Hetek - IX. évfolyam, 1. szám, 2005. január 07

Alexander Szolzsenyicin Együtt című - magyarul nemrég megjelent - műve az oroszországi zsidók történetét dolgozza fel a bolsevik forradalomig. Kézbe véve a kötetet, joggal merül fel a kérdés: foglalkozhat-e egyetlen munka egy ilyen óriási, szerteágazó problémával, és egy ilyen óriási időszakkal? Fel lehet-e dolgozni Oroszország és a zsidók együttes történetét Nagy Katalintól 1917-ig, mely magában foglalja az első egyistenhitet megteremtő zsidóság háromezer éves históriájának egyik legfontosabb fejezetét is?

Szerencsére ez a könyv nem vész el a részletekben, s végig hallatlanul izgalmas olvasmány marad. Ennek oka, hogy a szerző vizsgálódását egyértelmű szempontok vezérelik s szorítják határok közé. Könyve születésének körülményeire már az elején utal: „Az orosz forradalom történetével foglalkozó fél évszázados munkám, kutatásaim során számtalanszor találkoztam az oroszok és a zsidók viszonyának kérdésével.” Ennek ellenére ő az első, „aki alapos, higgadt tanulmány tárgyává teszi ezt a hatalmas, parázsként izzó témát”, a viszontagságokkal és feszültséggel teli együttélést. „Remélem, hogy munkám elsősorban a két nép kölcsönös egyetértését segíti majd elő, és nem a szélsőségesek és fanatikusok haragját fogja kiváltani. Mindkét fél - zsidók és oroszok - részéről számítok jóindulatú szellemi partnerekre. Az orosz nép és a zsidók életéről szóló munkámban az a szándék vezérelt, hogy megkeressem a kölcsönös egyetértés mindazon elemeit, melyek megszabadíthatnak a keserű múlttól és elvezethetnek a jövőbe” - olvashatjuk a kötet 1995-ben írt bevezetésének végén.
A kelet-európai zsidóság népesedési adatainak alakulásáról hiányosak és ellentmondásosak a történeti források, s ez érvényes a magyarországi zsidóságra is. Azt tudjuk, hogy Oroszország Lengyelország felosztása révén, 1772-ben jutott azokhoz a nyugat-ukrajnai területekhez, melyeken a zsidók többsége addig évszázadokon keresztül mint a lengyel-litván királyság messzemenő vallási és kulturális autonómiát élvező alattvalója élt. Szolzsenyicin H. Graetz, Sz. M. Dubnov és más jelentős zsidó történészek, illetve korabeli orosz adatok szerint „mintegy százezerre” teszi a cári birodalomba bekebelezett zsidóságot, ami, ha tekintetbe vesszük a már ott élőket, sem haladta meg a félmilliót a 18. század végére. I. Miklós uralkodása (1825-1855) alatt már „milliós zsidó tömegekről” esik szó, mellyel a cári hatóságok nem tudnak mit kezdeni. Később Szolzsenyicin módosítja kiinduló adatait, és így ír: „Az orosz zsidó népesség állandó ütemben, sőt, egyre gyorsabban növekedett. Lengyelországot (ti. a varsói nagyhercegséget) nem számolva, számuk másfél milliót tett ki 1864-ben. Lengyelországot is beleértve 1850-ben 2 millió 350 ezer, míg 1880-ban 3 millió 980 ezer volt. A Lengyelország első felosztásából örökölt egymilliótól az 1897-es népszámlálás által számolt 5 millió 175 ezerig tehát az oroszországi zsidó népesség száz év alatt az ötszörösére nőtt. A 19. század elején Oroszország zsidói a világ zsidóságának 30 százalékát tették ki, ami 1880-ban 51 százalékra nőtt. Ennek a történelmi jelenségnek a fontosságát annak idején sem a társadalom, sem az orosz adminisztráció nem vette eléggé fontolóra.”
