Vissza a tartalomjegyzékhez

Hajdú Sándor, Vajdaság
Nincs béke odaát

A kisebbségek védelme az Európai Unió és a NATO elvárása is - mondta Kovács László külügyminiszter Belgrádban, ahol Boris Tadicnak, Szerbia új elnökének beiktatásán vett részt. Az új elnök megköszönte a vajdasági magyar szavazók támogatását, amit megválasztásához kapott, és megígérte: megfékezi a kisebbségellenes atrocitásokat, bűncselekményeket. A Vajdaságban reménykednek, végre talán újra béke lesz a magyarok lakta városok iskoláiban és utcáin.


Szabadka főtere Fotók: H. S.

A határon pillanatok alatt átjutunk mindenféle kontroll nélkül, nekem ez is újdonság, mert legutóbb még a kézitáskáink tartalmát is kiforgatták, de „azóta nagyot változott a világ” - mondják útitársaim, akik szinte naponta megfordulnak itt. Az autópálya-rendőrség azonban a régi módon mindenkit igyekszik megsarcolni, ha elkövetett valamit, ha nem, ebből egészítik ki a jövedelmüket - summázza az ügyet egyszerűen a kormánynál ülő A., aki Topolyáról költözött el Csongrád megyébe. Körülbelül félóra múlva már Szabadkán, a Magyar Szó szerkesztőségében beszélgetünk kollégákkal, akik arra kérnek, ne írjam le nevüket, mert jobb nekik az anonimitás. Nem félnek, de mostanság nincsenek jó érzéseik. Tavaly december 27-e óta - amikor a Szerb Radikális Párt az akkori választásokon elsöprő fölényt szerzett - megváltozott az egész ország hangulata, más lett az emberek viselkedése.
Bár a totális hatalmat nem sikerült megszerezniük, de elég erősek ahhoz, hogy az egész parlamentáris demokráciát egyhelyben topogásra kényszerítsék. Rögtön a választások éjszakáján ledöntötték a horvát nemzeti hős, Matia Gubec (a horvát Dózsa György) szobrát itt, Szabadka mellett - idézi fel az eseményeket az újság egyik munkatársa. Azóta egyre csak fokozódik ez a nacionalista kilengés, egyre-másra jönnek a hírek az általános és középiskolákból, hogy durva verekedések törnek ki szinte mindennap a szerb és magyar származású diákok között. 
A Helsinki Bizottság adatai szerint az idén már kettőszázkilencven ilyen eset történt a különböző etnikumok ellen. Ezek nemcsak verekedéseket, hanem temetőrongálásokat, sírgyalázásokat és uszító, sok esetben halállal fenyegető falfirkákat jelentenek - magyarázza K., aki a legtöbbet foglalkozott az újságnál ezekkel az atrocitásokkal. Számtalan azoknak a verekedéseknek a száma, amikor magyar kisdiákokat hagytak helyben szerb fiúkból álló bandák. A rendőrség eljárása szinte nevetséges. Szabálysértési ügyként kezelik a néha súlyos testi sérülésekkel járó verekedéseket, és ezer dinár - 3600 forint - pénzbírsággal sújtják a résztvevőket. Az iskolának is érdeke, hogy ezeket a szinte mindennapos incidenseket szőnyeg alá söpörjék. Az igazgatóknak és a szülőknek is az volt a követendő eljárásminta, hogy egymás közt lerendezzék az ügyeket. Mióta azonban a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) felemelte a szavát ezekben az ügyekben, azóta a szülők is nyilvánosságra merik hozni a történteket. Kasza József, a VMSZ elnöke kész volt nemzetközi fórumon segítséget kérni, hogy ezek a súlyos etnikai támadások megszűnjenek a magyarok és más kisebbségek ellen. 
Szabadkán két középiskolában is civil rendőrök teljesítenek szolgálatot. Persze a megoldást, a várva várt békét ez sem hozta meg, csak annyit jelentett, hogy nem az iskolában, hanem az utcán folynak tovább a harcok. Egyetlenegy nagyon súlyos esetben történt csupán komolyabb rendőrségi eljárás, amikor Magyarkanizsán tizennyolc magyar fiatal közül nyolcat eszméletlenre vert egy szerb fiatalokból álló társaság. Ez az eljárás még folyik - teszi hozzá M., aki szerint a konfliktusok hátterében egy jól kivehető demográfiai hullám húzódik meg. Most válnak felnőtté azok a gyerekek, akik a délszláv konfliktus idején születtek, és sok esetben megszenvedték a háború társadalmi következményeit. El kellett költözniük, ide telepítették őket a Vajdaságba. Ezért érthető, hogy a szüleik erős nacionalista érzéseket alakítottak ki bennük. Pedig Szabadkát az egész délszláv konfliktus alatt a béke oázisaként emlegették. Létezik egy felmérés ebből az időből, amit az egész akkori Jugoszláviában készítettek, és amely szerint a megkérdezettek 23 százaléka nevezte meg a kisebbségeket a háború igazi okaiként. Tavaly tavaszra ez a szám 10 százalék körüli értéken állt, ami megfelel a többi európai államban mért értékeknek. „Persze miránk mindig más szemmel néztek, 
