Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Az elnöki intézményről

Az elmúlt hetekben Magyarországon egy téma uralta a közbeszédet, mondhatni kiemelkedett a többi közül: ki és milyen képességekkel rendelkező személy legyen a Magyar Köztársaság harmadik elnöke? A kurrens témák általános természete azonban az, hogy idő után rájuk un a közönség; félő, hogy ez történik majd ezzel a kérdéssel is. De ha nem is unnak rá az emberek, nem bizonyos, hogy jól fogunk kijönni belőle. A kérdés ugyanis - bármennyire is erről akarnak meggyőzni bennünket a pártok szószólói - nem pusztán az, hogy ki legyen az újonnan hivatalba lépő köztársasági elnök, hanem mindenekelőtt az, hogy mi lesz a sorsa a köztársasági elnöki hivatalnak mint intézménynek. Ha ez utóbbiról nem beszélünk, egy nagyon fontos vitatéma előtt zárjuk be a fülünket, s ez hátrányos lehet egész demokráciánkra. Ezért érdemes elgondolkodnunk magáról az elnöki intézményről és mindarról, hogy hogyan alakulhat majd a magyar demokrácia alkotmányos intézményrendszerének jövőbeli szerepe.


Szili Katalint népszerűsítő reklámtárgy. Kulcsfigura? 

Frusztráció és sikerélmény

Az első kérdés arra irányulhat, hogy megnézzük: vajon miért a személyekre van kiélezve a vita? Miért röpködnek pro és kontra nevek, s az egyes pártok miért érvelnek egyik vagy másik személy mellett, illetve ellenében?
Természetesen nem arról van szó, hogy a pártokat en bloc kritikával kellene illetnünk ezért. A magyar demokrácia elsősorban pártdemokrácia, a parlamentarizmus fő megtestesítői a pártok. A pártoknak vannak eminens hatalmi érdekei, amelyek közé beletartozik az, hogy hatalmon maradjanak, vagy éppen hatalomra kerüljenek. A hatalmon maradáshoz (hatalomra kerüléshez) számukra előnyös személyi kombinációk kellenek, amelyek - másfelől - az ellenfelek személyi kombinációinak hatástalanítását is jelentik. 
Nem mondhatjuk azt, hogy az MSZP rosszat húzott, amikor - a koalíciós partner fenntartásai ellenére - megnevezte jelöltjét. Miért nem? Azért, mert az MSZP-nek megvannak a saját, akár a koalíciós partnerétől is különböző céljai. Az ilyen célokkal eddig nagyon csínján bántak a pártok. A „koalíciós érdek” olyan nagy „tekintéllyel” bíró fogalom, hogy sokszor háttérbe szorította az adott párt saját érdekeit és céljait. Ez pedig hátrányára válhat a pártdemokráciának. Ha az MSZP (vagy bármely más párt) tartósan úgy érzi, hogy nem tudja megvalósítani saját céljait, akkor frusztrált lesz, és e frusztrációból az egész demokratikus rendszernek kára származhat.
Ellenben ha egy párt „jól sikerült” személyi döntéseket hoz, abból sikerélményei származhatnak. A kérdés csak az, a mostani személyi döntés frusztráció vagy éppen sikerélmény forrása-e. A mai MSZP olyan párt, hogy nyugodtan mondhatjuk: sem az egyik, sem a másik. Vagy: mindkettő. Csak éppen ami frusztráció a párt egyik felének, az sikerélmény a másiknak, és megfordítva. Szili Katalin személyének kiválasztása elsősorban arról szólt, hogy a pártban ma is vannak erős csoportok, amelyek képesek a kezükbe venni a döntést, még akkor is, ha a velük szemben álló „ellenfél” maga a miniszterelnök. Az MSZP ma miniszterelnöki párt, de a miniszterelnöknek kényesen kell egyensúlyoznia. Augusztusi hatalomátvétele alapjaiban nem változtatta meg a párton belüli erőviszonyokat. S ezek a „zavaros” erőviszonyok - várható volt - az első adandó alkalommal megmutatkoznak.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a köztársaságielnök-jelölési folyamat azért annyira személyi vonatkozású, mert a belső viszonyok roppant képlékenyek. Márpedig a felek talán maguk sincsenek tisztában azzal, hogy miközben egy belső logika és dinamika által hajtva nem tehetnek mást, mint hogy megvívják ezt a személyi küzdelmet, a mostani köztársaságielnök-választás tétje nem pusztán az, hogy ki lesz az új elnök, hanem az is, hogy milyen irányokban fejlődik tovább az elnöki intézmény.

