Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Egy jenki a nagy király városában

1867. június 9-én a The New York Times hírül adta, hogy a Quaker City nevű gőzös kifutott a város kikötőjéből, fedélzetén válogatott személyiségekkel, akik nem kevesebb mint kétezer-egyszáz dollárért egy földközi-tengeri körutazáson vesznek részt. Visszatérésük október végére várható. Bár a hetvenöt főnyi társaságból hiányoztak olyan nagy nevek, mint a korábban visszalépett Sherman tábornoké, az utazás vidámnak és reményt keltőnek ígérkezett. Az utaslistán ott szerepelt Samuel Clemens neve is, aki Mark Twain írói álnéven vált hamarosan világszerte ismertté. 


A jeruzsálemi Jaffa-kapu a 19. században 

Mark Twain (1835-1910) ekkor még pályája elején álló újságíró volt San Francisóban, aki úti élményeit az Ártatlanok külföldön, avagy az új Zarándok útja (Innocents Abroad or the New Pilgrim’s Progress) című kötetében jelentette meg 1869-ben. A könyv népszerűséget és anyagi sikert is hozott számára, bár az igazi áttörés a nyolcvanas években érkezett el olyan mesterművekkel, mint a Tom Sawyer, a Koldus és királyfi, az Élet a Mississippin, a Huckleberry Finn és az Egy jenki Arthur király udvarában. A kilencvenes években aztán csőd csődöt követett: befektetéseivel mindenét elvesztette, könyvkiadója tönkrement. Ekkor újra világkörüli útra indult, amelynek tapasztalatait az Egyenlítő mentén (Following the Equator, 1897) című kötetében tette közzé.

Kő és kopárság

A 19. század második felének viszonylagos nyugalma és a nyugati országokban tapasztalt gazdasági fellendülés a turizmus feléledését hozta az oszmán-török uralom alatt álló Palesztinában is. (A Stendhal által kitalált touriste szó ekkor még nem nagyon terjedt el, és különösen a Szentföldre utazók egyszerűen csak zarándoknak nevezték magukat, bármilyen célból érkeztek is oda.) A század végéig 
a turisták főként egyénileg érkeztek, csoportos zarándoklatokat először a franciák szerveztek (1894). 
A Thomas Cook nevével fémjelzett hírneves angol utazási iroda először 1897-ben indított csoportos utakat a Közel-Keletre: a Liverpoolból kéthetente induló gőzös hatvan fontért vitte az utasokat egy hatvan napig tartó körutazásra. Az igazi turistainváziót azonban II. Vilmos császár 1898-as jeruzsálemi látogatása váltotta ki: egyedül ebben az évben háromezer európai jött a városba, ahol többségüknek már csak bérelt sátrakban jutott hely. 
Mark Twain Itália, Görögország, Törökország és Szíria nevezetes városainak megtekintése után érkezett meg Palesztinába. Akkóban szálltak partra, majd ezután Galilea nevezetes újszövetségi helyeit járták sorba lóháton, sátrakban éjszakázva. Twain nem volt elragadtatva sem a nevezetességektől, sem az emberektől, sem a tájtól. Palesztina a több évszázados oszmán-török uralom alatt kietlen, sivár vidékké vált: „Ahogyan továbbhaladtunk, úgy lett egyre nagyobb a hőség, és egyre sziklásabb és kopárabb, visszataszítóbb és barátságtalanabb a vidék. Akkor sem lehetett volna több követ széjjelszórni a világnak ezen a táján, ha minden öt négyzetméteren egy-egy kőfaragó műhely működött volna itt évszázadokig. Még csak egy fa vagy egy bokor sem volt sehol a közelben. Még az olaj vagy a kaktusz, az értéktelen talajok e gyorsan növő barátai is csaknem kipusztultak az országból. Nincs kimerítőbb látvány, mint ami szemükbe ötlik Jeruzsálem felé közeledve. Az egyetlen különbség az utak és az őket körülvevő terület között talán az, hogy az utakon több kő van, mint körülöttük.” (LII. fejezet)


