Vissza a tartalomjegyzékhez

Giczy Görgy
Keresztényszocializmus

A keresztényszocialista mozgalomról és az általa képviselt, különleges - igazán csak a félfeudális Magyarországon kibontakozó - politikai alternatíváról írt korábbi cikkeimben és tanulmányaimban magam is hajlottam arra, hogy az e témakörben mutatkozó hallgatást az oly sokszor tapasztalható történelmi feledékenység számlájára írjam. 

A keresztényszocializmus agyonhallgatását vagy a vele kapcsolatos félreértéseket azonban nem lehet mindenestül a feledékenység szokásos működésének tulajdonítani. Miért is hallgat róla a magát nagyon nemzetinek tartó, a magyar sajátosságokra specializálódó történetírás? 
A 19-20. század fordulóján Magyarországon szinte előzmények nélkül felbukkanó keresztényszocialista mozgalom nem igazán jobboldali. Habár a keresztény világnézetnek mind ez idáig talán ez az egyetlen megfelelő politikai alternatíva, amely éppen azzal lepte meg a történelmi egyházakat, hogy képes volt ténylegesen keresztényként cselekedni és gondolkodni. A hivatalosan kereszténynek hirdetett közfelfogással szemben állni az úgynevezett „keresztény kurzus” idején, amikor a látszat végletesen elfedte a valóságot, egyáltalán nem nevezhető hétköznapi magatartásnak. A baloldali történészek érdektelensége avagy felszínes megközelítése pedig egyszerűen arra vezethető vissza, hogy a keresztényszocialisták számos, korábban csak a baloldalnak tulajdonított értéket sikeresen hoztak összhangba az azóta is számtalanszor megcsonkított keresztény eszmeiség egészével. 
Társadalom- és egyházfelfogásunk világában mind a mai napig „zavart kelt” a keresztényszocialista mozgalom tevékenysége és hitvalló szerepe. A keresztényszocialisták jóformán mindenki számára kellemetlenek. A nagyegyházi hierarchiának félreérthetetlenül jelzik, hogy a történelmi egyházaknak juttatott állami kedvezmények a kereszténység lejáratásával és méltatlan felhasználásával járnak együtt, amely hosszú távon hitelvesztéshez vezet. A jobboldali politikai alternatívákat figyelmeztetik, hogy a kereszténység látszata még társadalmi dimenzióban sem képes pótolni a szociális igazságosság követelményét, a baloldalnak pedig azt üzenik, hogy a marxista-leninista világnézet ateista követelményének feladásából korántsem következik a világnézeti semlegesség liberális felfogásának egyeduralma, hanem létezik egy másik világnézet is, amely egyáltalán nem közömbös az ember társadalmi boldogulása tekintetében.
Időszerű, s talán éppen most a legidőszerűbb üzenetek ezek, amikor világszerte a szociáldemokrácia identitásproblémákkal küzd, s amikor maga a demokrácia is válságba jutott, leginkább azokban az országokban, amelyek a közelmúltban sodródtak bele a globalizáció könyörtelen versenyébe.

