Vissza a tartalomjegyzékhez

Hajdú Sándor
Drogpiaci körkép

Hét perc: ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy kábítószert szerezzünk szombat este Békéscsabán. Azok után, hogy a város történetének legnagyobb drograzziája óta alig egy hónap telt el. 


Drogdiszkó. Magyarországon nincsen érintetlen falu Fotó: MTI

Zsolt és Csaba, két segítőm szombaton délután hatkor telefonál: szedjem össze magam, indulunk az éjszakába. A megbeszélt helyen találkozunk, a srácok bevágódnak a hátsó ülésre. A náluk szokásos köszönés után azt mondják, hajtsak a Tescóhoz.

Fél hét, Tesco áruház

A sorok között bolyongunk, a tömeg szokásos szombati bevásárlását végzi, az italospultnál kisebb forgalmi dugó alakul ki. A tömény italok körül különösen nagy a tumultus. Tizenéves srácok latolgatják: a minőséget vagy inkább az olcsó árat válasszák. „Látod? - szól Zsolt. - Itt bevásárolnak, majd a kocsi hátsó üléséhez járnak ki egész este piálni.” Az Absolut vodka és a Jägermeister ezen az estén a sláger. Az egyik ezerhétszáz forint, a másik - literes kiszerelésben - kétezer-nyolcszáz. Olyannyira nagy az igény, hogy bő negyed óra múltán, mikor újra erre járunk, egy piros és egy kék inges árufeltöltő rakja ki az újabb adagokat a pultra: „Így megy ez minden szombat este - szólal meg a kék inges srác -, mert a bulikhoz innen viszik az üzemanyagot.” 
Mi is fizetünk: három csomag túró rudi, két fél tonik, egy gyömbér. Zsolt huszonkét éves, exdrogos, ma egyetemista Miskolcon. Csaba sose drogozott, azonban a bátyját több elvonóról hozta már haza. A bulik csak később kezdődnek, ezért tanakodunk, mivel üssük el az időt?

