Vissza a tartalomjegyzékhez

Benke László
Öt jelölt, egy trón

„A kormányrúd még mindig az ő kezében van” - hirdette az Osservatore Romano vatikáni napilap múlt pénteki, a pápának az Apostoli Palotába való visszatérését hírül adó számának szalagcíme. Amit Joaquín Navarro-Valls szóvivő - elejét akarván venni a pápa lemondatásáról szóló újabb javaslatoknak ( Hetek, 2005. február 11.) - azzal egészített ki, hogy az egyházfő, akinek általános egészségi állapota tovább javult, már „türelmetlenül várja”, hogy ismét elláthassa teendőit.

A teendők ugyan még egy napot várattak magukra - a lábadozó pápa hazaengedése éppen a Lateráni Egyezmény aláírásának évfordulójára, azaz a mai Vatikánváros Állama megszületésének ünnepére esett, amely munkaszüneti nap -, azt követően viszont az akut légúti gyulladásból felépült, de az erős gyógyszeres kezelés miatt orvosai által még legalább egy hétig lábadozásra ítélt II. János Pál bekapcsolódhatott a nagyböjti időszak vallási eseményeibe. Visszatértekor arra kérte híveit: „Továbbra is legyetek mellettem imádságaitokban, mert szükségem van a segítségetekre, hogy az Isten által rám bízott feladatot elvégezzem.”
Az egyházfő felépülése ellenére a nemzetközi sajtó bevallottan kegyetlen, de annál népszerűbb kötelességének eleget téve továbbra is élénken foglalkozik a leendő új pápa személyét illető találgatásokkal. A „tippmix” angolszász résztvevői - köztük az amerikai Time magazin és a brit The Daily Telegraph - egyhangúlag II. János Pál hagyományőrző erkölcsi irányvonalának főépítészét, a konzervatív Joseph Ratzinger bíborost teszik meg abszolút esélyesnek. A német bíboros, aki immáron huszonhárom éve látja el a Szent Római és Egyetemes Inkvizíció, majd a Szent Hivatal utódszervezetének, a Hittani Kongregációnak elnöki teendőit, és ez idő alatt hajlíthatatlanságával ellenfeleitől kivívta a „Panzerkardinal” állandó jelzőt, a Bíborosi Kollégiumban egyike annak a mindössze három „túlélőnek”, akik 1978-ban megválasztották Karol Wojtylát (mindenki más a jelenlegi pápától kapta a vörös birétumot). A hetvennyolc éves bíboros csillaga azonban mégsincs leáldozóban: elemzők szerint a liberális katolikusok „fő mumusa” mellett befolyásos támogatók és szimpatizánsok népes tábora „kampányol” a leendő pápaválasztók között.
Ratzinger előtt hajlott kora sem lehet akadály, hiszen - emlékeztetnek hívei - Angelo Roncallit (XXIII. Pál) hetvenhét évesen választották pápának, aki azután a II. vatikáni zsinat meghirdetésével az egyház 20. századi történelme legnagyobb hatású változásainak engedett utat. (A német bíboros támogatói persze javarészben éppen e zsinat által okozott „károkat” szeretnék orvosolni.) Sőt, életkora még Ratzinger mellett is szólhat, mert II. János Pál rekordhosszúságú pápasága után a konklávé feltehetően inkább „átmeneti” pápát akar majd találni magának. 
Az utóbbi években egyre inkább a gyakorlatiasságra törekvő Ratzinger sokat „szelídült”. „Levetkőzte magáról ezt a stigmát, és fölé emelkedett” - mondta egy vatikáni tisztviselő a vaskalapos doktriner hírében álló Ratzingerről a Time magazinnak. Ennek legérzékletesebb tanújelét a bíboros az amerikai elnökválasztás során adta, amikor is az ottani egyházban felmerült, hogy az abortuszpárti jelölteknek nem szolgáltatják ki a szentségeket. Ratzinger azonban óvatos hangú levelet írt az amerikai püspököknek, amellyel diplomatikusan elkerülte, hogy a Szentszéket belerántsa a politikai csatározásokba. 
Olaszországi vallási újságírók azonban jóval árnyaltabb képet adnak angolszász kollégáiknál. „A betegség sem állhatja útját II. János Pálnak, hogy utolsó harcait megvívja, időközben viszont megindultak az utódlására irányuló manőverek. A rajtvonalnál Ratzinger, három olasz és egy »kívülálló«” - szól a L’espresso című olasz hetilapnak a pápa hazaengedése napján megjelent, az egyes pápajelöltek esélyeit boncolgató elemzésének címe. Jóllehet az elemzés valószínűbbnek tartja, hogy a konklávé fiatalabb jelöltet választ meg Ratzingernél, ugyanakkor elismeri, hogy bárki csak a tekintélyes német bíboros támogatásával ülhet a pápai trónra. A Római Kúriában tisztséget betöltő bíborosok közül még Camillo Ruini, az Olasz Püspöki Kar elnöke, és Angelo Sodano bíboros államtitkár állnak nagy „királycsinálók” hírében. Hármuk között pedig teljesnek látszik az egyetértés abban, hogy a modern világ szekularizációja és az egyház közötti feszültségek az általuk „antropológiai kihívásnak” nevezett kérdéskörben fognak eldőlni, a keresztény emberkép és „az embert természeti lénnyé lealacsonyító” nézetek közötti küzdelemben. II. János Pál utódjának főként ezen a harcterületen kell majd továbbvinnie a zászlót, míg a pápa életművének más oldalai - mint az assisi-jellegű vallásközi találkozók és a „mea culpák” - várhatóan háttérbe fognak szorulni.
