Vissza a tartalomjegyzékhez

Tarik Demirkan
Az északi szomszéd újra lép

„Országunk veletek van! Törökország támogat egy önálló palesztin államot Közel-Keleten!” - Abdullah Gül török külügyminiszter ezekkel a szavakkal fejezte be múlt héten a palesztin parlamentben tartott rendhagyó beszédét.


Abdullah Gül török külügyminiszter (középen) Jeruzsálemben. Megpróbál békíteni Fotó: Reuters

Ő volt az első külföldi külügyminiszter, aki a palesztin parlamentben felszólalt. De nem csak ez volt a látogatás történelmi érdekessége. Gül személyében először járt török külügyminiszter izraeli földön. Ráadásul azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Ankara teljes lendülettel bekapcsolódik a közel-keleti eseményekbe, hogy békét közvetítsen, és az évtizedek óta szűnni nem akaró vérontásnak vége legyen.
Az új keleti stratégia fontos stratégiai váltás Ankara számára. Törökország, annak ellenére, hogy a lakosságának túlnyomó része iszlám hitű, a 20. század eleje óta, amióta a birodalom romjain az atatürki modern köztársaság létrejött, bizonyos távolságtartással viseltetett keleti és déli szomszédjaival szemben. A fiatal köztársaság számára a cél a nyugati világ volt, annak az összes jogi és intézményi modelljeivel együtt. Ez viszont háttérbe szorította a keleti iszlám és arab országokkal való régi szoros viszonyt. 
Ráadásul Törökország és a környező arab országok között egy sor megoldatlan történelmi kérdés létezett. Törökország igényt tartott például az olajban gazdag, de az első világháború után a török államtól elszakított iraki Moaszul vidékére. Ugyanakkor Szíria pedig magának követelte a többnyire arabok lakta törökországi Hatay tartományt. A dolog komolyságát jelzi, hogy ezt a tartományt a szíriai térképek még a hetvenes évekig is szír területnek tüntették fel.
A modern Törökország nem akart közösséget vállalni ezekkel az országokkal, pedig az évszázadokra visszanyúló közös múlt Törökországot és ezeket az országokat láthatatlan szálakkal köti össze. A megítélés két évvel ezelőtt változott, amikor Ankarában a Recep Tayyip Erdogan vezette Igazság és Fejlődés Pártja került hatalomra.
A változás első jele az iraki háború volt. Ankara ellen tudott állni az Egyesült Államok rendkívüli nyomásának, és végül sikerült távol maradnia a háborútól. Nem szabad elfelejteni, hogy Washington Törökország számára nagyon fontos szövetséges, ennek ellenére ilyen fontos kérdésekben sikerült Erdogan kormányának nemet mondania az Egyesült Államoknak. 
Ez a döntés egy átgondolt stratégiai váltás volt, amelyet Ankara lépésről lépésre azóta is folytat. A napokban Erdogan török miniszterelnök által is deklarált új közel-keleti stratégia lényege az, hogy Törökország megbékél a régió országaival, és jogot követel arra, hogy beleszólhasson sorsuk alakulásába.
Az új stratégia első lépése Szíria megnyerése, jóllehet pont Szíria volt az az ország, amellyel Ankara a legrosszabb viszonyban állt. Damaszkusz évtizedekig nyíltan támogatta a török állam elleni akciókat. Ott élt Abdullah Öcalan is, aki a hetvenes-nyolcvanas években Szíriából vezette a szeparatista kurd mozgalmat, a PKK-t. Szervezkedésével végül polgárháborús körülményeket idézett elő Kelet-, Délkelet- Anatóliában. Ankara viszont Szíriával szemben bevetette a „vízfegyvert”, azaz egyszerűen lezárta a zsilipeket, és ezzel az Eufrátesz és a Tigris vize ott maradt török földön, a szárazságtól tikkadó szír földeken pedig nem termett meg a gabona.
Az enyhülés tavaly kezdődött a két ország fagyos viszonyában. Először külügyminiszteri, majd a legmagasabb szinten történtek találkozók, amelyek oda vezettek, hogy 2004 decemberében a török miniszterelnök egy magas rangú és népes delegációval Damaszkuszban járt, és aláírták a két ország közötti első átfogó szerződést. Ezzel a szerződéssel felszámolták az ellenséges viszonyokat. Még fontosabb, hogy létrehoztak egy új gazdasági keretet, kijelentve, hogy tizenöt éven belül a két ország vámuniós egységet fog alkotni.
Ennek a látogatásnak nemzetközileg is a legfontosabb következménye az volt, hogy Erdogan ez után deklarálta, hogy Ankara közel-keleti békéltető missziót fog felvállalni.
