Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Az Aranycsapat drámája

Ha Puskást nem rúgják le a németek az első mérkőzésen, ha Sebes Gusztáv nem cseréli meg a két szélsőt az utolsó pillanatban, ha nem rendeznek hajnalig tartó rézfúvós felvonulást a magyarok szállodája előtt a döntő előtti éjszakán, ha az angol bíró megadja az egyenlítő gólunkat a 88. percben, ha… Ötven év távlatából is nehéz belenyugodni abba, hogy a négy éven keresztül veretlen Aranycsapat diadalmenete éppen a Nyugat-Németország ellen 3-2-re elveszített berni világbajnoki döntőn szakadt meg, 1954. július 4-én. Ez a vereség több volt, mint egy fájdalmas sportkudarc. A döntő után Budapesten három napon át tartottak az utcai zavargások, míg a „berni csoda” Németországban a háború utáni időszak első büszke pillanatát jelentette. Az évforduló kapcsán Rainer M. János történésszel, az 1956-os Intézet igazgatójával a labdarúgás és a politika különleges viszonyáról beszélgettünk.


A németek mindent eldöntő harmadik gólja. Senki nem hitte Fotó: MTI

- A Rákosi-rendszer legnyomasztóbb évei egybeesnek a magyar Aranycsapat diadalmenetével. Kitelepítések, csengőfrász, folyton emelkedő munkanormák és kisöpört padlások az egyik oldalon, ugyanakkor hétvégenként zsúfolásig teli stadionok és a verhetetlen tizenegy a másikon. Véletlen ez az egybeesés?
- Az Aranycsapat nagy győzelmi sorozata 1950 és 54 között valóban szinte naptári pontossággal egybeesett Rákosi Mátyás felemelkedésével és háttérbe szorulásával. 
A nemzeti tizenegy legnagyobb játékosai rendre a háború után lettek válogatott labdarúgók, így a politikának és a sportnak ez a két - ámbár egymással ellentétes hangulatú - markáns korszaka nem választható el egymástól. Ugyanakkor a pártvezetésnek természetesen semmi köze nem volt ahhoz, hogy Magyarországon a negyvenes-ötvenes évek fordulóján páratlanul sok jó képességű játékos jelentkezett. Tehetségek mindig vannak, de vannak olyan hullámok, amelyek eredetét szerintem senki nem tudja, hogy mitől támad egyszerre 4-5 olyan világklasszis, mint Puskás, Hidegkúti, Kocsis vagy Bozsik, akiknek a nevét ma is emlegetik szerte a világon.
- Mit jelentett a foci akkoriban az embereknek?
- A foci az akkori népszórakoztatás legsikeresebb ágazata volt. Egyáltalán, a sport kitüntetett szerepet játszott ebben az időszakban. 


Rainer M. János történész Fotó: M. P.

