Vissza a tartalomjegyzékhez

Leslie Petrovics
Duna-parti felszabadulás

Első regényemet, melynek címe Hegek, a szeretet művének szántam. Gyógyulásról szólt - mert a világ mindenkit széttör, de aztán sokan jobban gyógyulnak a forrásnak indult sebek. A fejezetek elsősorban novellák voltak, amelyeket úgy írtam meg, mint egy-egy ajándékot, és úgy adtam át, mint egy szépen, szalaggal átkötött ajándékot egy születésnapon vagy esküvőn vagy valamelyik évfordulón. Először 1969-ben tértem vissza Magyarországra. Azért jöttem, hogy meglátogassam a szüleimet, és összegyűjtsem meséiket és családi történeteiket, melyeket édesapám „özönvíz előttinek” nevezett.


„A Duna olyan, mint a Don.” Fotó: Somorjai L.

Apa arról mesélt, amikor az Alföldön parasztgyerekként egész nyáron mezítláb járt. Az olvasók között is bizonyára vannak néhányan, akik ilyen „egycsizmás” családból származnak. Akiknek a csizmát meg kellett osztani, amikor a testvérekkel együtt a hóban játszottak. Az iskola hat kilométerre volt, és már bánom, hogy soha nem kérdeztem meg apámat, hogyan tudott a testvéreivel abban az egy pár csizmában az iskoláig eljutni. Végül azonban sikerült apunak mezítláb kimásznia a szegénységből, amennyire csak lehetett, és évekkel később belgyógyász lett. A legtöbb magyar orvoshoz hasonlóan kiváló diagnoszta volt. Emlékszem, mikor gyerek voltam, sokszor járta a budai hegyeket, és gyógynövényeket gyűjtött. 
Életmentő tevékenysége azonban nem csak az orvoslásra korlátozódott. 1942-ben aktívan részt vett a deportálásra szánt külföldi zsidók segítésében. Ekkor valami megváltozott benne - ahogyan elképzelem úgy, mint amikor Péter először szembesült azzal, hogy embereket fog halászni. A felszabadulásról kezdett beszélni. Miután egyszer elkezdte a saját és családja életét kockáztatni, az életmentést többé már nem tudta abbahagyni. Még ha a dagály fel is tört már, 1942 még nem volt az árvíz ideje.
Az igazi „árvíz” napjai Voronyezsnél jöttek el, ahol Hitler elárulta a magyarokat, és ahol a harmadik magyar hadtest megsemmisült. Apámat is behívták a frontra, de ő a hetedik kerületben elszállásolt kényszermunkások kezelése miatt hátramaradt, és sokakat meg is mentett. De az emberi értelem nem bocsát meg könnyen. A Don-kanyar túlélőinek kezelésére önként jelentkezett. A kevés túlélő között voltak olyanok, akik sebesülések vagy a fagy miatt mind a négy végtagjukat elvesztették. Amikor 1953-ban a pesti utcákon sétáltunk, én mindössze négyéves voltam. Emlékszem, hogy az utcákon és a kávézókban alig lehetett látni apám korabeli férfiakat. Ahogy együtt sétáltunk, gyakran mondta maga elé meredve: 
- Az egész generáció elveszett.
A kezem kicsúszott a kezéből.
- Mi az a generáció?
- Tessék? - láttam, hogy még mindig a gondolataiba van mélyedve.
- Mondom generáció. Mi az a generáció?
- Ó, sok-sok embert jelent az.
- De hogyan vesztek el?
Nem válaszolt.
- Egyszerre vesztek el a generáció?
Másfelé nézett. - Hát, néhány év kellett hozzá - mondta.
Megpróbáltam újra megfogni a kezét. Kalapjának karimája sötét árnyékot vetett az arcára.
- Mi is el fogunk tévedni, apa?
Elmosolyodott, és leguggolt hozzám, hogy a szemébe nézhessek. Így talán nagyobb is voltam nála.
A kalapja hátrabillent, és az arcát megvilágította a nappali fény.
- Mi itt vagyunk az Andrássy úton. Nem fogunk eltévedni. - Újra felállt, de a szeme ragyogását már így sem takarta el a kalapja. - Nem fogunk eltévedni.
- A pikniken, a budai hegyekben eltévedtünk a múltkor. 
- És féltél?
- Nem.
- Biztos?
Éreztem a keze melegét. 
- Mi nem fogunk eltévedni, ugye?
Szemei résnyire szűkültek a széles mosolytól.
- Nem, soha.
Apám a forradalom idején is folytatta életmentő tevékenységét. A hetedik kerületben laktunk, a Damjanich utcában, ő pedig a Péterfy kórházban kezelte a forradalmárokat. Egy este elmesélte, hogy átment az oroszok laktanyájába is, akiket Ázsiából hoztak ide az európai származású katonáik helyett. Elbeszélése szerint a többségük fiatal volt, majdnem olyan fiatalok, mint a Péterfyben gyakorlaton levő diákok. Összezavarodtam. Én feketének és fehérnek láttam a világot. Gyerek voltam, és számomra a fehér jó volt, azok voltunk mi, a fekete meg rossz, és azok voltak az ők.
Később megértettem, hogy apám egy hétköznapi magyar orvos volt. Tisztában volt vele, hogy a fiatal oroszoknak is van családjuk, és vannak gyerekeik. Ez a látásmód később nagy hatással volt rám. Írásaimban ritkán hívtam az oroszokat szovjeteknek, egyszerűen embereknek neveztem őket. Mit tudtam én az egészről? - kérdezhetik sokan, hiszen hazautazásaim rövidek voltak, mindig csak két-három hetet töltöttem itthon. Éppen hogy csak belekóstolhattam a gulyáskapitalizmusba, és nem sokat láthattam a legvidámabb barakkból. Aztán hamarosan újra az amerikai egyetemen voltam.
Háborgó tengereken és háborgó határokon túlról nézve az oroszok az én emlékezetemben mindig felszabadítóként maradtak meg, akik az évezred legsötétebb éveinek vetettek véget. Ezzel a hozzáállással írtam meg a Hajnal a Duna felett - 1945 című fejezetet. A könyvemben többször idéztem Dosztojevszkijt, akinél a gyermek volt a felszabadító, az út a fényhez. Kissé átírva nyújtom át ezeket a sorokat, most, hogy Budapesten hatvan éve véget ért a háború.