Mark Twain 

Az ártatlanok külföldön e mondatait sokszor látjuk visszaköszönni a korszakról szóló kiadványokban. Az idézet népszerűségét bizonyítja, hogy a Palesztin Hatóság egy külön internetes weblapot üzemeltet az ebben foglaltak cáfolatára, mint ahogy ugyanezen az oldalon külön idézetgyűjteményt is találhatunk Twain állítólagos „rasszista” megjegyzéseiből csokorba kötve.
Pedig az amerikai író beszámolóját egyéb kortárs útirajzok is megerősítik. John Carne Levelek keletről című könyvében azt írta, hogy bár az Ígéret Földje a régi időkben teraszos művelés alatt állt, jelenleg elhagyott és sziklás, néhány helyet kivéve, ahol szőlőt, olajbogyót vagy fügét termesztenek (Letters from the East. London, 1826). William H. Bartlett Séták a Város körül című útirajzában szintén elkeserítőnek találta Jeruzsálem környékének pusztaságát (Walks about the City. London, 1844). Ahol egykor hatalmas paloták és tornyok álltak, ott most csak csenevész búza és néhány olajfa található - írta a szerző nem minden felháborodás nélkül. 

Bálványok és babonák 

De térjünk vissza Mark Twain beszámolójához. Az amerikai utazók észak felől közeledtek Jeruzsálemhez. Már órákkal azelőtt türelmetlenül, izgalommal és kissé szorongva várták a pillanatot, amikor megpillanthatják az örök várost, amely végül előbukkant a dombok mögül. Twain ezt írta a pillanat hatása alatt: „Örök dombjainak tetején ülve, fehéren, boltozatosan és szilárdan, magas, szürke falakkal összezárva és körülvéve, ott ragyogott a tiszteletre méltó város a napsütésben. Milyen kicsi!” (LII. fejezet) És valóban: ekkoriban Jeruzsálem nem terjedt túl az Óváros falain, s mindössze tizennégyezren lakták. 
Twain külön megjegyzi, hogy zarándoktársai közül senki sem fakadt sírva, mindenkit lefoglaltak saját gondolatai, amelyek többnyire a Biblia történetei körül jártak. Hangsúlyoznunk kell, hogy Mark Twain nem volt a mai értelemben vett vallási szkeptikus, amikor Jeruzsálembe érkezett: „Dél körül járt, amikor beléptünk ezekre a szűk és tekervényes utcákra, az ősi és hírneves Damaszkuszi kapun keresztül, és most már néhány órája megpróbálom felfogni, hogy abban a nevezetes ősi városban vagyok, ahol Salamon lakott, ahol Ábrahám beszélgetett az Istennel, s ahol állnak még azok a falak, amelyek a keresztre feszítés szemtanúi voltak.” (LII. fejezet)
Szkeptikussá legfeljebb az itt szerzett „élmények” hatására vált. Hiszen mi mást is kereshetett volna fel a 19. század közepén egy zarándok, mint a város vallási nevezetességeit: a templomokat és kegyhelyeket. Különösen a Szent Sír-templom állt a zarándokok érdeklődésének homlokterében, hiszen valamennyien keresztények voltak, s számukra ez a hely - Jézus Krisztus megfeszítésének, eltemetésének és feltámadásának helye - különleges jelentőséggel bírt. Ám maga a „szent hely” kiábrándítólag hatott mindenkire. A Szent Sír-templom ugyanis zsúfolásig tele van a legelképesztőbb babonákkal körülvett „szent tárgyakkal”. Twain oldalakon keresztül sorolja őket: a görögök kápolnájában található egy oszlop, amely a föld középpontját jelzi. Az oszlop alatt a föld, amelyből Isten Ádámot formálta - ugyanakkor néhány lépésnyire innen egy másik kápolnában mutogatják Ádám sírját. De itt van Melkizedek sírja is, aki bár négyezer éve halt meg - jegyzi meg maliciózusan az író -, eléggé jó állapotban van a sírja. 