A televízió nem létezett még Magyarországon, a rádió elterjedtsége ugyan ugrásszerűen nőtt, de csak a lakosság 50-60 százaléka rendelkezett rádiókészülékkel. Az emberek sokkal többet mentek el, hagyták el az otthonukat, ha valamit látni akartak. Két rendkívüli népszerűségű célpont létezett, az egyik a mozi volt. A magyar filmek hihetetlen nézőszámot vonzottak, nemcsak azok, amelyekben Latabár szerepelt, hanem a borzalmasan rossz termelési filmek is. A másik tömeges kikapcsolódási formát a sportversenyek jelentették. Ne felejtsük el, hogy nemcsak a futballra telt meg az 1953-ban felavatott Népstadion, hanem atlétikai versenyekre is. 
A foci ezen belül is kiemelkedő jelentőségű volt. Ez volt a legnépszerűbb, és - szemben bizonyos arisztokratikus sportokkal -, a futball eleve plebejus jelenségként indult. Csapatjáték, amelyiknek a művelése nem igényel különösebb felszerelést, speciális pályát, játszható téren, utcán, grundon, legelőn. 
- A magyar futball azonban nem Rákosiékkal kezdődött. Voltak népszerű klubok és egy válogatott, amelyik már 1938-ban eljutott a világbajnokság döntőjébe. 
- A két világháború között alakultak ki a legnépszerűbb labdarúgó klubok, amelyek a mai napig identitásképző erővel bírnak. Míg a Ferencvároshoz a kilencedik kerület kispolgári, proletár, lumpenproletár, németből, meg innen-onnan frissen magyarosodott, asszimilálódott csoportjaihoz kötődött, addig az MTK egy középosztály által támogatott csapat, méghozzá jellemzően a zsidó középosztály csapata volt. Ezek a rivalizálást a sporteseményeknél szélesebb kontextusban is kifejezték. Ugyanígy a nemzetközi versengésben: a futball alkalmas volt arra, hogy hangsúlyozza Magyarországnak a szomszédaival kapcsolatos felsőbbrendűségét. Egy válogatott mérkőzés kollektív élményt is ad, lehetővé teszi a nemzeti érzelmek és etnikai összetartozás spontán, örömteli, tömeges kifejezését.
- Hogyan valósult meg a proletárdiktatúra a fociban?
- A labdarúgás igazi politikai jelentősége a háború után kezdődött, amikor a politikai vezetés felismerte a labdarúgásban rejlő kivételes lehetőséget, azt a tényt, hogy páratlan játékosok tűntek fel, és úgy gondolták, hogy egy világverő csapat alkalmas Magyarország társadalmi felsőbbrendűségének a szemléltetésére a kapitalista országokkal szemben. És ehhez minden eszközt meg is adtak. Az ötvenes évek elejére az első osztályú, nemzeti bajnokságban szereplő egyesületek gyakorlatilag profi csapatok lettek. Miközben formailag amatőr státuszban voltak, mindenkinek volt valamilyen bejelentett, fizető állása. Ez így maradt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig. Ezért vehetett részt és nyerhetett a magyar nemzeti válogatott az olimpiai tornán is, ahol pedig professzionális sportolók nem lehettek jelen. 
A Rákosi-korszakban a klubok világát is átrendezték, legalábbis megpróbálták az akkor már több évtizedes hagyományos gyökereket elvágni ott, ahol lehetett, ahol politikailag veszélyesnek tűnt. Egyszerűen átszervezték az egyesületeket, elvették a nevüket. Így lett az MTK például az Államvédelmi Hatóság csapata Budapesti Bástya néven, vagy került a Ferencvároshoz hasonlóan lokális kötődésű Újpesti Torna Egylet a Belügyminisztériumhoz, a Fradi pedig az élelmiszeripar szakszervezetéhez. Továbbá fölépítettek egy mai szemmel nézve Real Madrid szintű sztárcsapatot a Budapesti Honvédnél, ahová a legjobb játékosokat - az Aranycsapat gerincét - gyűjtötték össze. Ez persze úgy lehetett, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszter, aki a sportot is felügyelte, egyszerűen átirányította a kiszemelt játékosokat a Ferencvárostól a Honvédhez. Megjegyzem, kár, hogy az európai kupaküzdelmek ötlete csak 1955 után merült fel, mert akkor ezekben az években klubszinten is végigvertük volna Európát. Nagy vonalakban ez volt a háttér, és meg kell mondani, hogy nagyon sikeres szisztémának bizonyult. A veretlenségi sorozathoz kellett az, hogy professzionalizálták a játékosokat, akik mindent megkaptak.


Puskás Ferenc és Fritz Walter, a két csapatkapitány. Itt még mi voltunk az esélyesek 