A keresztényszocializmus előzményei

A keresztényszocialista gondolat hajszálerei a városiasodás, főleg a fővárosba való áramlás és a felgyorsult iparosodás következtében előállott szemléletváltozásban keresendők. A szociológiai átalakulások ugyanis együtt jártak a világnézeti közömbösség, a vallástalanság vagy a kifejezett egyházellenesség terjedésével, amelyekre a korábbitól eltérő lelkipásztori módszerekkel kellett reagálni. Ebben az időben tűnt fel Prohászka Ottokár és neveltje, tanítványa a ferences Buttkay Antal, a jezsuita Bangha Béla, és a legszegényebbek között is sikeresen működő Kanter Károly plébános. 
A keresztényszociális eszme legfontosabb indíttatása és előzménye természetesen az első szociális enciklika, a Rerum novarum megjelenése (1891) volt, amely a katolikus egyház figyelmét a munkásság helyzetének tarthatatlansága felé irányította. A probléma horderejét jelzi, hogy hazánkban a keresztény szellemiségű politika általában annyira önálló tudott lenni a hierarchiától, hogy a hivatalos egyház gyanús szemmel nézze, de annyira sohasem volt független, hogy a társadalom ne látta volna meg benne a hierarchia világi hatalom felé kinyújtott kezét. Így aztán a két szék között a földre esett: senki sem bízott benne igazán.
A kétféle megközelítési mód és szemlélet feszültségében vergődik mind a mai napig a keresztény szellemiségű politika. Hacsak nem elégszik meg azzal, hogy a templomba járók egy része szavazzon rá. Vagy azzal, hogy csak a nevében őrizze a kereszténység stigmáját. A történelmi egyházak, a katolikus hierarchia és a keresztény-keresztyény (katolikus-protestáns) értelmiség több mint egy évszázados közös erőfeszítésének eredményeképpen ma, a huszonegyedik század elején elmondhatjuk, hogy a hívő embernek halovány esélye sincs arra, hogy a létező társadalmi berendezkedések bármelyikében felfedezhesse azt, ami a keresztény társadalmi tanítás igazságaira emlékeztethetné. 
Ez a kétes értékű „eredmény” legalábbis elgondolkozásra kell hogy késztesse azokat a belterjes keresztény közösségeket is, akik a társadalmi igazságosság égbekiáltó hiányosságait csupán karitatív buzgalmukkal kívánják orvosolni. És gondolkozásra kellene késztetnie nem utolsó sorban azokat az egyházi vezetőket is, akik a mindenkori kormány anyagi támogatását tekintik a vallás- és lelkiismereti szabadság fokmérőjének, s társadalmi befolyásnak vélik a számukra juttatott protokolláris helyek biztosítását. Talán ezért is érdemes felidézni az ugyan tévedésektől és politikai hibáktól sem mentes, mégis mind a mai napig példamutató keresztényszocialisták mozgalmát.