Nem kétséges - írja Twain -, hogy a rengeteg babona és bálványként imádott szent ereklye ki- és megtalálásáért Helénát, Nagy Konstantin anyját terheli a felelősség: „Végigutazta egész Palesztinát, és mindig »szerencsével járt«. Ahol csak a jó öreg rajongó talált egy dolgot, amit a Bibliája megemlített, lett légyen szó Ó- vagy Újszövetségről, ő odautazott, kerestette azt a dolgot, és addig nem hagyott fel vele, amíg meg nem találta. Ha ez Ádám volt, akkor Ádámot találta meg; ha ez a frigyláda, akkor a frigyládát; ha ez Góliát vagy Józsué, akkor őket találta meg.” (LIII. fejezet) Végeredményben az az érzése az embernek, hogy itt semmi sem igazi, hanem mindent csak a szerzetesek találtak ki. Az amerikai utazó ugyanakkor elfogadja, hogy a keresztre feszítés helye „eredeti”, de nem győzi emlékeztetni magát és olvasóját arra, hogy: „Mikor valaki ott áll, ahol a Megváltót megfeszítették, mindenekelőtt azt kell szigorúan agyában tartania, hogy Krisztust nem egy katolikus templomban feszítették meg. Hébe-hóba nem árt emlékeztetnie magát arra, hogy a nagy esemény a szabad ég alatt történt meg, nem pedig egy nyomasztóan sötét, gyertyákkal megvilágított cellában, egy hatalmas bazilikának egy kis szögletében, fent az emeleten - egy kis cella felékszerezve és felcicomázva förtelmes ízlésre valló, csillogó kacatokkal.” (LIII. fejezet) 
Twain tovább folytatta útját Jézus állítólagos keresztútján, a Via Dolorosán, ahol ugyancsak meglepetések érték. Talán a legviccesebb ezek közül a következő volt: „Az ókori történelem egyik legkülönösebb emléke, amivel ezen a reggeli sétán találkoztunk a Kálvária felé vezető tekervényes utcákon, egy bizonyos kő volt, amit egy házba építettek bele - egy kő, amely úgy volt barázdálva, hogy felületén valamiféle emberi archoz hasonló groteszk kép volt kivehető. Az arc domborulatait már teljesen simára csiszolták a távoli földekről érkező zarándokok nemzedékeinek odaadó csókjai. Azt kérdeztük: »Miért?« Vezetőnk azt válaszolta, hogy ez »ama jeruzsálemi kövek egyike«, amelyekről Krisztus beszélt, amikor megfeddték őt, amiért megengedi a népnek, hogy »hozsannát« kiabáljon. Ez azon az emlékezetes napon történt, amikor szamárháton vonult be Jeruzsélembe. Zarándoktársaim egyike így szólt: »De arra nincs bizonyíték, hogy a kövek valóban kiáltottak, hiszen Krisztus azt mondta: ha ezek az emberek abbahagynák a hozsannázást, akkor maguk a kövek kiáltanának helyettük.« Vezetőnk tökéletesen nyugodt maradt, és higgadtan így válaszolt: »Akkor ez a kő az, amelyik kiáltott volna.«” (LIV. fejezet) 