A kertben

Csabának bevillan egy ötlet: menjünk ki a kertjükbe, mert a szomszédjánál ilyenkor okos társaság szokott összegyűlni. Rákérdezek a jelzőre: „Okos, tudományos, netán fantasztikus?” „Dehogy, egyszerűen csak füveznek, azért okosak” - jön a válasz. A várostól hat kilométert döcögünk, mire megérkezünk a tanyára. Nyolc-tíz, kortalannak tűnő figura üldögél egy nagy tűz mellett. Szalonnabőr- és kolbászmaradványok szétszórva a kerti asztalon, túl vannak a vacsorán. Most csendesen sörözgetnek. Csaba bemutat: „Újságíró a fószer, a drogról akar írni. Gondoltam, kihozom ide közétek.”
Nagy röhögés a válasz, és valaki halkan közbeszól: „Minek hozod ide, kiscsákó, nincs itt a bratyód, rajta kívül meg nem szív itt senki. Na, ott egy tuskó, dobd le magad - veszi át a szót a házigazda -, ha akarsz egy spanglit, ötszázért kipróbálhatod, de majd csak nyolc után. Addig kinn vannak a szomszédok, nem szeretném, hogy a nyakamra hozzák a rendőröket.” Béci, a házigazda, a faterjától örökölte a hétvégi házikót: „Hétvégente mindig kijövünk néhányan, itt vezetjük le a heti stresszt.” Többnyire huszonöt év fölöttiekből áll a társaság, kikoptak már a diszkóból - már ahogy ők mondják. „Egy kis Borsodi, egy kis szalonna, levágjuk a füvet, locsolunk. Eltelik a nap lassan - folytatja Béci. - Este elszívunk egy-két spanglit, és elagyalunk a máról meg a jövőről. Aki akar, kinn is aludhat, csak egy kikötés van: nem tombolunk, nem rombolunk, mert a szomszédokkal anyám jó kapcsolatot ápol.” „Nem hiányzik senkinek, hogy csendháborításért kihívják a zsernyákokat - mondja Laci, aki szerint egy-két spangli a hétvégén nem jelent semmit. - Biztos nem kérsz? - kérdezi tőlem, miközben tekeri a jointot. - Holland anyag, ettől nem fáj holnap az agyad - teszi hozzá vigyorogva. - Egyébként voltam már miatta előzetesben - mutat tétova mozdulattal a marihuánára -, de szerencsére megúsztam, mert még működött az elterelés intézménye, na meg éppen iskolába jártam.” 
Szó esik a ma esti programunkról is, miszerint végig akarjuk járni az ismertebb szórakozóhelyeket. A bejelentést nagy hümmögés és csend kíséri. Közben leszállt az este, így a félhomályban nem igazán látom, ki szólít meg. „Mit akartok látni? - kérdezi lassú megfontoltsággal egy hosszú hajú srác. - Tiniket, akik be vannak pörögve, és ki vannak fordulva magukból, vagy a fűtől meg a popesztól beájult srácokat? Azzal, hogy bezárta a jegyző az Eldorádót, nem oldott meg semmit. - Hangjából süt a cinizmus és a kiábrándultság. - Hidd el, tudom, miről beszélek. Nyolc éve vagyok pincér, ebből négyet az egyik éjszakai mulatóban húztam le. Jól ismerem az éjszakát, na meg a környékbeli dílereket. Este tizenegy körül bújnak elő, mint az árnyék, és hozzák a kendert meg a hasist, míg mások az extasyt meg a speedet.” 
A port meg a karikát (amfetaminszármazékok) szinte az egész országban árulják. Elmondása szerint ismer olyan srácokat, akik abból élnek, hogy nyugatról, Németországból és Hollandiából hozzák be kilószámra a port, és ezerszámra a tablettát. Egy-egy kanyaron akár egymilliót is zsebelnek, így elég havonta egyszer fordulni. Ezeket a diszkódrogokat nem szervezett formában, nem maffiák árulják, hanem lazán, csak úgy ismeretségi alapon jut el a kissrácokhoz, „akik tömik magukba, mint a cukrot” - osztja meg élményeit pincérünk. Amikor lebuknak, akkor eszmélnek a szülők, hogy „mi lett az én pici kislányomból meg fiacskámból”, de akkor már többnyire késő. A baj az, hogy nincs senki, aki segíteni tudna ezeken a gyerekeken, csak egymásra hallgatnak. „Azt figyeld meg ma este, hogy átlagban hány évesek azok, akik a »dizsiben« pörögnek. Sokat mondok, ha tizenhét - elemez tovább most már Béci. - Azért is utáltuk meg az ilyen bulikat, mert az már egyfajta perverzió, ami például az Eldorádóban ment, tizenéves kiscsajok magukból kivetkőzve, undorító, én mondom, undorító.” 
„A szülőket nem értem, hogy a bánatba engedhetik el ilyen korban egész éjszakára ezeket a kölyköket bulizni, nem veszik észre, mi veszi körül őket egy-egy ilyen helyen?” - teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést Laci. 
Indulunk, a kertkapuból még visszanézek, de csak a parázsló spanglikat látom.

