Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
A harmadik Róma nem enged

Oroszország - akkori nevén Rusz - hivatalosan 988-ban vette fel a kereszténységet a keleti Bizánctól. Az első évszázadokban szó sem volt a nyugatiakkal szembeni ellenérzésekről. Kijev, az akkori központ, jó viszonyt ápolt mindkét központtal, és ez kölcsönös volt. Latin misszionáriusok ugyanúgy tevékenykedtek Rusz földjén, mint bizánci kollégáik. Kijev fő székesegyházában pedig I. Kelemen pápa földi maradványait őrizték, aki a 2. század elején e helyen halt meg száműzetésben. Komoly ereklyeimádás is kialakult körülötte, ami még a 18. században is megújult a Krím félsziget Oroszországhoz csatolása idején.


Ortodox hívők tüntetnek a pápa látogatása ellen Kijevben 2001-ben. Nem csökkent a távolság Rómától Fotók: Reuters

Novgorodban, az orosz birodalom északi központjában is nyitottak voltak a katolicizmusra. A 11. században egy Római Anatólij nevű misszionárius alapított itt egy katolikus kolostort, de az első helyi szent is katolikus volt.
A kereszténység végleges kettéválása 1054-ben nyugati és keleti irányzatra természetesen Rusz területén is érezhetővé vált; ez azonban eleinte csak a két vallás képviselői, papjai között nyilvánult meg, a hívek tömegeit nem érintette.
Az 1230-as évektől viszont már Róma „hitetleneknek” és „a katolicizmus ellenségeinek” nevezte az oroszokat, és már különböző szervezkedések, keresztes hadjáratok is kötődnek ehhez az időszakhoz. A mostani Észtország és Litvánia területén több lovagrendet is alapítottak (például teuton, livóniai). Ezek a katolikus fegyveres csoportok több ízben is összetűzésbe kerültek az oroszokkal a balti régió feletti befolyás megszerzéséért, de Pszkovot és Novgorodot nem sikerült kiszorítaniuk. Ebből az időből származik viszont az oroszokban kialakult sztereotípia, miszerint a katolikusok a pravoszlavizmus és az orosz nép ellenségei. 1569-ben, mikor Litvánia egyesült a katolikus Lengyelországgal, ezek az ellenséges érzületek még jobban kiéleződtek. 
Moszkva viszont már jóval korábban, az 1440-es évektől demonstrálta a nyugatiaktól való függetlenségét. Amikor a görög származású Izidor metropolita (aki Konstantinápolytól kapta a kinevezését) az orosz pravoszláv egyház képviseletében aláírta az úgynevezett firenzei uniót, az orosz fővárosba való visszatérése után II. Vaszilij fejedelem megfosztotta őt rangjától, és börtönbe zárta. Helyette az orosz Jóna érseket nevezték ki a pravoszláv egyház fejévé, és Moszkva kijelentette: ezentúl sem Bizáncból, sem Rómából nem fogad senkit. Bizáncot nem sokkal ezután elfoglalták a törökök - amit az oroszok azzal magyaráztak, hogy Konstantinápoly behódolt Rómának, és ezzel elszakadt az igaz hittől. A hajdani Ruszból megalakult Oroszországban ekkor terjedt el a Moszkváról mint harmadik Rómáról szóló tanítás. Ennek értelmében az első Róma, vagyis Vatikán, elárulta az eredeti kereszténységet, és a második Róma, vagyis Konstantinápoly bukása után Moszkva lett a pravoszlavizmus (szó szerint: igaz kereszténység) központja. A katolicizmus pedig nem egyéb, mint ennek eretnek torzulása. Az oroszok eretnekek iránti ellenérzései később már az egész nyugati világra kiterjedtek; a moszkvai fejedelemség a 16. századra teljesen elzárkózott Európától.
Igaz, ennek ellenére az orosz nagyvárosokban éltek katolikusok: európai államok nagykövetei, kereskedők, orvosok és más szakemberek. Számuk egyre nőtt, főleg Nagy Péter cár idejében, amikor Oroszország birodalommá vált - már csak azért is, mert katolikus területekkel is gyarapodott az ország, például a Baltikummal, majd később Lengyelországgal. A katolikusok számbeli növekedésének II. Katalin cárnő politikája is kedvezett, aki nagy számban telepített be németeket.
Érdekes momentum, hogy a származását tekintve szintén német Katalin a katolikus betelepülőket igyekezett elszakítani a pápai fennhatóságtól; ez nemcsak az egyszerű hívekre, hanem rendházakra is vonatkozott, például a jezsuitákéra. Ez utóbbiak a 17. század végén kezdték missziós tevékenységüket Oroszországban; két ízben is kiűzték őket, de a lengyel hódításokkal újból visszakerültek. Eközben XIV. Kelemen pápa feloszlatta a jezsuiták rendjét. II. Katalin cárnő viszont nem vette ezt figyelembe, sőt szívesen befogadta őket Oroszországba. Így lettek jezsuita katolikusok az orosz trón lekötelezettjei Róma kikerülésével.
A cárnő utódja, I. Pál folytatta ezt a politikát, sőt, magára vette a máltai rend nagy magisztere címet is, amit VI. Pius pápa élesen elítélt. I. Pál nem zavartatta magát emiatt, sőt még a pápai követet is száműzte Szibériába. Fia, I. Miklós idején pedig a litván Vilnóból Szentpétervárra helyezték át a katolikus akadémiát, így az oktatás a pravoszláv állam ellenőrzése alatt folyt. 
Az ellenük irányuló szkepticizmus ellenére Oroszországban az első világháború idejére a katolikusoknak 1158 gyülekezete, 1491 temploma, 1358 kápolnája és mintegy 5 millió híve volt, 1905-től pedig egyenlő jogokat élveztek a pravoszlávokkal.
Majd jött a forradalom, és Lengyelország, valamint a balti államok leválásával ismét mélypontra zuhant a katolikusok száma az új birodalomban, a Szovjetunióban. A vallásellenes mozgalmak, a papok és hívek terrorizálása persze minden felekezetet érintett. Sztálin a második világháború idején közeledett a pravoszlávokhoz, a katolikusok iránt azonban bizalmatlan volt - és ez csak erősödött a hidegháborús korszak kezdetével. A Vatikán a szocializmusellenesség egyik központjának számított Moszkva szemében.
A Szovjetunió széthullása után még mindig vannak katolikusok Oroszországban, főleg Kalinyingrádban (néhai Königsberg), valamint a Volga mellett, ahol a betelepített németek utódai élnek. Ők szabadon gyakorolhatják vallásukat, azonban az oroszok mindmáig úgy viszonyulnak a katolicizmushoz, mint nyugati valláshoz, valamiféle tőlük idegen egzotikumhoz. A nyugatellenes hangulat erősödése, ami a nyugati típusú reformok kudarcainak, valamint az USA és a NATO politikájában történt csalódásoknak az eredménye, nem kedvez a katolikusok megítélésének sem. Igaz, az elhunyt II. János Pál pápa sok orosz ember őszinte szimpátiáját kivívta, ami többek között a Kelet-Nyugat ellentét kibékítésére irányuló politikájának is köszönhető, még ha ezt nem is tudta végigvinni. A mostani, újra „politikailag hűvösödő” időszakban pedig az orosz pravoszlavizmus és a nyugati katolicizmus közeledése aligha várható.