A kelet-európai zsidóság vallási hagyományai és a judaizmus kultúrája következtében életmódját tekintve elkülönült a túlnyomó többségben földműveléssel foglalkozó nem zsidó tömegektől, s ez a tény önmagában is megmagyarázza népszaporulatát a 19. század folyamán. Ebben az időszakban az emberek mindenütt fiatalon házasodtak. És mert nem létezett hatékony fogamzásgátlás, az asszonyok rendszerint addig szültek, amíg termékenyek voltak, nem volt ritkaság, hogy egy család egyszerre nyolc-tíz gyermeket nevelt. De a zsidók gyerekeinek nagyobb volt az esélyük az életben maradásra, mint a parasztokénak, amit a halálozási statisztikák is bizonyítanak. A szülők műveltebbek voltak, magasabb volt az életszínvonaluk, jobb orvosi ellátásban részesültek és egészségesebben táplálkoztak, legalábbis a nem zsidó többséghez képest. Az sem volt mellékes szempont, hogy ha elszegényedtek, illetve megbetegedtek, számíthattak a zsidó hitközség (oroszosan kahal, héberül kehil) szerény támogatására, hiszen ezt a fajta szolidaritást a vallási törvények írták elő.
Ez volt az alapvető anyagi oka annak, hogy a zsidóság Oroszországban tömérdek üldöztetés ellenére ragaszkodott a különállásához. Hagyományos szellemi értékeik (például az elvont gondolkodásra való hajlam, a tanulás megbecsülése, az új eszmék iránti nyitottság, stb.) lehetővé tették zárt közösségeik fenntartását, az öröklött és tudatosan ápolt identitás megőrzését. A 19. században, az emancipáció korában derült ki, hogy ezeket a készségeket megbecsüli a polgári társadalom, illetve a kapitalizmus. Ezáltal a kelet-európai zsidók néhány évtized leforgása alatt a súlyos elmaradottsággal küzdő térség modernizációjának „első vonalában”, a politikai küzdelmek központjában találták magukat.
A cári adminisztráció a zsidók túlnyomó többségét egészen 1916-ig (!) arra kötelezte, hogy a „letelepedési övezetben” éljenek. Óriási kiterjedésű nyugat-ukrajnai, belorussziai területekről van szó, melyeket dél-oroszországi területekkel is bővítettek. De a „zóna” lényegében mégiscsak azonos maradt azokkal a vidékekkel, ahol az egykori lengyel-litván királyságban éltek a jiddisül beszélő zsidók, gazdasági kapcsolatot ápolva a nem zsidó többséggel, ugyanakkor vallásilag, nyelvileg és kulturálisan egyaránt elkülönülve tőle. A hatóságok azért tartották fenn a „röghöz kötést”, mert „mindenáron meg kívánták akadályozni a keresztények és a zsidók közötti bármiféle keveredést és összeolvadást, azonban ez a törekvésük immár jócskán szembetalálta magát a korabeli gazdasági élet érdekeivel”.
A cárok „zsidópolitikája” azonban nemcsak irracionális, hanem uralmuk természetéből következően elnyomó és brutális volt, és már a 19. század második felében világszerte élesen elítélték. Oroszország (és Románia) kivételével egész Európában végbement a zsidóság emancipációja, egyedül a cári rendszer tartotta fenn a diszkriminációt. Abból az előfeltevésből kiindulva, hogy a „tanulatlan tömegek nem bírnának a teljesen beolvadt zsidóság gazdasági szorításával”, időről időre kitoloncolták az Oroszország belsejébe, mindenekelőtt a Moszkvába és Szentpétervárra „beszivárgott” zsidókat, közben „át akarták nevelni” a „zóna” zsidó tömegeit. Ebből a célból telepeket hoztak létre a zsidó önkéntesek számára Dél-Oroszországban, hogy „rászoktassák őket a földművelésre”. Amikor pedig a zsidóságot „szépszerével” nem lehetett hasonlóvá tenni a birodalom többi népéhez, jött a kényszer: a zsidókat eltiltották a kocsmatartástól és a pálinkafőzéstől (amit természetesen mások nevén folytattak, mert a vodka iránti igény nem szűnt meg), majd a hitközségeket kötelezték arra, hogy meghatározott számú fiatal férfit küldjenek előbb huszonöt, majd tíz évig tartó katonai szolgálatra, ahol kegyetlenül bántak velük. Miután pedig a zsidó újoncok, ha csak lehetett, megszöktek, I. Miklós alatt tömegesen küldtek zsidó fiúkat katonaiskolába, vagyis egyfajta „janicsáradót” kényszerítettek a zsidóságra. Később, III. Sándor alatt az egyetemeken és a középiskolákban „más nemzetiségek védelmében” bevezették a „numerus clausust”, hogy elejét vegyék a zsidók tömeges továbbtanulásának. Továbbá a zsidókat egyenesen eltiltották bizonyos foglalkozások gyakorlásától, nemcsak köztisztviselők, de ügyvédek sem lehettek.
