Vissza a tartalomjegyzékhez

Busa Viola
Megbuktatnák Blairt

George W. Bush, John Howard, Tony Blair. Az Irak elleni katonai fellépés három kulcsszereplője - a háború után tartott szavazásokon mindhármukat újraválasztották. Igaz, míg az amerikai elnök és az ausztrál miniszterelnök még növelni is tudta támogatottságát, Nagy-Britanniában - bár a britek többsége ismét úgy vélte, Tony Blairnél nincs jobb jelölt a miniszterelnöki posztra - jelentősen csökkent a munkáspárti többség a parlamentben. Az elégedetlen baloldali politikusok máris új vezető után néztek.


Tony Blair és felesége, Cherie. Nehéz helyzetben a győztes Fotó: Reuters

A szakértőknek azonban úgy tűnik igaza volt, amikor még a választások előtt arra figyelmeztettek: Blairnek a saját pártján belüli ellenségei nagyobb fejtörést okozhatnak majd, mint a kiábrándult munkáspárti szavazók. Alighogy bejelentették ugyanis a választás eredményeit, a kormánypárti „lázadók” máris Blair mielőbbi lemondását kezdték el követelni.
Az előrejelzéseknek megfelelően a Munkáspárt ezúttal nem ismételte meg 1997-es és 2001-es elsöprő győzelmét, sőt, eddigi 161 mandátumos többsége kevesebb, mint a felére, 67-re csökkent (ebből több mint ötven azon képviselők száma, akik az elmúlt időszakban már többször is „fellázadtak” Blair ellen). A konzervatívok ezzel szemben harminchárommal több képviselőt jutattak be a parlamentbe, a liberális demokraták, pedig tizeneggyel növelték mandátumaik számát. Az optimisták szerint a Munkáspárt összezsugorodott többsége elvileg még elég tág manőverezési lehetőséget enged majd Blairnek, a pesszimistább előrejelzések szerint azonban valószínűleg nehéz csaták helyszíne lesz Westminster a következő hónapok során, különös tekintettel az új személyazonosító kártyák vagy a terrorizmus elleni harcra vonatkozó törvénnyel kapcsolatban várható vitákra. 
Ugyanakkor a médiának nem lett igaza abban, hogy az iraki háború körüli botrányok befolyásolnák a legjobban a szavazókat: míg a Munkáspárt a szavazatok közel 35 százalékát szerezte meg (ez az arány 1997-ben: 44, 2001-ben pedig 41 százalék volt), addig a toryk mellett a szavazók több mint 32 százaléka tette le voksát. A kiábrándult munkáspárti szavazók közül többen voksoltak a Konzervatív Pártra, mint a liberális demokratákra, pedig a toryk annak idején éppúgy támogatták az iraki invázió megindítását, mint Tony Blair és csapata. Ezzel szemben a háborút vehemensen ellenző liberálisok a szavazatoknak csupán 22 százalékát szerezték meg. Az eredmények alapján ugyanakkor az is megállapítható, hogy a baloldali Munkáspárt szavazóbázisa épp a munkásosztály körében csökkent (a párt legnagyobb „cserbenhagyói” a felmérések szerint többnyire a fizikai munkások voltak), míg középosztálybeli támogatóinak száma jelenleg magasabb, mint eddig valaha.
Annak ellenére azonban, hogy a brit polgárok milliói egy újabb munkáspárti kormány mellett tették le voksukat, számos újságíró és munkáspárti „lázadó” most arról próbálja meggyőzni a szavazókat, hogy rosszul döntöttek. Több elemző szerint a színfalak mögött valóságos puccs készülődik, amely kísértetiesen hasonlít azokhoz a toryk köreiben lezajlott folyamatokhoz, amellyel Thatcher asszonyt annak idején megbuktatták, és amely hosszú távon a párt - egyelőre orvosolhatatlannak tűnő - meggyengüléséhez vezetett. A liberálisok körében is hasonló események játszódtak le a múlt század elején - a párt azóta sem tudott hatalomra jutni. Annak ellenére, hogy Tony Blair, a Munkáspárt történetében először egymás után harmadszorra is győzelemre vezette pártját, a munkáspárti lázadók úgy vélik, a csökkenő népszerűségű miniszterelnök egyre inkább teher a párt számára. Az egyik exminiszter röviddel a választási eredmények bejelentése után egyik nyilatkozatában azt állította: a jövő évi önkormányzati választásokon a Munkáspárt veszíthet, ha Blair nem mond le még az év vége előtt. A toryk vezetője, Michael Howard pedig bejelentette, hogy lemond pártvezéri posztjáról, így év végére a konzervatívok már új vezető alatt folytathatják majd pályafutásukat. Howard bejelentésével szintén nyomást akart gyakorolni Blairre azért, hogy a kormányfő is adja át helyét egy új pártvezetésnek.
Az elemzők azonban arra intenek, naivitás lenne azt gondolni, hogy a felmerülő problémákra Tony Blair megbuktatása és az utódaként már régóta beharangozott pénzügyminiszter, Gordon Brown felemelése lenne a válasz. Egy sebtében megalakított Brown-kormány ugyanis sem demokratikus legitimitással, sem megfelelő programmal nem rendelkezne: ha ugyanis feladná a blairi politikát, akkor azzal vádolhatnák, hogy elárulta a választópolgárokat, ha pedig végrehajtaná azokat, akkor felmerülhetne a kérdés, hogy miért kellett ehhez Blairt meneszteni? Márpedig a legfrissebb felmérések szerint a munkáspárti szavazóknak csupán 17 százaléka szeretné, ha a miniszterelnök egy éven belül távozna, túlnyomó többségük (83 százalékuk) azonban azt támogatná, ha Blair maradna. A kérdés az, hogy az ő akaratuk érvényesül-e majd vagy a „rebellis” képviselőké. A pártvezér mindenesetre máris megkezdte kabinetje átszervezését, vagyis a hozzá lojális munkatársai és tanácsadói kinevezését.