Törökország és Izrael kapcsolataiban a legfontosabb kapocs az, hogy mind a két ország az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese Közel-Keleten. Ennél fogva évtizedeken keresztül számos kapcsolat alakult Törökország és Izrael között. Ezek a kapcsolatok a gazdaságiak mellett katonai, sőt titkosszolgálati, hírszerzési tevékenységekre is kiterjedtek. Az utóbbi időben rohamosan felívelő gazdasági együttműködés ma már Törökországban Izrael közreműködésével a harcászati helikopterek gyártását is lehetővé teszi.
Ennek ellenére ezek a kapcsolatok nem mentesek a politikai konfliktusoktól sem. Tavaly diplomáciai figyelmeztetésekre is sor került, amikor a török miniszterelnök „állami terrorizmussal” vádolta meg Izraelt, miután a júniusi izraeli biztonsági intézkedések során sok civil palesztin vesztette életét. Az akkori Erdogan-nyilatkozatot követő jeruzsálemi tiltakozásra Ankara azzal válaszolt, hogy visszahívta izraeli nagykövetét. A diplomáciai botrány Washington közbenjárásával idővel elcsitult, de a két ország között azóta is vannak megoldatlan problémák.
Mindenekelőtt az, hogy Törökország hivatalosan is elismeri a palesztin államot. A palesztinok régóta hivatalos diplomáciai testületet tartanak fenn Ankarában, mégpedig a nemzetközi jogok szerint nagykövetségi szinten. 
Ugyanakkor Ankara nem ismeri el az izraeli államnak azt a törekvését, hogy Jeruzsálem egészére kiterjessze szuverenitását. Ankara szerint Izrael ezzel megsérti az iszlám világ azon követelését, hogy mivel Jeruzsálem több vallás szerint is szent terület, így nem lehet a zsidóság fővárosa. Ezért Ankara még mindig Tel Avivot tekinti Izrael fővárosának, és a török nagykövetség is Tel Avivban van.
Gül izraeli látogatása folyamán kínosan figyelt minden apró részletre, hogy ne sértsen palesztin érzelmeket, és következésképpen ne vonja magára az iszlám közvélemény haragját. Például a török külügyminiszter Jeruzsálemben nem járt olyan kocsival, amely a török mellett izraeli zászlóval is fel lett lobogózva. A török diplomácia szerint ezzel de facto elfogadták volna az izraeli szuverenitási igényeket a szent város fölött. 
A másik apró, de fontos részlet Gülnek a jeruzsálemi Sziklamecsetben tett látogatása volt. A török külügyminiszter nem volt hajlandó a mecsetet azon a bejáratán keresztül meglátogatni, amelyen annak idején Ariel Saron ment be 2000 szeptemberében, közvetlenül a palesztin intifáda kitörése előtt. Az iszlám világ akkor szentségtörésnek vélte Saron látogatását. Azóta a palesztinok nem használják azt a kaput, helyette a muszlimok számára az „oroszlános kapu” a „tiszta út”.
Mindezek a konfliktusok nem rontották meg Törökország és Izrael viszonyát. Az izraeli politikusok megértik Ankara aggályait, hogy a lépései nehogy visszatetszést keltsenek az iszlám világban. Ankara nagyon óvatosan puhatolózik. Kis lépésekkel, de biztosan szeretne haladni a béke útján, és ezen keresztül saját múltjával, valamint környezetével is megbékélni.
Felvetődik a kérdés, hogy mennyire szerencsés időzítés az ankarai nyitás az iszlám világ felé pont akkor, amikor Törökország belépési szándéka komoly ellenállást keltett az Európai Unió közvéleményében? Sokan úgy gondolják, hogy Ankara ezzel a lépéssel tulajdonképpen a török belépésellenes tábort erősíti meg Európában, mivel Ankara ezzel az új stratégiával saját maga ismerte be, hogy a török állam helye a Közel-Keleten van.
A nemzetközi elemzők nem osztják ezt a felvetést, amely talán első ránézésre logikusnak tűnhet. Számos stratégiai szakember szerint Ankara új keleti politikája nem hogy csökkenti a nyugati belépés esélyeit, pont ellenkezőleg, növeli azokat. 
Törökország imponálni szeretne az Európai Uniónak, hogy mint regionális nagyhatalom, komoly befolyással rendelkezik a közel-keleti dolgok alakulásában. Tehát, keletre támaszkodva nyugaton, nyugatra támaszkodva keleten szeretné növelni a súlyát. Ez nem más, mint annak a felismerése, hogy Törökország valóban a muszlimok számára két külön világhoz is tartozik egyszerre. És ez nem feltétlenül hátrány.
Ezen nézet szerint Brüsszelnek igenis szüksége van egy olyan erős közel-keleti tagországra, amely képes hatással lenni a helyi konfliktusokra és a közel-keleti békefolyamatokra. Egy olyan erős regionális nagyhatalom (mint azt Törökország szeretné magáról bizonyítani) növelné az EU befolyását a Közel-Keleten, tekintettel 
a mérhetetlen olajkészletekre, amelyek iránt Brüsszel soha nem volt közömbös. 
(A szerző a CNN Türk közép-európai tudósítója)