Szolzsenyicin hangsúlyozza, hogy ezek a despotikus módszerek általánosan elterjedtek a 19. századi Oroszországban, ahol csak 1861-ben szabadították fel a jobbágyokat, és a „belső útlevelek” rendszere továbbra is fennmaradt. S bár többször említi, hogy a leleményes zsidók különböző jogcímeken jelentős számban telepedtek le a „zónán” kívül is, elismeri, hogy a zsidók gyűlölete a cári rezsim iránt messzemenően indokolt volt, s táplálta a forradalmi mozgalmakat. A nagy orosz író felteszi a kérdést: ki volt a felelős a sorozatos pogromokért, illetve maradt-e esély a huszadik század elejére, hogy a birodalom békés úton képviseleti demokráciává alakul át? Lehetett volna-e rendezni az oroszok és a zsidók ellentéteit, még azelőtt, hogy Oroszország elmerül az első világháború vérzivatarában, majd pedig a bolsevikok megszerzik a hatalmat?
Szolzsenyicin az orosz forradalom előzményeinek vizsgálatakor kiemelt figyelmet szentel a forradalmi terror és a politikai antiszemitizmus összefüggéseinek. Ennek keretében a zsidóságot nem csak passzív, szenvedő félként mutatja be, hanem olyan jelentős, aktív társadalmi tényezőként, melynek bizonyos rétegei a cári önkényuralom elleni harcban a radikalizálódás „kényszerpályájára kerültek”, s végül tudtukon kívül előkészítették a bolsevikok hatalomra jutását. Vagyis nem a holokauszt, a tömeges megsemmisítés perspektívájából szemléli a kelet-európai zsidóság sorsát, hanem megpróbálja utólag rekonstruálni az orosz és a zsidó nép számára kínálkozó, tragikusan elmulasztott lehetőségeket.
A szerző új források alapján vizsgálja meg a cári birodalmon 1880 és 1884, továbbá 1903 és 1906 között végigsöprő két pogromhullám, valamint az ellenzéki mozgalmak és az 1905-ös orosz forradalom összefüggéseit. Rámutat arra a tényre, hogy csak a zsidó származású értelmiségiek egy kis csoportja vett részt a cári uralom ellen a terror eszközeivel is harcoló különböző narodnyik szervezetekben, hiszen az orosz zsidóság legalább hat, egymásnak többé-kevésbé ellentmondó programot követett. Jelentős tömegei ragaszkodtak még mindig, a hagyományt követve a vallási identitás védelméhez az elszigetelődés útján. Ugyanakkor nőtt azoknak a száma, akik e felfogással ellentétben a beolvadást tartották az egyetlen járható útnak. Voltak, akik a nemzeti és kulturális autonómiáért harcoltak Oroszországon belül, mások viszont emigrációra készültek. Végül a század végétől egyre többen lettek a cionisták. A forradalmárok alkották a legkisebb csoportot, de számuk és szerepük természetesen így sem volt lebecsülendő.