hiszen úgymond az anyaországgal együtt a NATO szövetségeseinek tekintettek bennünket, és az amerikai bombázások ideje alatt nyilván mi is a gyűlölet célpontjaivá váltunk - folytatja M. - Kár volt beavatkozni, illetve elkezdeni az amerikaiaknak a bombázást, mert a bombázások után félbemaradtak a hadműveletek, maradt minden a régiben. Ma már úgy látjuk, ez egy félmegoldás volt csupán” - tekinti át röviden az elmúlt tíz év eseményeit M. 
Közben sikerült telefonon utolérnünk az egyik szülőt, akinek a gyermekét éppen egy hete támadta meg egy szerb tizenévesekből álló banda. Sírva, zokogva kéri, ne írjuk le a nevüket, mert félnek, hogy újabb folytatása lesz a balhénak. Szinte szokványos a forgatókönyv, állítja M., egy vékonydongájú kis szerb srác addig provokálja a magyar fiúkat, amíg azok el nem püfölik, majd aztán ennek okán jöhet a bosszú. Általában ilyenkor húszan-harmincan indulnak a vendetta végrehajtására. 
Elköszönünk a Magyar Szó munkatársaitól. Szabadka főterén béke honol, a sétálóutca mediterrán hangulatot idéz. Rengeteg kávéház, grillterasz és jólöltözött, békés vendég. Semmi nyoma a feszültségnek, szinte idilli a kép, ahogyan a szökőkútnál a kismamák gyerekeikkel sétálnak. A színház oldalában néhány falfirka van, de tolmácsunk szerint ez csak a kosárlabdacsapatot biztatja jobb teljesítményre. Igaz, még az előbb elmondták a Magyar Szónál, hogy másnap ezeket a feliratokat mindig eltakarítja a helyhatóság. Topolyára indulunk, amely harminc kilométerre délre fekszik Szabadkától. Itt egy igazi politikussal találkozunk, Burcsár Andrással, aki a Vajdasági Gazdakörök Szövetségének alelnöke. A hetvenen túl járó férfi fél életét az egykori jugoszláv politikában töltötte. Szudán, Zambia, Irán, Kína - állomáshelyeinek rövid felsorolásával kezdi. De aztán egy velős mondattal jellemzi Szerbia jelenlegi állapotát: „Szerbia mindig is olyan volt, mint a csárdást táncoló legény. Előbb jobbról balra tartott, majd ismét jobbra vitte a tánclépés. Az egykori szerb királyság idején még csak Szerbia, Horvátország és Szlovénia tartozott az államszövetségbe, amely már akkor is nagyobb álmokat dédelgetett. Majd a világháborúk után következett a balra tolódás, Tito marsall ideológiai elképzelései szerint. Az ő kommunista ideológiája elnyomta a Nagy-Szerbia eszméjét, de kiderült, hogy csak ideig-óráig” - mondja Burcsár úr. Milosevics már a Nagy-Szerbia eszményképével nyerte meg előbb a kommunista párt elnöki posztját, majd később a jugoszláv elnöki széket is. Ebben az időben gyakoriak voltak az úgynevezett meetingek, amikor állami költségen stadionokba szállították az embereket, hogy ott hallgassák meg a szerb nacionalizmust éltető propagandistákat, és a végén egy jót igyanak-egyenek a jövőre. Ennek eredményeként előkerültek a fegyverek, és Szlovénia területi leválásával megindult a délszláv háborús konfliktus. A horvátokkal a Duna mentén folyamatosan tartottak a kisebb-nagyobb csetepaték, majd következett Bosznia, aminek a tetőpontja a srebrenicai vérengzés, ahol tizenegyezer muzulmán esett ennek az eszmének áldozatául. 
Sem a NATO, sem Európa nincs tisztában a Balkán, ezen belül Szerbia súlyával, ezt jól jelzi Koszovó kérdése. Hála Istennek, hogy most Borisz Tadic személyében egy Európa és a rendezés irányába elkötelezett elnök került hatalomra. A radikális párt elnökjelöltje ugyanis nyíltan hangoztatta: ha megnyerik az elnökválasztást, a szerb hadseregnek és rendőrségnek vissza kell térnie Koszovóba. Nikolic (a Hágában raboskodó Voislav Seselj vajda pártelnök utódja) nem mondott le Koszovóról, és vele együtt azt hiszem sokan bizonyos nosztalgiával gondolnak Koszovóra, mert úgymond Bizánc idejében ott ringott Szerbia bölcsője - magyarázza Burcsár András. 