A mozgalom atyja

Mozgalmak elindítóját szokás páratlan egyéniségnek, saját korát meghaladó gondolkodónak nevezni. A keresztényszocializmus atyja és azóta is leghitelesebb képviselője, Giesswein Sándor prelátus messzemenően megfelel az efféle követelményeknek, sőt, közel száz év távlatából érvényes felismerésekkel szolgál akár a politika amúgy igen gyorsan változó területén is. Ennek illusztrálására érdemes a halálának hetvenedik évfordulóján elhangzott Glatz Ferenc-beszédből idéznünk: „A keresztény identitást számtalan, saját korában először jelentkező identitásigénnyel volt képes társítani. Keresztényt a szocialistával, a feministával, a demokratával, s nem okvetlenül a konzervatívval. A magyar keresztény politika hagyományainak zártságával szemben ő egy nyitott keresztény politizálást testesített meg. … Mind az egyházat, mind a keresztény alapú politikai mozgalmat egy polgári demokráciában képzelte el.”
Giesswein Sándor 1856-ban született, és mint győri egyházmegyés pap 1895-től tagja az ekkortájt már fejlett gyáriparral rendelkező város tövényhatóságának. Itt találkozott az országszerte erősödő szociáldemokráciával és a szakszervezeti mozgalommal. Az 1906-1910. évi parlamenti viták néppárti képviselőként alkalmat adtak Giessweinnek arra, hogy kifejtse a keresztényszocialista eszmék legfontosabb tételeit: „A munkást nemcsak megfizetnünk, hanem becsülnünk is kell. Hiszen a munka a mi kultúránk alapja, munka nélkül nem képzelhető el semmi kultúra, és éppen az a munka, amellyel a földművesmunkás dolgozik, mintegy gyökere a fának, melyből a mi kultúránk kivirágzik, és amelynek alapján a mi nemzeti fejlődésünk gyümölcsöt terem. Ha ezeket a gyökereket nem gondozzuk, ha ezeket elmetszük, a mi nemzetünk fája sem virágot, sem levelet, sem gyümölcsöt nem fog hozni… Ki a társadalmi békét akarja, annak akarnia kell a társadalmi igazságot is, mert a békétlenséget rendszerint az igazságtalanság hozza létre.”
1913-ban már keresztényszocialista képviselőként fogalmazza meg politikai hitvallását: „A mi idealizmusunk a társadalmi rend megerősítését és a nemzeti lét fokozását kívánja elérni. Mert amidőn mi a szociális szót használjuk, kiegészítve azt a keresztény gondolattal, tulajdonképpen - hogy úgy mondjam - egy tautológiát követünk el, amennyiben az igazi keresztény érzésben benne van a szocializmus érzése és az igazi szociális törekvéseket csakis valódi keresztény meggyőződéssel lehet aláírni. … Épp ez a törekvése a mi pártunknak és ezért nem elérhetetlen ideálokért, hanem elérhető dolgokért küzd, azt a szép és nemes célt tűzvén ki maga elé: minél többeknek minél több boldogságot.” 
Már ebből a néhány parlamenti felszólalásból is kitűnik, hogy mindig egy világos eszmei-elvi felismerésből jutott el a konkrét gyakorlati következtetésig, és nem hagyta magát félrevezetni a társadalmi béke hamis illúziójával, mert nagyon is jól tudta, hogy a tartós béke csak a szociális igazságosságon alapulhat. 
A szociális kérdés és keresztényszocializmus (1914) című munkájában nyíltan hirdeti, hogy „a szociális nyomorúságnak a fő oka…, hogy a gazdasági élet eltávolodott a keresztény erkölcstől”. És ismét egy fontos, elvi jelentőségű állásfoglalás: „A keresztényszocializmus azért nem követeli a vagyonközösséget, sem a termelőerők közösségét, mert jogfosztás nélkül… keresztülvinni nem lehet, mert sokakat a becsületes munka értékétől megfoszthat, de igenis kíván olyan állami és társadalmi berendezkedést, amely minden állampolgárnak lehetővé teszi a munkája után való tisztességes megélhetést és családi életet”. Azt hiszem, szinte fölösleges hozzáfűznünk: még napjainkban is milyen távol vagyunk ezen alapelvek érvényesülésétől…
Giesswein Sándornak közel száz parlamenti megnyilatkozása s kétszer annyi előadása, cikke jelent meg, nem beszélve más, szerteágazó közéleti szervező tevékenységéről, amely a keresztényszocialista elvek gyakorlati megvalósítását célozta. Nem mindennapi egyéniség volt. Nem csoda, hogy a bethleni úgynevezett konszolidációval való szembenállása és baloldali kapcsolatai miatt a korabeli hivatalos katolicizmus képviselői a zsidók és a kommunisták barátjának nevezték, és kétségbe vonták egyháza iránti hűségét. Életének utolsó éveiben óriási egyházi és politikai nyomás nehezedett rá. 

