Vissza a tartalomjegyzékhez


Gyógyír lenne

- Az elmúlt napokban tovább „mélyült” az ügynökügy, hiszen a politikai paletta mindkét oldaláról buknak le egykori III/III-as alosztályvezetők és tisztek. Ön szerint mi várható?
- Lehet, hogy egy jó, nyilvánosságbarát jogszabály születik, de az is előfordulhat, hogy a színfalak mögötti kompromisszumok hatására csak azt mondhatjuk, vajúdtak a hegyek, és egeret szültek.
- A nagy pártokban is kialakultak törésvonalak, hisz míg Kövér László nyilvánosságellenes, addig Orbán Viktor és Pokorni Zoltán, sőt Demeter Ervin is nyilvánosságpárti. A szocialistáknál pedig a párt nagy öregje, Horn Gyula fogalmaz eltérően Gyurcsány Ferenctől és Hiller Istvántól.
- Ennek az az oka, hogy ki kiket akar védeni, kivonni a „folyamatból”. Kövér Lászlónak érdeke olyan régi állambiztonsági rendszerben dolgozó emberek megmentése, akik most neki „jelentenek”. Orbánéknak bizonyára ez nem fontos, ők a politikai hozadékát nézhetik ennek az ügynek: egy antikommunista párt nem védheti a pártállami állambiztonság embereit. 
A MSZP esetében szempont lehet, hogy vannak olyanok, akiknél életkoruknál fogva rendkívül kicsi a valószínűsége, hogy bármilyen módon érintettek lehettek volna. De nem hiszem, hogy csak ez lenne a törésvonal, ugyanis az ötven körüliek között már bőven vannak és lehetnek olyanok, akik valamilyen módon érintettek.


Kende Péter, a Titkos magyar szolgálatok című könyv szerzője Fotó: Somorjai L.

- Érdekes, egyes szerkesztőségek és újságírói műhelyek észrevehetően leteszik a garast, a Kövér László-Boross Péter- Gálszécsy András-Horn Gyula által fémjelzett, a kémelhárítás és hírszerzés dokumentumait védelmező álláspont mellett. Mi lehet ennek az oka?
- Egyrészt generációs különbség, hiszen a fiatal újságírók nemzedékével ellentétben több szintű érintettség is felmerülhet. A Kádár-rendszerben - különösen a 80-as évek előtt - a sajtó részvevőitől elvárták az ideológiai hűséget is. Emellett a külföldre akkreditált tudósítóknak hivatalból kapcsolatba kellett állniuk a hírszerzéssel vagy a kémelhárítással. Ha az iratfelszabadítás nemcsak a III/III-as anyagokat érinti, akkor az ő múltjukra is fény derül. 
- Egyre több egykori állambiztonsági tisztről derül ki, hogy a rendszerváltás utáni időszakban is szép karriert futott be, hiszen némelyikük magas tisztségekbe jutott, állami kitüntetésekben részesült, mások jelentős bankok biztonsági cégeinek igazgatói. Sőt, úgy tűnik, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali politikai elit számít a munkájukra. A tehetségüknek, a kapcsolati tőkéjüknek vagy valamiféle különleges titok ismeretének köszönhetik ezt?
- A könyvemhez történő adatgyűjtés során mintegy százötven állambiztonsági, pontosabban titkosszolgálati személlyel beszéltem. Két évig ebben a közegben éltem. Induláskor azt hittem, hogy milyen remek és könnyű feladatom lesz, hiszen csupa csillogó intellektusú elmével fogok interjúkat készíteni. Csalódtam, mert rengeteg középszerű riportalannyal találkoztam. Persze, akadtak lángelmék is.
A kapcsolati tőke fontosságát nem zárnám ki, de tapasztalatom szerint sokan „túlragozzák” ezt. Mindenképpen szereztek egy olyanfajta tudást, amelyet a politikai apparátusokban annak idején sokkal hatékonyabban lehetett megtanulni: azt, hogy Magyarországon miként lehet ügyeket elintézni.
- A kérdés a demokrácia „minősége” szempontjából érdekes. Miként lehet, hogy Magyarországon tehetségtelen avagy középszerű emberek politikai, sajtó- vagy gazdasági karriert futhatnak be, miközben a tehetséges fiatal szakemberek panaszkodnak, hogy parkolópályára szorítják őket? Tapasztalhatóan manipulált a magyar közélet. Lehet ez az oka?
- Sokkal bonyolultabb ez annál, hogy igennel vagy nemmel lehessen rá válaszolni. A rendszerváltó időszakhoz képest - amikor hirtelen meglehetősen sok tehetséges személy került elő - valóban visszakanyarodni látszik a közélet a 80-as évek abszolút kontraszelektált állapotához. Ezt „elősegíti”, hogy egyre mélyebb társadalmi közmegvetés tárgya a politikai pálya.
Az állambiztonsági anyagok nyilvánosságra hozatala - részelemként - változtathatna a közélet állapotán, hiszen a Kádár-rendszer működésének feldolgozásához elengedhetetlen feltétel a nyilvánosság. Az összes anyag nyilvánossága alatt én a jelentések, a „B” beszervezési dossziék, a munkadossziék megismerhetőségét értem. 
Van ennek társadalom-lélektani vetülete is: a rendszerváltás megtörtént, márpedig az egyén és a társadalom pszichéje is úgy működik, hogy intelligensen alkalmazkodik változásokhoz, és azokat igyekszik magába olvasztani. Hihetetlen mennyiségben átstilizáljuk az egyéni múltunkat. Magyarul, hazudunk. A pszichológia kognitívdisszonancia-redukciónak nevezi e folyamatot, mikor az értelmi és érzelmi feszültségek csökkentése érdekében „átrajzoljuk” az eseményeket. Ezért kezdik sokan sejtetni, hogy a Kádár-rendszer nem volt annyira rossz, pedig - akármilyen jelzővel illetjük is - igazi diktatúra volt. Azonban ez nem gyógyír a bajokra. A hazugságok mögé elrejtett mentális betegségek ugyanis a társadalom minden szegmensének működésére hatást gyakorolnak. Nézze meg, azok az országok, ahol a szembenézés megtörtént, a „mentális gyógyulás” elkezdődött - például Szlovákia vagy Csehország -, gazdaságilag is sikeresek. 
- Lemaradunk Kelet-Európában?
- Talán most visszafordulunk.