A buliban

„Na, mit mondtam, ugye okosak, még jó, hogy eljöttünk, mert ha beszívnak rendesen, akkor már követhetetlen filózás kezdődik” - mondja Csaba már az autóban. Éjjel tizenegy körül jár az idő, Zsolt azt javasolja, hogy menjünk a Narancsba. Ez az egyik legrégebben működő underground kocsma, amelyik tutira tele van már ilyenkor. Megbeszéljük, hogy mit akarunk: füvet, drogot szerezni vagy felhajtani. 
A pince tele, bemenni szinte lehetetlen. Abban is megegyeztünk előre, hogy én csak passzív szemlélődő leszek, nem próbálok meg akciózni, mert ezt az én koromban már nem hiszi el senki.
Zsolt hamar felszívódik, de hamar vissza is tér, mögötte egy lány áll, aki tud füvet kétezerért. Kati - mutatkozik be, majd mikor elmondjuk neki, hogy csak próba volt az egész, legyint egyet: ha kell, ő mindig tud, és itt lesz egész este. Nincs mit mondani, az időt mértem csak: Zsoltnak hét perc kellett, hogy anyaghoz jusson. Ezen eltöprengünk, persze bele kell kalkulálni, hogy Zsolt az elmúlt éveket ebben a miliőben töltötte. 
Továbbmegyünk, most már gyalogosan, ugyanis három perc alatt máris a Zenebárnál vagyunk. Itt az a szokás, hogy a kidobók döntik el, kit engednek be, és kit nem: állítólag látnoki képességük van arra, hogy kiszúrják a balhés, kábszeres figurákat, elsősorban a ruházat alapján. Suhogós gatya, melegítőfelső szóba se jöhet, itt a polgári divat dominál. Csaba a legjobban öltözött, ezért mi a közeli téren ülünk le, és várunk. Húsz perc, vagy több is eltelik, mire Csaba kijön, és közli a tényt: még nincs nagy élet, még nem indult el a buli. Drogot azonban tudott volna szerezni, mert az egyik ismerőse már be van állva rendesen, és bizalmasan közölte: lesz itt minden később, jöjjön vissza. Míg beszélgetünk, egy érdekes figura lép mellénk: „Zizó - mutatkozik be -, nektek kell anyag?” A két srác gyorsan reagál, és máris az árakról megy a vita. Egy adag „eki” nyolcszáz, kettő ezernégy, ha meg több kell, akkor még van engedmény. Közben lapos pillantásokat küld felém, majd megkérdezi, ki vagyok, talán csak nem rendőr? A válasz hallatán szív egyet a cigijéből, és elküld bennünket melegebb égtájakra. Zsolt szerint ez egy kisstílű vidéki nepper, nem kell komolyan venni. 
„Gyerünk tovább!” - mondják a fiúk, és megyünk, újra csak gyalog, mert három perc, és máris egy újabb buliban vagyunk. A hely csak az Eldorádó bezárása miatt lett felkapott, és a diszkót egy régi, bevált márkanév alatt futtatják: Arizóna. A hangerő „fullon”, a fények villózása maga a „pszichózis”, így éjfél után már zsúfolt a hely rendesen. Kitámolygok, mert ez nekem már sok, egy padon várom a fejleményeket. Előbb Csaba jön ki egy tinilány kíséretében: „Hugi” - mutatja be a lányt, majd a lány kérdezi: „Milyen anyag kell?” Nehezen hiszem el neki, hogy ennyire fiatalon már van köze a kábítószerhez, erre szó nélkül a zsebébe nyúl, és egy kis zacskó port vesz elő: „Speed, elég jó a minősége” - mondja. Csendben maradok, Csaba mondja meg neki az igazat, hogy csak kísérleteztünk, nem vagyunk vevők. A lány elképed, de azért marad, és kicsit beszélgetünk. Tizennyolc lesz a nyáron, ezért ő szokta magánál hordani az unokabátyja „cuccát”, vele szemben nem olyan szigorú a törvény. Márciusban ott volt az Eldorádóban, mikor jött a razzia, de simán kijutott. „Nem vette észre rajtam a rendőrorvos, mert szemcseppet nyomtam a szemembe hajnal felé. Reggel, mire hazamegyek, tiszta kell hogy legyen a szemem, mert ha anyám észreveszi, többet nem enged el buliba. Van tapasztalata, mert a bátyám évekig rendesen rá volt akadva az anyagra - meséli. - Ma már nem él velünk. Elköltözött Pestre, ott él. Néha hazajön, és rám szól: »Hagyd abba, mert nem lesz jó vége.« Persze neki egy nagy szívás volt az élet, mert kijutott Norvégiába egy frankó munkahelyre, de miután kiderítették, hogy priusza volt a drog miatt, haza kellett jönnie. Nekem nem lesznek ilyen gondjaim, mert ha betöltöm a tizennyolcat, abbahagyom a szívást, max egy keveset fogok használni, de csak füvet.” 
Időközben megjön Zsolt is: „Itt van a régi társaságom, úgyhogy minden van, bármit tudnék tőlük venni, sőt még ingyen is adnának.” Látom rajta a rossz érzéseket, úgyhogy hamar elindulunk haza. 

Epilógus

Az autóban még beszélgetünk: Zsolt szerint ma már a legkisebb faluban is van drog, hozzá lehet jutni hamar. Évekig kísérleteztek ők is vadkender termesztésével, de nem igazán sikerült. A szülei azt se tudták, mi fán terem a drog, nem is érdekelte őket, mit csinál a középiskolai haverokkal. Szerinte a felnőtt társadalom nem igazán érzi a drogprobléma súlyát, ezért nem foglakozik vele. Úgy gondolják, hogy majd a rendőrség megoldja. A fiatalok egyszerű szlogeneket hangoztatnak: aki akarja, szívjon, és vállalja a következményeket. 
Nem értik, hogy drogkérdésben már túl vagyunk a huszonnegyedik órán.