Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Távolabb egymástól

A politikai elemzőket így év elején gyakorta megkérik arra, jósoljanak: mi várható az előttünk álló évben? Mi hosszú évek óta elmondjuk, hogy reméljük: az új idény jobb, békésebb, kiegyensúlyozottabb lesz, mint az előző. Aztán az év végén szomorú szívvel konstatáljuk, hogy dehogyis lett jobb és békésebb. Minden év arra bizonyság, hogy még mindig van hova visszacsúszni. De vajon így lesz-e 2005-ben is? Folytatódni fog az eddigi trend, avagy bizakodhatunk valamilyen érdemi változásban?

2004 öröksége

2004-nek nagyon összetett öröksége van. Érzésem szerint ez az összetett örökség fogja meghatározni az előttünk álló esztendő politikai légkörét is. Tavaly országunk csatlakozott az Európai Unióhoz. Ezzel az 1990 óta féloldalas - mert nemzetközileg nem kellően beágyazott - magyar demokrácia végre nemzetközi értelemben is a fejlett demokratikus közösség elismert tagja lett. Ez kolosszális változás az elmúlt tizenöt év, Európához csak madártávlatból kapcsolódó demokratikus fejlődéséhez képest. A magyar rendszerváltás, de ezen túlmenően a szovjetrendszer felbomlása és a kétpólusú világ megszűnése szerencsétlenségünkre nem tette lehetővé, hogy 1990-ben azonnal az európai demokratikus közösség tagjai legyünk. Tizenöt évig már nem voltunk diktatúra, de még nem voltunk minden tekintetben demokrácia. Tavaly azonban ez a sajátságos állapot megszűnt, s ezzel Magyarország életében új fejezet kezdődött. Joggal mondhatjuk, hogy 2004-nek ez talán a legfontosabb történése és öröksége.
De ez nem az egyetlen örökség. 2004 ugyanis azt is megmutatta, hogy a politikai riválisok számára miért nem lehet az európai csatlakozás minden mást megelőző új kiindulópont és új megegyezés tárgya. Két olyan esemény is történt, amely minimum elhalványította az EU-csatlakozást, illetve - nem sokkal utána - az európai parlamenti választásokat. Úgy is mondhatnám, hogy két „botrányos” esemény is történt, amelyet a politikai riválisok mindmáig nem tudnak megemészteni. Az egyik: megbukott a hivatalban lévő miniszterelnök. A másik: 2004. december 5-én népszavazásra került sor.
Mindkét eseményen túl vagyunk, persze. Medgyessy Péternek a saját tábora általi megbuktatását és Gyurcsány Ferenc hivatalba kerülését azonban a hazai jobboldal jelentékeny része nem tudja megemészteni. Gyurcsánnyal kapcsolatban kezdettől fogva alapvető jobboldali ellenérv, hogy nincs meg a kellő legitimitása, hiszen választások híján, a nép akaratnyilvánítása nélkül került a miniszterelnöki pozícióba. Ugyancsak elmondják vele kapcsolatban, hogy múltja, vagyongyarapodásának sajátos módja, milliárdos mivolta mind kétségessé teszik nagypolitikai hitelességét.
A december 5-ei népszavazás kapcsán a magyar baloldal értetlenkedett. Nem mulasztotta el „bizonyítani” azt a tételt, hogy a Fidesz ebben a népszavazásban ismét (Csurka után immár másodszor) összenőtt a szélsőjobboldallal, amelyet ezúttal Patrubány Miklós és a Magyarok Világszövetsége képviselt. Hangsúlyos baloldali és liberális ellenérv volt a jobboldal „ármánykodásával” szemben, hogy a jobboldal által képviselt etnikai alapú országegyesítés veszélyes és káros, amellett, hogy egy korábbi korszak (mondjuk a harmincas évek) szellemiségét idézi. 
A két eseménynek van egy közös tanulsága. A jobboldal a Medgyessy-bukásból, a baloldal pedig a december 5-ei „kikényszerített” népszavazásból jutott arra a következtetésre, hogy a másik táborral valójában nincs mit kezdeni, szinte lehetetlen vele megegyezni. Ezt a következtetést szokatlan egyértelműséggel mondta ki Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egy karácsony előtti napilapinterjúban.