Keretek és díszletek

Mielőtt megnéznénk, hogy mire alapozom tételeimet, nagyon röviden hadd szóljak néhány nemzetközi folyamatról. Először is érdemes megjegyezni, hogy nagyjából négy eset lehetséges. Az első csoportba azok az országok tartoznak, amelyek nem köztársasági államformájúak, azaz az adott országok élén nem elnökök, hanem uralkodók, királyok állnak. Témánk szempontjából ezek az országok nem jönnek számításba. A második csoportot a stabil elnöki-félelnöki demokráciák alkotják. A harmadikat a stabil parlamentáris demokráciák, végül a negyediket a változó-módosuló demokráciák. 
Fölmerülhet a kérdés: vajon Magyarország melyik csoportba tartozik? Az elsőbe nyilvánvalóan nem. Ha a rendszerváltás idején voltak is viták arról, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül a nép válassza meg (s ez által nagyobb legitimációt kapjon), Magyarország végül is nem lett elnöki-félelnöki köztársaság. Parlamentáris rendszer lett. De messze nem annyira stabil és az idők szavára nem figyelő köztársaság, mint jó néhány ország Európában.
Európában ráadásul még az első csoportba tartozó monarchiák is változnak. Nagy-Britanniában például igen komoly alkotmányos változások érlelődnek, igaz, már évek óta, s az is igaz, hogy nem túl látványosan. De nem nehéz észrevenni, hogy a Margaret Thatcherrel kezdődő és napjainkban Tony Blairrel „révbe jutó” folyamat lényege, hogy valamiképpen a gyenge, szimbolikus uralkodói hatalom mellé fölzárkózik a miniszterelnöki hatalom. Ahogy sokan nevezik: prezidencializálódik, „elelnökösödik” Anglia. A keretek és a díszletek a régiek, de észre kell vennünk, hogy számos ponton a rendszer megváltozott és folyamatosan változik. S nem pusztán azért, mert Thatcher vagy Blair erőteljes egyéniségek, hanem azért, mert megnövekedett az erős vezető iránti társadalmi igény.
Sokat változott Franciaország is. Talán a legtöbbet az elmúlt évtizedekben. Egy korábbi írásomban (. Hetek, 2003. augusztus 29.) erről részletesebben is írtam. Napjaink Franciaországa nagyon más, mint akár a két évtizeddel ezelőtti, s a folyamat ma is forrongásban van. S sorolhatnánk más példákat is. Az alkotmányos rendszerek a volt államszocialista országokban szinte egy időben alakultak ki, ha nem is teljesen egyformán. Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon nagyjából hasonló módon zajlott le az átmenet, mégis eléggé különböző módon intézményesítették a köztársasági elnök szerepét. Mind a lengyel, mind a cseh elnök erősebb lett, mint a magyar, aminek persze lehet, hogy most örülünk is, amikor összehasonlítjuk, mondjuk, Mádl Ferenc szerepét Vaclav Klaus cseh köztársasági elnökével. Mindenesetre az a lényeg, hogy az elmúlt tizenöt év Európa számos demokráciájában nagyon komoly intézményes átalakításokat és átalakulásokat hozott. A legfőbb újdonság persze az Európai Unió intézményrendszerébe történő integrálódás. Nyilvánvaló, hogy ebben a folyamatban nagyon sokfajta érdek és igény jelenik meg, ütközik. Továbbá sokan gondolhatják azt is, hogy például egy EU-tag Magyarországon akár újra is lehet gondolni az egy még nem EU-tag Magyarországra méretezett intézményrendszer egyik vagy másik elemét. Így akár a köztársasági elnöki intézményt is. Ezért mondtam azt, hogy magáról az intézményről, nem pusztán személyi kérdésről van szó. Napnál világosabb ugyanis, hogy a jövőben fokozottabban kerül majd az érdeklődés középpontjába (bárki lesz is az új elnök), hogy vajon az eddig trendbe („gyenge” elnök) illeszkedik-e, avagy módosítani kívánja a trendet, és igyekszik „erősebbé” tenni a hivatalt.