Politikai küzdelmek

A keresztényszocialista mozgalom útját egészében véve kétségtelenül ellentmondásosság és bizonytalankodás kíséri. S habár húsz éven keresztül vett részt a törvényalkotásban, hosszú éveken át - igaz, statisztaszerepre kényszerítve - a kormánykoalícióban is, de nem tudtak kézzelfogható eredményt felmutatni. A kor politikai felfogása egyáltalán nem kedvezett nekik. Talán a párt személyi összetétele sem volt a legmegfelelőbb. A kérdésfeltevés persze teljességgel tudománytalan, de ebben az esetben érdemes vállalni ezt éppen a könnyen szunnyadó lelkiismeret ébresztése érdekében: Vajon ugyanígy alakult volna történelmünk akkor is, ha a szélsőjobbal és a szélsőballal szemben egyaránt alternatívát kínáló keresztényszocialisták eszméi meghallgatásra, sőt támogatásra találtak volna az egyházi hierarchia vezető köreiben? 
A keresztényszocialista mozgalom bizonytalanságának és erőtlenségének másik fontos oka, hogy a kor politikai palettája sem kínált együttműködésre alkalmas partnereket. Az osztályharcos küldetést féltékenyen őrző szociáldemokrácia részéről is általában el lett utasítva. A keresztényszocialisták azonban éppen szilárd elvi meggyőződésük miatt nem adták fel sem az egyházuk iránti hűséget, sem a szociáldemokrácia irányában szükséges, kritikától sem mentes nyitottságukat. Még azt követően sem, hogy a Tanácsköztársaság alatt közvetlen tapasztalatokat is szerezhettek a baloldal diktatórikus magatartásáról, hiszen vezetőik azokban az időkben emigrációba, bujkálásra kényszerültek, vagy gyűjtőfogházba kerültek. Ebben az összefüggésben lehet igazán belátni a szociáldemokrácia irányába tett útkeresésük jelentőségét, amely együtt járt a kormánykoalícióban betöltött ellentmondásos helyzetükből adódó állandó önazonossági konfliktussal. Egyszerűnek egyáltalán nem nevezhető körülményeik ellenére képesek voltak sorsdöntő kérdésekben a magyar politikatörténet számára irányt mutatóan megnyilatkozni.
Csakhogy a hazai elit akkor sem igen szerette az elvszerű gondolkodást, és az ország érdekei helyett rövid távú pártpolitikai érdekeit tartotta szem előtt. Gróf Zichy János pártelnök keserű megállapításra kényszerült: „A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt hálátlan szerepre vállalkozott, amikor a kormány és az ellenzék közé ékelődött, mert a magyar ember két dolgot szeret: vagy a hatalomban részesedni, vagy kedve szerint kiabálni.”
Ebben az összefüggésben még nagyobb hangsúlyt kaphat a keresztényszocialisták elvszerű magatartása. Nem a tünékeny népszerűséget hajhászták, hanem az ország állapotát figyelembe véve annak tényleges érdekeit igyekeztek érvényre juttatni. 
A keresztény szellemiségű szakszervezeti mozgalmak meghatározó jelentőségű személyisége, Tobler János az 1937-es költségvetési vitában felhívja a figyelmet arra, hogy a demokráciának két fő ellensége van: a bolsevizmus és a nácizmus. Toblernek és Griger Miklósnak figyelmeztetései, miszerint katasztrófa felé rohanunk, illetve egy kitöréshez közel lévő vulkánon sétálunk anélkül, hogy tudomást vennénk a ránk leselkedő veszélyről, természetesen visszhang nélkül maradtak. A korszak egy másik irányt mutató személyisége, gróf Széchenyi György 1937 áprilisában, a Korunk Szavában a hitlerizmus terjedéséről írt cikkében szomorúan állapítja meg, hogy „megfelelő komolyságú ellenállás hivatalos egyházi részről nem jelentkezett”. Serédi Jusztinián hercegprímástól a cikkíró szigorú feddésben részesült, sőt, a főpásztor még azt is kilátásba helyezte, hogy a laptól megvonják a katolikus jelzőt. 