A megegyezés hiábavalósága?

Holott az európai uniós tagság „előírná” a magyar politikai elit számára a megegyezést. Ehelyett a belépés évében a két nagy rivális oldal távolabb került a megegyezéstől. Nincs itt valami ellentmondás? Nem éppen 2005-ben kellene megtalálni azokat a módokat és technikákat, amelyeket korábban nem sikerült? 
Kezdjük a baloldal álláspontjával. Ne feledjük, hogy Gyurcsány az után a Medgyessy után jött, aki két és fél éven keresztül - jobbára hasztalanul - próbálkozott megalapozni a két tábor közötti konszenzust. A nemzeti közép politikája azonban (s talán ezért sem talált kellő viszonzásra a jobboldalon) megállt a félúton. Medgyessy sokszor elmondta, hogy számára nem is annyira a jobboldal általában, hanem a jobboldali szavazóközönség az érdekes. Azaz valójában - s a jobboldal akár ezt is gondolhatta - itt egy szavazatszerzési akcióról, semmint mély megegyezési kísérletről volt szó. Ennek pedig a jobboldal igyekezett ellenállni, magyarán nem viszonozta a volt miniszterelnök kísérleteit. 
Gyurcsány már eleve más pozícióból indított. Maga is jórészt meghaladottnak vélte a nemzeti közép politikáját, s egyértelműen konfrontatívabb stratégiába kezdett. A jobboldallal szemben keményebben lépett fel, szótárából kihagyta az árokbetemetés Medgyessy-féle szlogenjét. A jobboldalnak több sem kellett. Igazolva látta, amit a váltástól kezdve állandóan hangoztatott, hogy az új miniszterelnök valójában „illegitim” és átmeneti figura, akivel nem is lehet megegyezni. 2004 jobboldali öröksége ez.
A baloldal és a liberálisok pedig kapva kaptak a népszavazás ügyén. Ők soha nem voltak jó véleménnyel Orbán „kétkulacsos” politikájáról. 2002-ben mindenáron igyekeztek az Orbán- Csurka-tengely rémével kampányolni. Most kapóra jött nekik a népszavazás, hogy azt mondják: Orbán semmit sem változott. Ugyanolyan, mint korábban: szélsőségekkel kokettál, nacionalista és populista. Alkalmatlan bármiféle megegyezésre. Hiába próbált Orbán összes médiabeli megnyilvánulásában nagyon mérsékelt és megegyezéses hangot megütni, ellenfelei álláspontját szalonképtelennek minősítették. 2004 baloldali öröksége ez.
A két örökség közös gyökere: az ellentáborral lehetetlen, sőt szükségtelen megegyezni. A jobboldal régóta arra építi politikáját, hogy már csak néhányat kell „aludni”, és a volt állampárti káderek eltűnnek a baloldal éléről. A baloldal maga is csatlakozik ehhez a megközelítéshez. Amióta Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök, számos alkalommal hangzik el, hogy a jobboldalon is új vezetőknek kell jönniük, mert azokkal, akik most vannak, nem lehet megállapodni.
A magyar közönség mindebből azt a következtetést vonhatja le, hogy rendben, akkor a két nagy párt ebben is „felnőtt” egymáshoz: lassan egyformán elvitatják a másik legitimitását és a tábora képviseletére való illetékességét. Viccesre véve akár azt is mondhatnánk: akkor jöjjenek a kispártok, ők még bizonyára nem járatták le vezetőiket úgy, mint a nagyok. Csakhogy az MDF éppen 2004-ben élte át történetének legnagyobb válságát, s bár az is tény, hogy ugyanebben az évben jelentette be Dávid Ibolya egy reménybeli konzervatív párt és ideológia körvonalazódását, azért nem lehetünk meggyőződve arról, hogy ez a kísérlet átütő erejű lesz. Mint ahogy az SZDSZ látványos népszerűségugrásával kapcsolatban is lehetnek kételyeink. A magyar liberálisok akármit is csináltak az elmúlt években, megmaradtak „örök” ötszázalékos pártnak, ami mindenképp elgondolkodtató a két nagy pártelit esetleges „lecserélésével” kapcsolatban.
Ebből pedig az következik, hogy 2005-ben továbbra is a két nagy párt vezetőinek kell(ene) megegyeznie egymással. De mi van, ha nem akarnak, vagy nem tudnak? Akkor bizony a magyar EU-csatlakozás is felemás marad. Ez pedig nagyon szomorú fejlemény lenne.