Tagadhatatlan tény, hogy a jobbágyokat felszabadító, és további reformokra készülő cár, II. Sándor ellen 1881. március elsején elkövetett gyilkos „merénylet után zsidóellenes pogromok kaptak lábra mindenütt Új-Oroszország és Ukrajna területén”. Kétséges azonban, hogy milyen politikai előzményei voltak a pogromhullámnak. A cári hatóságok gerjesztették a zsidóellenes erőszak tombolását, arra hivatkozva, hogy a merényletet elkövető, Népakarat nevű szervezet tagjai között zsidó származású diákok is voltak? A forradalmároknak állt érdekében a rendszert gyengítő zavargások kiprovokálása? Vagy az események lényegében spontán módon, az addig felhalmozódott feszültség miatt következtek be?
Szolzsenyicin cáfolja, hogy a „hatóságok a felbujtókkal teljes egyetértésben cselekedtek”, hiszen a korabeli viszonyok között egy ilyen, óriási területekre kiterjedő akciót nem lehetett központilag megszervezni. Talált továbbá olyan röpiratokat is, melyekben a narodnyik forradalmárok a megtámadott zsidók védelmében fellépő, rendcsináló cári hatóságok és a zsidók ellen izgatják a tömegeket. Korabeli jelentéseket idézve azt állítja, hogy az 1881 tavaszi - egyébként elvetélt - ogyesszai és jekatyerinoszlávi pogromok „hátterében a narodnyik bujtogatók álltak”. A legvalószínűbb egyébként az, hogy a cionista ideológia jelentkezéséhez vezető és az orosz zsidók tömeges kivándorlását elindító pogromhullám az általános társadalmi válság elmélyülésének következménye volt, ugyanúgy, mint az 1903. április 3-án kitört kisinyovi pogrom is, mely széles körű nyilvánosságot kapott a nemzetközi sajtóban. Szolzsenyicin határozottan állítja, nem felel meg a valóságnak, hogy az 1905 folyamán végrehajtott több száz pogrom az egyébként meglehetősen tehetetlen cári rendőrség műve volt, különös tekintettel arra, hogy ezek „nemcsak zsidóellenesek, de forradalomellenesek is voltak”. Szerinte nem igaz, hogy a zavargásokat az Orosz Népi Szövetség, ez az 1905 októberében alakult jelentéktelen monarchikus párt szervezte. A nevezetes „fekete százakat” sem tudták mindeddig azonosítani a történészek. Tény azonban, hogy a politikai antiszemitizmus ideológiája a cári udvarhoz közel álló körökben, illetve a titkosszolgálat, az Ohrana berkeiben született meg ebben az időben, amit a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című rágalmazó iromány is igazol.
A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet arra az eddig kevéssé ismert tényre, hogy 1917 előtt az oroszországi zsidóság a legnagyobb megpróbáltatást az első világháború első időszakában élte meg. Az általános vezérkar ugyanis az 1915-ös visszavonulás során politikai okokból elrendelte a zsidók tömeges kitelepítését a front övezetén kívülre. A tehetségtelen orosz tábornokok a kémkedéssel gyanúsított zsidókat tették meg a vereségek bűnbakjának, s ekkor több, immár valóban központilag megszervezett pogromra is sor került. Zsabotinszkíj, a nagy orosz cionista vezető az 1915 májusában leállított, százezreket érintő tömeges kitelepítésről - mely sok tekintetben már a holokausztot előlegezte meg - úgy vélekedett, hogy az „spanyol Ferdinánd és Izabella 15. századi uralkodása óta valószínűleg a legnagyobb katasztrófa volt”.
Nem érdemes tovább ismertetni ennek a valóban óriási jelentőségű könyvnek a részleteit: nincs mese, mindazoknak, akik érdeklődnek a téma iránt, el kell olvasniuk. Állításaival pedig érvek felvonultatásával vitatkozzanak a hazai russzisták, illetve a kelet-európai antiszemitizmus történetével foglalkozó történészek.
(A. I. Szolzsenyicin: Együtt I. Oroszok és zsidók a cári birodalomban, Allprint kiadó, 2004. 633 old., ármegjelölés nélkül)