Szilágyi Sándor
A gátemelés gátja

„Ebédtájban láttam, hogy szalad a patakhoz a sok cigány. Én is kimentem, mert azt hittem, hogy verekedés van, de nem az volt, hanem a víz jött. Tíz perc alatt elöntötte a telepet” - meséli kálváriáját a középkorú Mida Károly, aki ekkortól családjával - feleségével, hétéves ikergyermekeivel és huszonkét éves fiával - a rokonoknál tölti napjait.

Főutca a cigánysoron. Nem észak Velencéje Fotó: Kaderják Csilla

- Volt itt már több árvíz is, de ekkora soha - teszi hozzá rezignáltan, miközben egy kilós kenyeret és két nagyméretű húskonzervet szorongat a hóna alatt, amit most osztottak valami segélyből. 
De mi is történt? Július 9-én, szombaton özönvízszerű eső zúdult a Borsod megyei Boldvára és a környező településekre (erről tanúskodik a Sajósenye és Boldva közötti mezőgazdasági terület tengerszerű állapota), ami önmagában még nem okozott volna ekkora bajt. Viszont a Boldva szélét átszelő s a telep mellett csordogáló Ördög-patak gátja nem bírta a hirtelen megemelkedett vízhozamot, s átszakadt, úgyhogy a dombról aláfolyó esővíz és a gátját vesztett áradat két oldalról közel négyszáz embert mosott ki az otthonából, s öntött el a cigánytelep kilencvennyolc házából kilencvenhatot! 
Aki nem tudott a rokonokhoz menni, az ment a művelődési házba meg a sportpálya öltözőibe. Ebben az évben ez a harmadik árvíz, az önkormányzat pedig már négy éve csak ígérgeti a gátemelést. 
- Itt nem vész van. Ez már katasztrófa - kapcsolódik be elkeseredve a beszélgetésbe Lázi Jenő. - Igaz, hogy a polgármester rendelte ki a polgári védelmet és a homokzsákokat, a baj viszont az, hogy a hivatalban ott vannak a szivattyúk, de nem hozzák ide, pedig tizennyolc köbméter víz van a házamban - fejezi be egyre mérgesebben mondanivalóját.
Három guminadrágos cigányember jön ki a házak közül (ők is áldozatai az árnak), akik szintén a mentésben segédkeznek, úgyhogy megkérdezem: mennyi ház áll még vízben a harmadik napon? 
- Olyan hetven-nyolcvan - hangzik a lehangoló válasz, pedig a tűzoltóság két nagy teljesítményű szivattyúja megállás nélkül nyomja vissza a vizet a patakba. 
Szóba elegyedek Lázi Csabánéval. Körülötte sertepertél öt gyermeke, akik vidáman szemlélik a lehangoló tényállást. 
- Három éve már összedőlt a házunk, szintén árvíz miatt - mondja keserűen. - Hova menjünk öt gyerekkel?! Oda nem megyek, ahol a sok nép van! - vitatkozik saját magával. 
- A kultúrházba? - kérdezem tőle. 
- Igen, inkább megyek a domboldalra. A gyerekek félnek bemenni a házba. 
Beszélgetésünkbe bekapcsolódik a kilencéves Barbara is. 
- Azt mondják, hogy kapunk egy sátrat. 
- Ki mondja? 
- A polgármester. 
- Minek? 
- Benne lakni - válaszolja lelkesen, s látszik a csillogó fekete szemében, hogy képzeletben már bevackolta magát a sátorba. 
- Isten őrizz! - veszi vissza a szót a mama. 
- Hol alszanak ennyi gyerekkel? 
- A testvéremnél ott lent. Amikor összedőlt a házunk, ki állította helyre? Mi magunk - folytatja az önvitát. 
- Az önkormányzattól kaptak segítséget? 
- Semmit - feleli egyszerre az anyuka meg a gyerekek. 
- A polgármester ellopja az erre szánt pénzeket - kontrázik rá egy beszélgetésünket hallgató helybéli. 
- Volt már itt a polgármester? 
- Csak a víz széléig jött, oda már nem ment, ahol eddig ér a víz - mutat a nyolcéves fia háta közepére. 
- Ha lemegy az ár, mi lesz magukkal? 
- Hát ki tudja? A ház azután fog összedőlni, ha kiszárad. Tudja, ez kukoricaföld volt, és ezt adta ide a polgármester építkezni. Kilenc éve építettük a házunkat, és most csempéztük a konyhát. 
- Reped a fal az ajtó felett - veti közbe lakonikusan a tizenegy éves Balázs. 
Idáig érünk a beszélgetésben, amikor is „partra vetik” fotósunkat (helyiek segítségével fotózott az elöntött területeken), úgyhogy megkérem a családot, hadd fényképezzük le őket. Be is állnak a vízbe annak rendje-módja szerint, s a gyerekek vigyorognak, mint a vadalma. 
- Ríjatok! Ne nevessetek! - hallatszik a hozzáértő píártanács egy szemlélődő lánykától. 
Miután megvan a kép, irány a művelődési ház, ahol körülbelül száz fő kapott átmeneti szálláslehetőséget az önkormányzattól. Katonai sátor jellegű a látvány. A falak mentén állnak az ágyak, a terem közepén az asztalok, s körülöttük a székek. Egyéb bútornak nincs hely. Vannak, akik éppen esznek, mások a bejáratnál cigarettáznak, sokan a gyerekekkel vannak elfoglalva, mivel az itt lévők zöme nő és gyerek. 
- Hány gyerek van itt? 
- Legalább hetven, a két hónapostól a tizennégy-tizenhat évesig. 
- Mit csinálnak itt egész nap? 
- Ülünk… Takarítunk… Tévézünk… - hangzik jobbról-balról a válasz. 
Egyébként nemrég oltották be hepatitisz ellen az összes telepi lakost, mivel a víz kimosta az udvari pöcegödrök és emésztők tartalmát, s az emberek a fekáliával szennyezett vízben menekültek. 
A polgármesteri hivatalban érdeklődésünkre közlik, hogy a település első embere éppen most ment ki a telepre, úgyhogy irány vissza. A polgármester akciójának oka pofonegyszerű: hat vagy hét írott és elektronikus sajtó képviselői téblábolnak a szélrózsa minden irányában kamerákkal, mikrofonokkal, diktafonokkal és noteszekkel. Éppen interjú közben csatlakozunk mi is Csabai Gyula polgármesterhez, s egy röpke szünetben felteszem első kérdésemet. 
- Azt mondják a helybéliek, hogy négy-öt éve csak ígérgeti az önkormányzat az árvíz elleni védelmet. 
- Ez így nem igaz. Három éve vagyok a polgármester, s ez alatt az idő alatt alakítottuk ki a vízelvezető árokrendszert. Ha az itt élők nem töltenék tele szeméttel, elvezetné a telepről a vizet. Ezt a nagy problémát pedig a gátszakadás okozta, de azt már helyreállították. 
- Milyen támogatást tud nyújtani az önkormányzat az embereknek? 
- A kárfelmérések alapján tudunk majd dönteni a segítségnyújtás mikéntjéről - feleli távozóban, mivel már lábán van a hosszú szárú gumicsizma, s elindul a házak közötti vízben, pótolva ezzel a helyiek szerinti mulasztását. Picit árnyalja a képet, hogy mindezt a kamerák kereszttüzében teszi.