Nyomor és nyavalyák

„Rongyosság, hitványság, szegénység és mocsok: ezek a muszlim uralom sokkal biztosabb jelei és szimbólumai, mint a félholdas zászlók, amelyek mindenütt ott lobognak. Leprások, nyomorékok, a vak és az őrült, mindenfelé rohannak rád, és mindössze egyetlen szót ismernek, történetesen egyetlen nyelven, az örökös »baksis«-t. Látva a csonka, torzszülött, beteg embereket, akik ott nyüzsögnek a szent helyeken, elállva a kapukat, azt gondolhatná az ember, hogy az ősi idők ismét visszatértek: az Úr angyalát várják, hogy bármelyik pillanatban leszálljon, és felkavarja a Betesda vizét. Jeruzsálem siralmas, barátságtalan és élettelen. Nem kívánnék itt élni.” (LIII. fejezet) „Nyomott hely”, valahogy így lehetne lefordítani Twain kedvenc szavát, amit különösen gyakran használ Jeruzsálemmel kapcsolatban. A dismal - amit Arany János balladája, a Dismal mocsárok tava tett a magyar irodalmi szókincs részévé - további jelentései: „szomorú, sötét, gyászos, komor, bús, lehangoló”. 
Jeruzsálem egészségügyi helyzete valóban csak ezekkel a szavakkal jellemezhető az egész 19. század folyamán. Charles Wilson, aki 1841-ben jelentetett meg könyvet a városról, azt írta, hogy a városban gyakorlatilag nincsen csatorna. 1864-ben dr. Chaplin, a város legismertebb angol orvosa egy cikket tett közzé a jeruzsálemi lázbetegségekről, amelyben fő problémaként még mindig a csatornázás hiányát jelölte meg: „Jeruzsálem az egyik legegészségtelenebb város, ahol a láz a fő betegség. Keletiek, európaiak, bevándorlók és bennszülöttek egyformán szenvednek tőle, és az egészségtelen évszakokban a lakosság egynegyede megbetegszik. A város szégyenletesen és abnormálisan mocskos. Az utcán mindenféle állati tetemek és növényi maradványok hevernek és rohadnak. Ha egy kutya vagy macska elpusztul, ott rothad meg az utca közepén, vagy egyik társa megeszi. A lovak, szamarak és tevék hulláit általában kiviszik a városból, hogy ott a kutyák és sakálok falják fel őket. Mivel hét hónapon át nem esik eső, a levegő a hosszú száraz évszakban megtelik undorító bűzzel, amely a tetemekből párolog ki…” Az első kórházféleséget Jeruzsálemben egy német doktor állította fel 1880-ban, és hét évvel később a Damaszkuszi kapunál megkezdték a csatornázást, de a századfordulóig lényeges változás nemigen történt.
Mivel a 19. századi Jeruzsálem nem terjedt túl a mai Óváros falain, a folyamatos bevándorlás miatt nagy zsúfoltság alakult ki, főként a zsidó negyedben. Mivel a ritkábban lakott muszlim és keresztény negyedekben volt elegendő üresen álló vagy romos ház, pince, ezeket töltötték fel szeméttel. A zsidók viszont minden talpalatnyi helyet belaktak, ezért a szemét elhelyezésére nem volt mód. A dolog olyan akuttá vált, hogy 1870-ben a városi rendőrség rendeletet hozott, miszerint minden lakosnak mindennap egy bizonyos mennyiségű szemetet kellett kihordania a városból, máskülönben megbüntették. Ez persze hamar abbamaradt, és inkább a kutyákra bízták a szemét eltakarítását. Dr. Masterman, aki húsz évvel az első világháború kitörése előtt dolgozott orvosként Jeruzsálemben, azt írta, hogy az ottomán uralom alatt gyakorlatilag semmilyen lépés nem történt a helyzet megoldására. A malária, a dizentéria és a kolera is gyakorta felütötte a fejét. Legutóbb épp’ Mark Twain látogatása előtt egy évvel tombolt egy kolerajárvány a városban, megtizedelve annak lakosságát. Twain beszámolójában említett leprásokat is. Körülbelül hatvan-hetven leprás lakott ekkoriban a Sion-kapuval szemben összetákolt agyagkunyhókban, szörnyűséges körülmények között. Kis közösségük csak egymás között házasodott, egyébként származásukra nézve mindnyájan arabok voltak. Senki nem törődött velük, egészen addig, amíg Sir Moses Montefiore egy leprakórházat nem alakított a számukra. Az 1860-70-es években a németek is kivették részüket ennek a betegségnek a felszámolásában. A ma több mint hatszázezer lakosú Jeruzsálem egy évszázad alatt - de különösen 1967, a város egyesítése óta - példátlan fejlődésen ment át. Az egykori gyászos porfészek jövőjének alakulásába a világ valamennyi jelentős hatalma bele kíván szólni - jeléül annak, hogy Jeruzsálem kezdi elfoglalni újra méltó helyét a világ fővárosai között. (a szerző történész)