztam magamnak, a szüleimnek, a társaimnak és az edzőmnek, akikkel évekig együtt sírtunk, együtt nevettünk. 
- Évtizedek óta hozzák az úszók a nemzetközi eredményeket. Mi lehet a titka, hogy a „vizesek” generációról generációra világszínvonalat képesek nyújtani? 
- Nem gondolkoztam még ezen. Talán az, hogy a tehetségeket megtanítják dolgozni. 
- Az egész embert kívánó úszás mellett miért vállalod a Budapesti Műszaki Egyetem informatikai szakán való tanulást, amely nem tartozik a könnyebb iskolák közé, mondhatni „erős pálya”?! 
- Fogalmam sincs, milyen erősségű ez a szak. Nem lehet csak sportolni, és közben semmit sem csinálni. Több lábon szeretnék állni, és ráadásul az informatika érdekel is. Ha vége lesz a sportpályafutásomnak, ami ugye előbb vagy utóbb bekövetkezik, akkor nekem helyt kell állnom a való életben is.