A L’espresso a jelentősebb „lobbisták” közé sorolja a pápához legközelebb álló „lengyel kör” tagjait is, mindenekelőtt Stanislaw Dziwisz érseket, aki még a krakkói püspökség óta II. János Pál személyi titkára, és Stanislaw Rylko érseket, a Világiak Pápai Tanácsának elnökét, a pápa legfontosabb beszédeinek szövegíróját. Dziwisz sokkal közelebb áll II. János Pálhoz, mint elődeihez álltak azok titkárai, az egyházfő betegsége alatt pedig még nyilvánvalóbbá vált, mennyire tanácsos vele „jóban lenni”. Kórházi kezelésének első napjaiban a kúria egyetlen más tagja sem léphetett a pápa szobájába - még olyan tekintélyes bíborosok sem, mint a látogatóba érkezett Giovanni Battista Re -, csakis a lengyel érsek, aki viszont éjjel-nappal az előkelő beteg ágya mellett virrasztott. Majd a közvetlen veszély elmúltával is azok közelíthettek elsőként az egyházfő betegágyához, akik leginkább élvezik a lengyel bíboros bizalmát.
Azon a 119 bíboroson túlmenően, akiknek ma joguk lenne a konklávén szavazatot leadni, a pápaválasztók között helyet foglalhatnak azok is, akiket II. János Pál - a várakozások szerint - még júniusig kreálni fog. A biztosan kinevezendő bíborosok közé sorolják Rylkót, valamint a meggyőződéses „ratzingeriánus” hírében álló Carlo Caffarra bolognai érseket és Angelo Comastrit, akit II. János Pál e hónapban rendelt ki a Szent Péter-bazilika főpapjának helyetteséül. Jól értesültek szerint a „lengyel kör” ez utóbbi útját igyekszik egyengetni az egyházfői trón felé. Tiszteletüket a hatvankét éves Comastri még mint a loretói Mária-kegyhely pápai delegátusa vívta ki, bíborosi kinevezés híján azonban pártfogoltjuk egyelőre még „nincs versenyben”.
A L’espresso által esélyesebbnek taksált olasz pápajelöltek száma Comastri várható ringbe lépésével háromra emelkedne. A másik két jelölt Dionigi Tettamanzi, Milano érseke, és Angelo Scola velencei pátriárka. Tettamanzi, aki sohasem rejtette véka alá ebbéli ambícióit, a bíborosok kollégiumában a mérsékelt és „haladó” szárnyak szavazataira számíthat. A milánói érsek a lengyel pápa családról és bioetikáról kiadott nyilatkozatainak konzervatív szerzőjeként vívott ki magának elismerést, újabban viszont a globalizációellenes tiltakozók mellé állva a plutokráciára és a média hegemóniája ellen intézett támadásokat. A Római Kúriában befolyásos bíborosok támogatását bírja, ám ez a L’espresso szerint még mindig édeskevés, amióta Tettamanzi - mivel visszautasította a konzervatív kritikákat, amelyek arra intették, hogy határolja el magát „Seattle népétől” - elveszítette az Opus Dei ennél sokkalta fontosabb támogatását, ezzel pedig jelentős hátrányba került némelyik „vetélytársával” szemben.
A Vatikánban a közelgő konklávé „lobbistái” közül a legaktívabb Opus Dei-bíboros a kiváló jogászként ismert spanyol Julián Herranz Casado, a Pápai Törvénymagyarázó Tanács elnöke. Ratzingernek a lista élére törése olasz sajtóértesülések szerint jórészt Casado háttérmunkájának köszönhető, és főként azokon a vacsorákon öltött testet, amelyekre a jogász-prelátus az Opus Dei Róma környéki villájába rendszeresen meghívta bíborostársait. A hatvannégy éves Angelo Scola velencei pátriárka jelöltté való előlépése is sokat köszönhet az Opus Deivel való együttműködésének, amellyel közösen Scola egy általa alapított tanintézetet is irányít. A pátriárka intellektuálisan Ratzinger hatása alatt nevelkedett, és bár még messzebb van attól, hogy konszenzusos jelöltként befuthatna, előfordulhat, hogy a pápaválasztók egy „fiatalabb Ratzingert” szeretnének Szent Péter székében látni. Scola tekintélye - a muszlim országokban élő keresztény kisebbségek érdekében kifejtett tevékenysége révén - Olaszországon kívül is egyre növekszik.
Ugyanakkor annak is megvan az eshetősége, hogy az olasz jelöltek kölcsönösen „kioltják” egymást, amint az megtörtént 1978-ban Giuseppe Siri és Giovanni Benelli bíborosok fej-fej melletti küzdelmében, amelynek végén „új arcként”, az ismeretlenségből került elő Karol Wojtyla. Ha a történelem megismételné önmagát, az „új arc” - mivel ma már minden tíz katolikusból hét a fejlődő országokban él - ez alkalommal egy latin-amerikai bíboros, a 69 éves, az intenzív lelkiséget erőskezű vezetéssel ötvöző Jorge Mario Bergoglio, Buenos Aires érseke lehet. A L’espresso szerint a konklávé nagy meglepetése lehet, hogy a Latin-Amerikában példátlanul népszerű bíboros földcsuszamlásszerű győzelmet arat, és személyében trónra kerül az első jezsuita pápa. Ennek egyébként talán a visszahúzódóbb, puritán egyszerűséggel élő Bergoglio maga örülne a legkevésbé, hiszen régi vágású jezsuitaként nem is olyan egyszerű a római hivatalok útvesztőin kiigazodnia. Paradox módon azonban a neve éppen attól kezdve került a figyelem középpontjába, amikor a Vatikánban valakinek eszébe jutott, hogy egy fontos hivatal élére állítsa, ő pedig egy sóhajtással utasította vissza: „Az ég szerelmére, a kúriában meghalnék.”