***

Néhány budai hegy felszabadítása több időt vett igénybe, mint a teljes pesti síkságé. Édesapám elbeszélése szerint a harcok buckáról buckára, házról házra haladtak. Apu tudta, hogy mi fog történni, ezért jó előre kiástuk már a saját bunkerunkat a révnél, miután a Budapestről induló vonatokat leállították. A bunkerban sötét volt, és Ágival még sétálni is tudtunk benne. Egy teljes napig tartott kiásni, úgy, hogy egy fiatalember segített, aki később az ételt is hordta nekünk minden este.
Az ágyúk hangja egészen Nagymarosig elhallatszott. Mintha apu kiment volna körülnézni, úgy mondta nekünk: „Itt minden hegy és szikla. A tankok nem juthatnak át.” Az ágyúk mély, morgó hangja hallatszott a távolból. Apu rágyújtott a pipájára, és a bunker egy pillanatra világos lett. A vászon megereszkedett a fejünk felett.
Anyu feje dőlt a bőröndön épp, ahogyan aludt. Ági közben a sötétben észrevétlenül átment a bunker másik felébe. A fejünk felett hallatszott a visszavonuló járművek dübörgése. - Közelharc az egész - mesélt apám, mintha látná. - Kézitusa. 
Az idő legnagyobb részét az árokban töltöttük. Üres kenyeret ettünk, vagy amit a fiú tudott hozni nekünk. Egyszer zsírt hozott, egy másik alkalommal meg egy csomag kristálycukrot. Anyu óvatosan ráhintette a cukrot a zsíros kenyérre. Néhány nappal azután, hogy a visszavonuló páncélosok hangját hallottuk, a fiú nem jött többet.
Miután a vásznat elhúztuk, anyu egy ruhába csavart Bibliát vett elő, és Jób könyvéből olvasott fel, majd név szerint imádkozott sok rokonunkért. Apu is a hitéhez fordult. Rendületlen hite ámulatba ejtett engem, különösen, mert soha nem beszélt megválaszolt imákról. A bunkerben rászokott a Miatyánk gyakori mondogatására. Amikor pedig a páncélosok eltávolodtak, úgy kezdett beszélni, mint Gyula bátyám a fáihoz: „Legyetek áldottak, teremjetek sok gyümölcsöt.” Apu értünk is imádkozott: „Te annyira szeretted a Fiadat, és most ott van melletted. Kérlek, add, hogy az én gyerekeim is éljenek és boldoguljanak.” Aztán megint odébbállt, és elmondta a Miatyánkot.
Egyszer aztán, egy héttel később, egy kora hajnalon páncélosok hangját hallottuk, majd sűrű lövéseket. Apu kilesett a ponyva alatt, és látta, hogy a távolban egy jármű ég. Katonák vették körül, és három orosz katona felénk indult. Apu intett nekik, és elindult feléjük.
Egy tiszt magyarul kérdezte tőlünk, hogy vannak-e velünk németek. Apu oroszul válaszolt nekik. A tiszt erre kiparancsolt minket a bunkerból.
Ahogy a katona pisztollyal a kezében leereszkedett a bunkerba, hirtelen eszembe jutott Ági. Hallottam, ahogy anyu keresi őt. „Ági, virágom, Ági!” Akkor jöttünk rá, hogy Ági közben elaludt a bunker másik felén. Apu elkezdett a bunker felé rohanni. „Álljon meg, várjon, egy kislány van a bunkerben!” A vászon alól a tiszt tompa kiáltása hallatszott. „Sztoj! Sztoj!”
Ezután Ági sikítása hallatszott, majd egy gyufa halvány lángja világította meg a bunkert.
Végül a tiszt mély hangja csatlakozott Ági sírásához.