„Magyarok, takarodjatok Magyarországra!!!” 

Az etnikai konfliktusnak mély gyökerei vannak ebben az országban, amit senki nem tudott eddig feloldani. Talán Zoran Djindjicsnek volt elegendő tekintélye és ereje, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a nacionalista álmokkal, de ahogy szokott lenni ebben az országban, leváltani nem tudták, így hát egyszerűen eltették láb alól - magyarázza az exdiplomata. - Az unokám, Adrián, hatodikos korában hazajött az iskolából, hogy ő bizony verekedett a szerbekkel. Azóta eltelt négy év, és szinte folyamatosan ment a harc az iskolában. De ezen nincs mit csodálkozni, mert otthonról hozzák ezek a gyerekek a gyűlöletet. Van 
a szerbeknek egy eszméjük: mindenáron tisztelni az apákat. Mindegy, hogy milyen volt az apja, az atyai hagyományokat folytatni akarják. Itt kezdődnek a családon belül igazán ezek a konfliktusok - osztja meg velünk gondolatait az alelnök úr. 
Következő úti célunk Törökkanizsa. Ide már egy határmenti „üzletember” - nepper -, Árpi segít eljutnunk. Május végén zártkörű bulit tartottak helybeli magyar srácok, amikor szabályos támadás érte azt a magánházat, ahol a házibuli zajlott. Szerb fiatalok megrohanták azt az öt fiút, akik az udvaron bagóztak. 
A verekedést a rendőrségnek kellett szétoszlatnia, egy srácot kómában vittek kórházba - emlékszik vissza a történtekre Árpi. Előbb óriási bosszúvágyat éreztünk, majd azonban kicsit lehiggadtan úgy gondoltuk, a rendőrök dolga az igazságszolgáltatás. Lassan eltelt két hónap, de szinte semmi nem történt, a rendőrök lapítanak. A „betáncoltak” gyerekei - a szerb betelepült menekülteket nevezik így a környéken - voltak az elkövetők. Ők évek óta segélyből, ígéretekből élnek, és tavaly tél óta nagyon megnőtt a zakójuk - meséli Árpi. A temetőben több sírt, magyarokat, horvátokat tönkretettek, meggyaláztak. De nyugodtan folytathatnánk a sort, mert rengeteg sérelem van a városban. 


„Megöljük a magyarokat” 

A városból kifele menet Árpi egy szerb biciklis fiút szólít meg: „Radko, gyere ide!” A fiú vigyorogva biciklizik a lehúzott ablakhoz. „Mi van?” - kérdezi. „Szoktál magyarokat verni?” „Hát persze! Egyszer ők, egyszer mi!” - feleli tört magyarsággal. „De azért mi többen vagyunk!” - röhögi el magát bután, és viszlátot intve teker haverjai után. Árpi szerint nagyon nagy segítség volt, hogy előbb a magyar belügyminiszter, Lampert Mónika emelte fel a szavát Szabadkán, mintegy feljelentést téve a szerb elkövetők ellen, majd most Kovács külügyminiszter tette meg ugyanezt az új elnök beiktatásán. „Az anyaország részéről régen vártuk ezt a gesztust. Remélem, Tadic nemcsak beszélni, ígérgetni fog, ahogy a belgrádi kormány vezetője, mert Kostunica csak ígérte a megoldást, de nem akart igazán semmit tenni.” Újra a határ felé közelítünk, és amikor megemlítem, hogy milyen balkáni a hangulat, Árpi azt mondja: „Mára teljesen belesüppedtünk a magányba, hiszen vízum nélkül nem lehet sehova utaznunk. Szegénynek, elhagyottnak érzik magukat az emberek, ezért valakinek mindig a vérét kívánják, és a legkézenfekvőbb mindig is az itt élő kisebbség volt.”