Kialkudott egyensúlyok

Ami 1990-ben létrejött: parlamentáris demokrácia. Talán túlságosan is létrejött ez a rendszer. De az előzményekből adódóan logikus, hogy ez jött létre. 1988 és 1990 között minden valamirevaló magyar értelmiségi, aki politizálásra adta a fejét, a pártokat látta megoldásnak. Több pártot az egy-párt helyébe, ami hatalmas érzelmi mozgósító erővel bíró jelszó volt. A létrejövő pártok elsöpörték az előző rendszert, és intézményesítették a parlamentáris demokráciát. A néhai állampárt utolsó rémült kísérletének, a közvetlen köztársaságielnök-választásnak (amely feltehetőleg Pozsgay Imrét juttatta volna az elnöki székbe) sikerült útját állniuk. A pártok szervezett fellépése azonban nem pusztán a régi rendszer bukását hozta magával, hanem egy új, „nemszeretem” világot is: a pártalkukat. A közvélemény-kutatások eléggé korán rámutattak arra az ellentmondásra, hogy miközben az emberek elismerték a pártok rendszerbuktató teljesítményét, meg is zavarodtak a pártok új világától és a pártok között eléggé korán meginduló vitáktól. Már a rendszerváltás környékén sem értették ezeket a vitákat az emberek, s ma végképp nem értik. Nem értik, miért nem Szili, és miért inkább Gombár. Vagy nem értik Glatzot és Sólyom Lászlót. Fogalmuk sincs, hogyan kerülhet esetleg ismét helyzetbe az újabb jelölést már többször visszautasító Mádl Ferenc. 
Az állampolgárok politikától való elfordulása és „elidegenedése” nélkül nem lenne érthető ez a mostani történet. Ugyanis bárkit is választanak meg júniusban elnöknek, ennek a személynek számolnia kell azzal, hogy egy érdekes szituációban lesz elnök. Nem pusztán azért, mert minden eddigihez képest nagyobb hátsó alkufolyamatok eredményezik ezt, hanem azért is, mert az ő időszakában le kell majd folynia egy elkerülhetetlen vitának: kifejezi-e még a gyenge köztársasági elnök a mai Magyarország politikai közhangulatát? Vajon az 1989-90-ben kitalált szerepkör és intézményesített megoldás időtálló-e még? S ha már nem az, milyen módon kell változtatni rajta? 
Nem nehéz észrevennünk: a vitának ez az a szelete, tartománya, amelyet a pártok - jó okkal persze - titkolni kívánnak a nagyérdemű előtt. Nyilvánvalóan nem érdekük, hogy egy évvel a választások előtt belebonyolódjanak egy végeláthatatlan vitába. Azért beszélnek tehát a személyekről, mert - minden negatív hatásával együtt is - a személyekről való vita jelenti a kisebb kockázatot. Ha már az intézményről magáról vitatkoznának, akkor nem kerülhetnék el a tiszta és egyértelmű beszédet, például, hogy ki és mennyiben akarja a mostani szisztémát, illetve kik azok, akik módosítani kívánnak rajta. S tekintettel arra, hogy a magyar rendszerváltás egy patikamérlegen kialkudott egyensúlyra épült, a szereplőknek nagyon jól meg kell gondolniuk, hogy mikor dobják be azt a bizonyos követ az állóvízbe. 

Kő a vízben

Medgyessy Péter a maga sajátosan „politikán kívüli” modorában bedobta a maga kövét. Közjogi csomagjában fontos elem volt a közvetlen elnökválasztás gondolata. Nézzük csak meg, hogy ma az MDF és a Fidesz is hasonló húrokat penget, persze csak informálisan. Ha e pártok testületi álláspontját nézzük, nem igazán találunk eligazító passzusokat. Medgyessy közjogi javaslatait persze egy évvel ezelőtt megmosolyogta a politikai elit (talán azért is, mert a javaslatok között ott volt a közös EP-lista), de - úgy tűnik - Medgyessy valamit azért észrevett. Ez pedig az, hogy a politikai eliten belül sokan vannak, akik nem tartják elképzelhetetlennek az 1989-90-es szerkezet módosítását. Ha jól belegondolunk: a volt miniszterelnök nem másra hívta fel a figyelmet tavaly, mint hogy értelmét veszítette a rendszerváltás törésvonala, amely a késő Kádár-korszak politikai elitjét és az új politikai elitet állította egymással szembe, vagy másképpen fogalmazva: a diktatúrát és a demokráciát. Medgyessy javaslataiban az volt a lényeg, hogy azt mondta: a törésvonal az 1990-es reformerek és napjaink reformerei között van. Ő magát napjaink reformerének gondolta, és igen vehemensen támadta a tizenöt évvel ezelőtt kreatív elképzelésekkel rendelkező, mára azonban (Medgyessy szerint) „megfáradó” elitet.
Azzal, hogy az MSZP nemrégiben Szili Katalint jelölte, voltaképpen mintha utólag Medgyessy mellett állt volna ki. Az elmúlt tizenöt évben állóvíznek tűnő demokratikus intézmények azonban kétségkívül reformra szorulnak. Ezeket a reformokat - furcsa módon - azok a társadalmi csoportok szeretnék, amelyek talán nem sokat értenek az intézményes politikából, de annyit tudnak, hogy ami eddig történt, azt nem igazán szeretik. Biztosak lehetünk benne, hogy a következő elnöki ciklusban napirendre kerülnek majd az elnöki intézmény jelenére és jövőjére vonatkozó, eddig megoldottnak vélt kérdések is.
A parlamentáris rendszerben tökéletesen adekvát volt a „gyenge” köztársasági elnök, aki nem akar önálló politikát vinni. De vajon milyen köztársasági elnökre lesz szükség, ha azoknak az álláspontja győz, akik szerint az 1990-es parlamentáris demokrácia alapjait meg kell változtatni? Csak azt tudhatjuk, hogy a vita a személyi kiválasztással messze nem ér nyugvópontjára.