- Ne sírj, drága, megtaláltalak - ismételgette tört magyarsággal.
Amikor előjöttek, az orosz karjaiban tartotta Ágit. Hatalmas alakja mellett Ági még kisebbnek tűnt. Arca és szája csokis volt, és úgy tűnt, mintha visszafelé ment volna az idő a bunkerben, és kisgyermekként jött volna elő. Az orosz sírt, ahogy az utcán botladozott a nővéremmel. Mi pedig utánuk szaladtunk.
- Istenem, hova viszi? - kiáltott anyám.
A kikötő felé vánszorgott.
- Kérem, ő még csak egy kisgyermek - folytatta anyám pánikba esve.
De az orosz magához szorította Ágit. S bár már majdnem tízéves volt, feje belefért az orosz nagy tenyerébe. Nem félt, pedig kisebbnek tűnt, mint amilyennek én valaha is láttam, amint a férfi hatalmas mellkasának dőlt, és csokis ujját nyalogatta. Az orosz a part felé tartott, hatalmas lépteit zokogás tette szaggatottá.
A szürkületben egy kis párát láttam felemelkedni a folyó fölé, mely mintha megvilágította volna a folyót. Az orosz csak akkor hagyta abba a zokogást, amikor a partra ért. Ott elengedte a nővéremet. Leguggolt hozzá, a folyóra mutatott, és így szólt: 
- A Duna olyan, mint a Don.
A pára most már ragyogott, és mint egy vékony kék szalag lebegett a víz felett. Az évszakhoz képest igen enyhe volt az idő, és az élettel teli Duna sokféle dalt énekelt azon a reggelen. A víz a jégtáblák között csobogott. A partról károgás és zümmögés hallatszott. Téli poszáták, hárman-négyen repültek éles szögben föl és le a víz fölött. A felkelő nap fénye egyre világosabb árnyalatot adott a folyó vizének, amely lila, majd rózsaszín, és végül aranyszínű lett.
- Van egy lányom - simogatta meg az orosz katona Ági arcát. - Nem tudom, milyen színű a haja, nem tudom, milyen a szeme csillogása. Soha nem láttam még a mosolyát. Csak azt tudom, hogy évek óta háború van. Az ágyúk dörgését hallom, a menetelés közben megfagyott katonákat látom. A te népedből valók. Mikor egy hajnalon átkeltünk a Don folyón, a mező tele volt megfagyott emberekkel - olyanok voltak, mint megannyi fatönk, amit befed a hó. Az elveszettek erdeje volt az.
Egy hirtelen villanással felkelt a nap a túlsó parton. A távoli ágyúdörej ismét megszólalt. Az orosz a napra pillantott a folyó túloldalán.
- Hogy hívják a lányát? - kérdezte Ági, miközben egyik kezével kapaszkodott, másikkal meg a hajába ragadt csokit piszkálta.
Az orosz nem válaszolt, csak bámulta Ágit, aztán kelet felé meredt, majd ismét a nővéremet nézte, s újra a felkelő napot, mintha mellette ellátna a messzi Ázsiába, ahol egy tisztább, melegebb föld várta őt.
Távolról robbanások zaja hallatszott. Ágihoz hasonlóan én is remegni kezdtem. Éreztem a hideget. És a hideg átjárt, bár rajtam volt a nagykabát, de úgy éreztem, pőrén állok a vad téli szélben.
Így, ahogy ott guggolt Ági mellett, az orosz katona is kicsinek és ijedtnek tűnt. Újra magához szorította Ágit, mintha attól félne, hogy elhagyja őt, és így fohászkodott: „Drága Istenem, vajon az én Ljubjám is él még?”