Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Emlékezz a jövőre

„Emlékezz!” - Nincs még egy olyan vallás a világon, amelynek egyik alapvető parancsolata az emlékezésre szólítaná fel híveit. Márpedig a zsidók Törvénye azt parancsolja a választott népnek, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek. Hogy mire? Részben az Örökkévaló múltbéli, részben a jövőben megvalósuló cselekedeteire. 


Ariel Saront a lombsátor alatt megáldja egy régi katonatársa Fotó: Reuters

Korunk embere számára talán furcsának tűnhet, hogyan lehet a jövőre, vagyis még meg nem-történt dolgokra emlékezni, de a Biblia világában ez a felszólítás egyáltalán nem jelent ellentmondást. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás ugyanis nemcsak az emberiség történelmének kezdetéről, régmúltjáról, hanem a legtávolabbi jövőjéről is biztos információkat közöl. Ezek a kijelentések természetesen nem tudományos kutatások vagy éppen okkultista praktikák eredményeképpen születtek, hanem az Isten Szellemétől „eltalált” próféták nyilatkoztatták ki őket. A jövőről történő megemlékezés paradoxona nem más, mint a prófétai kinyilatkoztatásba vetett hit gyakorlása. Ennek a megemlékezésnek színterei pedig nem utolsósorban az ószövetségi ünnepek voltak, amelyek a kegyelem korszakában sem vesztették érvényüket, sőt minden jel arra mutat, hogy a Biblia „profetikus naptára” ma is, és a jövőben is ezekhez az ünnepekhez fog igazodni. 

Nem számmisztika!

Nem túlzás azt állítani, hogy a Bibliában rendkívüli jelentősége van a hetes számnak. Isten a teremtéskor a hetedik napon „szűnt meg minden munkájától, amelyet alkotott” (1Mózes 2:2), ezért megáldotta és megszentelte ezt a napot. Ez lett a sabbat (szombat), amelynek megszentelését a Tízparancsolat is kötelezővé tette Izrael népe számára: „Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja, semmi dolgot ne tégy azon.” (2Mózes 20:9-10) A Törvény előírása szerint a zsidóknak a hetedik évet is meg kellett szentelniük. A szombatév a föld nyugalmát volt hivatva biztosítani: „Hat esztendőn át vesd be a te szántóföldedet, és hat esztendőn át metszd a te szőlődet, és takarítsd be annak termését, a hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek, az Úrnak szombatja.” (3Mózes 25:3-4) Minden hetedik szombatév utáni év, vagyis az ötvenedik esztendő a „kürtölés éve” volt (jóvél, azaz jubileum), amelyen szintén ugaroltatni kellett a földeket, továbbá minden ingó és ingatlan vagyont vissza kellett szolgáltatni eredeti tulajdonosának; az adósrabszolgasorba jutottakat pedig fel kellett szabadítani. Isten prófétai naptárában a hetvenedik évhétnek, vagyis a 490. esztendőnek is fontos szerep jutott. Dániel próféta szerint „hetven hét szabatott Izrael népére és a szent városra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak, és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság, és hogy elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenessék a Szentek Szentje.” (Dániel 9:24) Ez a prófétai program - mondanunk sem kell - még csak részben valósult meg. Egy jelentős állomás még hátravan: az ezeréves „messiási királyság” megalapítása a Földön, amely végre valamennyi prófécia beteljesedését fogja jelenteni. Dániel próféciája szerint ez a hetvenedik évhéten fog bekövetkezni. 
„Hetedik nap” - „hetedik év” - „hétszer hetedik év” - „hetvenszer hetedik év” - vajon kimaradhatott-e ebből a sorból a hetedik hónap? Természetesen nem. A zsidó naptár hetedik hava (tisrí, szeptember- október) három prófétai jelentőségű ünnepet is tartalmaz: 1-jén a kürtzengés ünnepével veszi kezdetét, majd 10-én az engesztelés napjával folytatódik, s 15-21-e között a sátorok ünnepével éri el csúcspontját. Érdekességképpen megemlíthetjük azt a rabbinikus véleményt is, amely szerint a hetedik hónap azért lett különlegesen megszentelve, mert Isten tisrí első hat napján teremtette a világot. A Biblia alapján ezt ugyan nem látjuk igazolhatónak, mindenesetre úgy tűnik, hogy a világ jövője szempontjából ez a hónap tartogatja a legnagyobb meglepetéseket.