A magyar nemzeti érdek

Azért maradhat felemás a magyar csatlakozás, mert ha a két nagy tábor lemond a másik féllel való érdemi megegyezésről, halasztódik vagy egyáltalán meg sem fogalmazódik a magyar nemzeti érdek. A tévedések elkerülése végett: a nemzeti érdek nem az egyik tábor szóhasználata és az egyik tábor által a másikra kényszerített fogalmi apparátus. A magyar közönség hozzászokhatott ahhoz, hogy ha az egyik tábor nemzetet mond, akkor a másik országot, társadalmat. Ha az egyik érzelmekről beszél, a másik rációról. Ha feketét mond az egyik, fehéret a másik. 
Nem becsülném le ezeknek a nyelvi különbségeknek a jelentőségét, ugyanis vaskos tartalmi különbségeket is jelölnek. Azt azonban nem gondolom, hogy a nemzeti érdek fogalmának ne lehetne felülemelkednie ezeken a létező különbségeken. 2005-nek arról kellene szólnia: hogyan tudunk különbséget tenni az egyik vagy másik táborra jellemző szóhasználat és a valamennyi mérvadó táborra jellemző közös értékek és érdekek között? Be kell látnunk persze, hogy zavarhatja a szembenálló feleket, ízlésüket, ha riválisaik túl gyakran és túl kizárólagosan használnak bizonyos kifejezéseket. A magyar jobboldal például a nemzetfogalmat kizárólag magának vindikálta, de hosszú távon - az EU-tag Magyarországon - ebben nem lehet igaza. A nemzeti érdek messze több és más, mint a nemzetfogalom kizárólagos használata.
Szerencsére az 1990-es évek elejének „vadglobalizációja” után ma már a globalizációt és a nemzeti szempontokat nem kell szembeállítanunk egymással. Ma már nem kizárják, hanem feltételezik egymást. Más kérdés, hogy a nemzeti érdeket - természetesen - nem hagyományos nemzetállamok fogalmazzák meg. Összetett, bonyolult, de nagyon lényeges tisztázódást hozó vitákban kell azonban kiérlelni ezt a nemzeti érdeket 2005-ben. Hiszen ez nem valamiféle magyar kihívás. Az Európai Unió országai azzal is előttünk járnak (túlmenően azon, hogy régebbi demokráciák, mint az újonnan csatlakozottak), hogy tisztában vannak nemzeti érdekeikkel.
A nemzeti érdekek tisztázódását remélem tehát a 2005. évtől. Ugyanakkor félelmek is vannak bennem, hiszen hogyan lehet valamit tisztázni, amikor a felek éppen „bezárulnak” a saját politikai miliőjükbe, és arról beszélnek, hogy az ellenféllel nem lehet megegyezni. Lehet és kell. De nagyon tapintatosan. Tudomásul kell vennie mind a két oldalnak, hogy az ellentáborban olykor jogos ellenérzések élnek vele szemben. Az ellenérzések megtestesítőit pedig nem kell nemkívánatosnak minősíteni.
2005-ben a vezető politikai erőknek meg kellene fogalmazniuk egy nemzeti érdek chartát, amelynek első pontja akár ez is lehetne: mindegyik párt elismeri a többit nemzeti pártnak és a nemzeti érdek letéteményesének. A nemzeti szempont egy EU-országban többé nem lehet vízválasztó és a pártokat megosztó törésvonal. Azt remélem, hogy az idén felismeri ezt a magyar politikai elit, illetve a politikára figyelő közvélemény. A politikai táborok áldatlan konfrontációja után - saját érdekünkben - jól jönne egy kis lehiggadás.