Vissza a tartalomjegyzékhez

Hechs László
Merre megy Abbász?

Mahmúd Abbász legfőbb céljának a független palesztin állam megteremtését tekinti. A Palesztin Hatóság elnökét a Palesztin Törvényhozó Testület ülésén ünnepélyes keretek között iktatják majd be. Abbász nyilatkozatban jelezte: kész a béketárgyalások felújítására a nemzetközi kvartett „útiterve” alapján. A tervek szerint meggyőzéssel próbálja majd elérni, hogy a szervezetek szüntessék be az Izrael ellenes fegyveres harcot. Nabil Amr, Abbász legfontosabb tanácsadója szerint, ha Abbásznak sikerül a tűzszünetet megvalósítania és korlátoznia a szervezeteket, akkor Ariel Saron izraeli miniszterelnök hajlandó lesz a béketárgyalások felújítására.

Kérdés persze, hogy erre hajlandóak-e a szervezetek? Abbász mindenesetre a londoni al-Kudsz al-Aravi lap értesülése szerint százezer dolláros ajándékkal vásárolta meg saját terrorszervezetét, az al-Aksza Mártírjainak Brigádját. A Fatahhoz tartozó szervezet jelezte, hogy kész csatlakozni a palesztin biztonsági rendőrséghez. Kétséges azonban, hogy az iráni befolyás alatt álló Hamasz és az Iszlám Dzsihád is megteszi-e ugyanezeket a lépéseket. A legtöbb, amit Abbász talán el tud érni, hogy e két terrorcsoport az izraeli katonákra és a zsidó telepesekre korlátozza erőszakcselekményeit. Abbász úgy tervezi, hogy a közeljövőben találkozik Ariel Saronnal, amely találkozó során a tűzszünetért cserébe további palesztin bebörtönzöttek szabadon bocsátását és a tervezett gázai, illetőleg észak-szamáriai kivonulásnál nagyobb mértékű kivonulást kér cserébe. Izraelre egyébként is nemzetközi nyomás nehezedik, hogy a zsidó állam gesztusként a 2000 szeptembere előtti demarkációs vonalakra vonuljon vissza. 
Abbászt nem a szavai, de a tettei alapján ítélik meg - közölte Saron a Jeruzsálemben tartózkodó John Kerry szenátorral. Izrael valószínűtlennek tartja, hogy Abbász szembeszálljon a Hamasszal, és megkísérelje a terrorcsoportok lefegyverzését. Bár a kormányfő nem elégszik meg az iszlám jog szerinti tűzszünettel, a hudnával, hajlandó azt első lépésként mégis elfogadni. Abbásznak azonban meg kell akadályoznia a palesztin aknatámadásokat és a Kasszam-rakéták kilövését. Cserébe Izrael is beszünteti a hadsereg terror elleni akcióit. Izrael kérni fogja a biztonsági együttműködés felújítását, és hajlandó lesz a Gázából való kivonulást a Palesztin Hatósággal összehangolni. Saron szerint azonban mindaddig nem kerülhet sor a béketárgyalások felújítására, amíg Abbász nem teljesíti az „útitervben” rá háruló elsődleges feladatot, nevezetesen a terrorszervezetek teljes felszámolását.
Ha Abbász nyilatkozatait elemezzük, nem találunk közöttük ellentmondást. Abbász - Arafathoz hasonlóan - a „hazatérés jogához” való ragaszkodásával jelzi: az Izrael megalakulása előtti állapotot igyekszik helyreállítani. Elutasítja Izrael puszta létezését is, és továbbra is annak felszámolásáért küzd. A PFSZ alapokmányában mind a mai napig hatályos stratégia tehát ma is változatlan. „Palesztina egységes arab állam, a volt brit mandátum alatt érvényes határaival” - mondja ki a dokumentum. Arafat 1993-tól kezdve a terror mellé felvette eszköztárába a tárgyalásokat is. A terrorcselekmények azonban sosem szüneteltek, azokat Arafat a nyomásgyakorlás eszközeként használta a tárgyalásokon. 1994-től kezdve készítette elő a végül is 2000-ben kirobbantott felőrlő terrorháborúját. Terve az volt, hogy miután az oslói folyamatban a lehető legtöbb területet megszerzi Izraeltől, terrorháborút indít. Azt akarta így elérni, hogy Izrael békeszerződés nélkül vonuljon vissza az 1967-ben elfoglalt területekről, számolja fel a zsidó településeket, és a palesztin állam Izrael beleegyezése nélkül alakuljon meg Jeruzsálem fővárossal. A háború 2004 novemberéig, Arafat haláláig tartott. A több ezer halálos áldozat ellenére Arafat mégsem érte el célját. Ezért nyilatkozta Abbász azt, hogy az „intifáda militarizálása” hibás lépés volt. Már 2002 szeptemberében elismerte, hogy a terror többet ártott a palesztinai araboknak, mint Izraelnek. Ahelyett, hogy demoralizálta és menekülésre késztette volna Izraelt, éppenséggel egyesítette az oslói folyamatban kettészakított izraeli társadalmat, míg a Palesztin Hatóság csaknem összeomlott, és a palesztin nép emiatt súlyos emberáldozatot hozott. Abbász helyesen állapította meg, hogy „hiba volt a fegyverekhez nyúlni”. Ezért is gondolják sokan, hogy mérsékelt politikus, pedig ez a tulajdonsága nem több taktikai rugalmasságnál. Nem hajlandó ugyanis a palesztin terrorszervezetek ellen fegyveresen fellépni. Mint mondta: sosem fogja fegyvereit palesztin testvérei ellen fordítani. Ám a taktikai repertoárban - a stratégiai cél változatlansága mellett - visszatér a „tárgyalásos rendezéshez”. Amint azt be is jelentette választási győzelmét követően: „a kisebb dzsihádnak vége, egy nagyobb dzsihád áll előttünk”. 
A dzsihádnak csak a formája változik meg: az erőszak helyébe most a békés eszközök lépnek. Eszköztára azonban hosszabb távon sokszínű: öngyilkos terrorizmus, nukleáris fegyverkezés, demográfiai növekedés, „hazatérési jog”, béketárgyalások a baloldali posztcionisták megtévesztésére, egészen addig, amíg a zsidók kisebbségbe nem kerülnek saját hazájukban. Akkor Izrael is az iszlám uralom hatálya alá kerül, és a zsidók is elfogadják majd az iszlám jog által kínált dhimmi (megtűrt alattvalói) státust - írja Daniel Pipes Merre megy Abbász? című cikkében. A neves iszlamológus Sztálint hozza fel példának, aki bejelentette, hogy a Szovjetunió jó útra tér, és javítani akarja külső kapcsolatait. Sztálin deklarálta a békepolitikát, és lemondott az expanzív agresszióról. 1939-ig tartotta is magát ehhez a programhoz. Amikor aztán elég erősnek gondolta magát ahhoz, hogy támadásba lendüljön, megszállta fél Európát. A történet csak a szovjet állam összeomlásával ért véget.
Pipes szerint Abbász számára most 1930 van. Megértette: hagyni kell a dolgokat lecsendesedni, és ezért most „békésebb húrokat” penget. Ez azonban nem jelent kisebb veszély Izraelre nézve, mint amit Arafat korábban jelentett.