Az irányzat eszmetörténeti jelentősége

Kétségtelen tény, hogy a keresztényszocialista mozgalom nem tudott kézzelfogható politikai eredményeket felmutatni. Politikai értelemben vett eredménytelensége azonban semmit sem von le eszmetörténeti jelentőségéből. Felismeréseik és társadalmat jobbító javaslataik mind a mai napig iránymutatással szolgálhatnának, ha akár a történészek, akár a politikusok nagyobb empátiával és kevesebb előítélettel közelednének hozzájuk. 
A baloldal és a szélsőbal közötti különbségtétel a keresztényszocialistákat megóvta attól a téves fölfogástól, hogy a bolsevizmussal szemben csak a fasizmus jelenthet alternatívát. Sokan ugyanis például a „keresztény kurzus” idején azt hitték, hogy az istentagadás helyett illendőbb az ember megtagadását választani. A keresztényszocialisták azonban észrevették, hogy az ember megtagadása ugyanúgy istentagadáshoz vezet. 
A keresztényszocialisták fölismeréséből következett az a határozott meggyőződés is, amely a kereszténységet nem akarta feltétlen összefüggésbe hozni a politika konzervatív felfogásával. Sőt, az evangéliumra hivatkozva inkább baloldalinak, mint jobboldalinak tartották a keresztény politizálás irányultságát és jellegét. De sohasem voltak annyira elfogultak, hogy csak a saját politikai meggyőződésüket gondolják kereszténynek. Alighanem azt is felismerték, hogy a kereszténység gazdagabb annál, semmint hogy bármilyen politika vagy ideológia kimeríthetné, illetve mindenestül birtokba vehetné. Ennek jegyében végső soron relativizálták a politikai jobb- és baloldal korábbi jelentését. A keresztényszocializmust ezért nem is nevezhetjük hagyományos értelemben és mindenestül baloldali irányzatnak. A szociális igazságosság követelményét nem a baloldali gondolkodók vagy politikusok eszméire vezették vissza, hanem csakis szilárd vallásos meggyőződésük originális forrására, az evangéliumra. S ebben különböztek külföldi elődeiktől és kortársaiktól, akik a modernizmustól kezdve (például Franciaországban) a marxizmuson keresztül a fasizmusig (például Olaszországban) mindenféle radikális teológiai és politikai eszközt igénybe vettek, hogy elképzeléseiket sikerre vigyék. A magyarországi keresztényszocialisták sokkal bölcsebben és kiegyensúlyozottabban jártak el, s így nem lehet kései utódaiknak tekinteni az ugyancsak marxista terminológiával dolgozó, a huszadik század utolsó harmadában Latin-Amerikában született úgynevezett „felszabadítási teológia” követőit sem. 
A keresztényszocialisták mozgalmának kétségtelenül van egy ugyancsak napjainkban is érvényes politológiai következménye. Azzal ugyanis, hogy tudatosan lépték át a jobboldali és baloldali pártok között húzódó demarkációs vonalat, a korunkban legújabban mutatkozó pártformációk előképe is lehetnének, ha ezeket a pártokat a hatalom megszerzésének egyértelmű igényét leszámítva nem az eszmei bizonytalanság vagy a kifejezett elvtelenség vezérelné. Mostanság a pártok programjában sokkal fontosabb szerepet játszik a választásokon elért siker, mint a saját doktrínáik. Kormányzati szerepkörben igyekeznek minél több szociális programot kiiktatni, s a versenyképesség fenntartása érdekében megelégszenek a hangulatjavító intézkedésekkel, míg ellenzékben minden szociális jellegű követelést kifizetődőnek hirdetnek. Így aztán nemegyszer a jobb- és a baloldal - minden előzetes bejelentés nélkül - helyet cserél. Másrészt az eredeti pártdoktrínákkal már számtalanszor visszaéltek: a szabadságból szabadosság, az egyenlőségből egyenlősdi lett. Csak a szolidaritás bizonyult olyan alapelvnek, amellyel természetéből fakadóan sehogyan sem lehet visszaélni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szolidaritás még a legtisztességesebb erőfeszítések mellett is elvégzendő feladat és megvalósítandó cél marad, amelyre korunkban egyre égetőbb szükség lenne.
Nem utolsó sorban ezért is volna érdemes a szolidaritás eszméit fáradhatatlanul hirdető keresztényszocialista mozgalomra ismét felfigyelni. Nemcsak a tanulni akarás igényével vagy a szükséges tiszteletadás gesztusával, hanem az újrakezdés bátorságával is.
(A szerző teológus)