Tánc és öröm a lombok alatt

Noé Jáfetnek, az európai népek ősatyjának adott áldása („Terjessze ki Isten Jáfetet”) azzal a feltétellel volt összekapcsolva, hogy „lakozzék Sém sátraiban”. Sém és utódai, akiknek Istentől kapott áldása magában hordozta a kinyilatkoztatást, az igazi istenismeretet és a Messiás megszületését, kezdetben nomád sátorlakó népek voltak. A sátor a Bibliában nemcsak a vándorlást, ideiglenességet jelenti, hanem az Istennel való közösség helyét is (Mózes és Dávid sátráról: 2Mózes 25-40; Ámos 9:11; 2Sámuel 7:6-7), és a pozitív értelemben vett kiszolgáltatottságot, vagyis a teljes mértékben Istennek átadott életet. Jákóbról külön is kiemeli a Biblia, hogy „szelíd ember volt, sátorlakó” (1Mózes 25:27); s a Példabeszédek sem véletlenül állítja szembe egymással az istentelenek házát és az igazak sátrát (Példabeszédek 14:11). A sátorlakás tehát a Biblia szerint nem valami szégyellni való dolog, sőt az ember legközvetlenebbül itt tapasztalhatja meg Isten jelenlétét és áldását. 
A három őszi zarándokünnep, egyben az egész zsidó ünnepkör utolsó, szám szerint hetedik ünnepe is a sátorról (szukka) nyerte nevét. A hetes számról már elmondtuk, hogy a beteljesedés, a tökéletesség száma, a cél, ahová el kell jutni, vagyis ennek az ünnepnek prófétai üzenete is a beteljesedéssel függ össze. A sátorok ünnepén Izrael fiai összegyűltek Jeruzsálemben, és a Templomtól egy szombatnapi járóföld távolságban (vagyis egy kilométeren belül) építették fel lombsátraikat. Nem kell megerőltetni fantáziánkat, hogy el tudjuk képzelni: milyen elképesztő látványt nyújthatott a Templom és környéke a sok ezer zöldellő lombsátorral, amelyben esetenként több mint kétszázezer zsidó család lakozott éjjel és nappal! Ráadásul ezeken a napokon szent vallási parancs volt az örvendezés, csakúgy mint a szíves vendéglátás, sőt a költekezés is. Ez alkalommal minden eddiginél több áldozatot kellett a Templomban bemutatni: a hét nap alatt - a napi kötelező áldozatokon és az esetleges bűnért való áldozatokon kívül - összesen hetvenegy tulkot, tizenöt kost és százhuszonegy bárányt kellett a papoknak és a lévitáknak levágniuk és égőáldozatul bemutatniuk. Éppen ezért a sátorok ünnepén valamennyi papi rend huszonnégy órás szolgálatban állt a Templomban. 

Az utolsó prófétai ünnep

Az sem véletlen, hogy a Biblia a zsidó ünnepek közül ezt említi a legtöbbször. Salamon éppen a sátoros ünnep első napján szentelte fel a Templomot, amelyre leszállt Isten dicsősége, úgy hogy a százhúsz pap nem tudott állva maradni az Úr jelenlétében (2Krónika 5:3). A babiloni fogságból Nehemiással visszatérő zsidók ezt az ünnepet ülték meg legelőször (Nehemiás 8:13-18). Maga Jézus is megjelent a sátoros ünnepeken Jeruzsálemben, ahol az őt üdvözlők tömege pálmaágakat lengetve és az ünnepen szokásos „Segíts most!” (Hosianna, a Zsoltár 118:25-ből) köszöntéssel fogadta (János 12:13). Az Újszövetség korában a sátorok ünnepe már több olyan szokással is kiegészült, amely az ószövetségi előírásokban nem szerepelt ugyan, de erőteljes profetikus-messianisztikus „töltéssel” rendelkezett. Ilyen volt például a vízmerítés ünnepe (szimhat bét-hasoéva), amely Ézsaiás egyik kijelentésére „S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből” (12:3) vezethető vissza. A vízmerítés reggelente zajlott, amikor a főpap ünnepélyesen levonult a Siloám tavához, és egy korsóban vizet vitt fel a Templomba, s azt az oltárra öntötte. Mindezt a tömeg hatalmas örömujjongása közepette: „Aki nem látta a vízmerítés örömét, az még sohasem látott igazi örömöt” - mondja a Talmud. Nem véletlen, hogy Jézus ezen az ünnepen nyilatkoztatta ki a messiási prófécia beteljesedését, mikor a tömegben felállva így kiáltott: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék! Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (János 7:37-38) Ugyancsak kiegészült az ünnep a „Szentély kivilágításának ünnepével”, mikor az amúgy is egész éjjel világító telihold fényét azzal sokszorozták meg, hogy a Templom udvarain menórákat és fáklyákat gyújtottak meg, s a Szanhedrin vénei éjszakánként fáklyás táncokat mutattak be, az énekes léviták pedig minden este előadták a lépcsőzsoltárokat (Zsoltár 120-134). János evangelista szerint Jézus is részt vett az ünnepen, s ekkor nyilatkoztatta ki magáról: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, az nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (János 8:12) Jézus ennek a kijelentésének kézzelfogható bizonyságát is adta, mivel egy születésétől fogva vak embernek visszaadta a látását. Mindez - a farizeusok legnagyobb felháborodására - az ünnep utolsó napján, szombaton történt. 
A szukkóthoz, vagyis a hetedik ünnephez azonban olyan próféciák is kapcsolódnak, amelyek még nem teljesedtek be az üdvtörténelemben. Ezek mindegyike a Messiás Földön megalapítandó „ezeréves királyságához” köthető. Ennek a királyságnak uralkodója Jézus lesz, központja pedig Jeruzsálem. A nagy nyomorúságból megmenekült, és nemzetként megtérő izraeliták, valamint a pogány nemzetek közül való „juhok” számára egy véget nem érő sátoros ünnep kezdődik ekkor, amelyben eltűnik minden „fájdalom és sóhaj”. A próféták nem véletlenül hasonlítják ezt az időszakot a sátorozáshoz: „Akkor teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt, s lángoló tűznek fényességét éjjel, mert ez egész dicsőségen oltalma lesz; és sátor lesz árnyékul nappal a hőség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső ellen” - mondja Ézsaiás (4:4). Ezékielnél hasonló kijelentést olvashatunk: „És lesz az én lakhelyem (miskán = sátor) felettük, és leszek nekik Istenük és ők nekem népem. És megtudják a pogányok, hogy én vagyok az Úr, aki megszentelem Izraelt, mikor szenthelyem közöttük lesz mindörökké.” (37:27-28) Az Úr örökkévaló ünneppé teszi a sátorok ünnepét Izrael számára, amelyet a messiási királyságban a pogány nemzeteknek is meg kell ülniük: „Ezért esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a Királynak, a Seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét” (Zakariás 14:16).