- Nagy pénz, nagy foci?
- Puskás Ferenc örökbecsű mondását nem szó szerint kell érteni. Az a kereset, amit ő honvéd őrnagyként kapott, a meccsprémiumokkal, kalóriapénzzel együtt is eltörpül egy mai európai sztárcsapat juttatásaihoz hasonlítva. Magában a futballban sem volt messze olyan nagy pénz. Nemcsak Magyarországon, Nyugat-Európában sem. 
- A berni döntőről most először bemutatott 38 perces összeállításon azért látszott, hogy világcégek már akkor is reklámoztak… 
- Persze, voltak feliratok a televízió tömeges térhódítása előtt is, az akkori magyar pályákon is ki volt téve az, hogy „TOTÓ” meg egy-két mosópor neve, de ezek távolról sem hoztak olyan bevételeket. Amit az Aranycsapat játékosai kaptak, nem voltak olyan nagy juttatások, de meglehet, mégis többet jelentettek, mint ma. Először is, egy futballista utazhatott, számára nyitott volt a világ, akkor, amikor az egész ország számára zárt volt. Ez óriási dolognak számított. Az ötvenes években Magyarországon 150 ezer igazolt játékos volt, és ezen kívül feltehetően még százezrek játszottak különböző iskolai, területi, ilyen-olyan amatőr bajnokságokban. Mindenki érezte, hogy itt a sport révén ki lehet lépni az országból, el lehet menni Olaszországba, Finnországba, Németországba, Angliába, olyan helyekre, ahová közönséges halandó nem is álmodhatta, hogy eljut. A járulékos jövedelmek legkézenfekvőbb formája a csempészés volt. Puskásék mint utazók, kivételezett emberek olyan fogyasztási cikkekhez jutottak hozzá, amiket aztán busás felárral tudtak értékesíteni.
- Ez gyakorlatilag legális volt a számukra…
- Nem volt legális, de nekik elnézték. Ha valami probléma lépett fel, akkor persze el lehetett meszelni bárkit, válogatott sportolót is. Méghozzá nagyon súlyosan. Voltak ilyenek, Grosicsot letartóztatták kémkedés vádjával, de aztán ő és mások is megúszták. Ez is a kiváltságokhoz tartozott, a védettség. És persze a pszichológiai tényezők is fontosak. Az Aranycsapat, s egyáltalán a futballisták népszerűsége az ötvenes évek elején volt a legnagyobb. 
- A vezetés igyekezett a saját céljaira felhasználni ezt a népszerűséget. De az emberek az aranylábú fiúkról mégis azt érezték, hogy azok közülük, a nép közül valók. Legendák keringtek arról, milyen vagányul szólt vissza Puskás Öcsi Farkas Mihálynak. Hogyan kerülték ki azt, hogy ne vetüljön rájuk a rezsim árnyéka?
- A társadalmat nem érdekelte ez különösebben. Még a politikailag elkötelezett része sem vette különösebben komolyan azt, hogy a magyar válogatott győzelmei a szocializmus győzelmei lennének a kapitalizmus ellen. Továbbra is úgy tekintették, hogy az nemzeti ügy, a győzelem pedig a magyarság győzelme, bármit is írtak az újságok, bármennyire is politikai missziónak tekintette a szövetségi kapitány a csapat sikereit. Az Aranycsapat tagjai - a visszaemlékezéseikből legalábbis ez tükröződik - úgy tekintették ezeket a politikai felhangokat, mint valami furcsa díszletet, aurát, ami körülveszi őket, de amihez nekik igazán nincs közük. Nem azonosultak az egyenruhájukkal, a jelszavakkal, és az őket fogadó pártvezetőkre mint furcsa bogarakra emlékeztek. A Ferencvárosnak megmaradt a szurkolótábora, a kispesti szurkolók örültek, hogy egy nagy csapat játszik náluk, amelyik bajnokságokat nyer. Az újpestiek pedig továbbra is „Hajrá Újpest”-et kiabáltak.
- Az emberek a lelátón elfeledkezhettek a mindennapok szürkeségéről…
- Az ötvenes évek magyar társadalma rendkívül frusztrált volt. 
A válogatott sikerei ebben a közegben talán többet jelentettek, mint egy kiegyensúlyozottan fejlődő, sikeres, prosperáló társadalomban. Súlyos, kibeszélhetetlen, feldolgozatlan traumák után volt az ország, és ezekben az években még csak remény sem látszott arra, hogy ez a helyzet rövid távon megváltozik. Azt lehet mondani, hogy a sikerre rendkívül kiéhezett társadalom találkozott egy páratlan sikersorozatot produkáló csapattal, és ez tényleg egy különleges „találkozás” volt. Talán nemcsak pótlékot, hanem egyszerűen vigaszt jelentett az embereknek. Ha már nekünk nem sok minden sikerült, ha iszonyatos nehézségek árán is minden borzalmasan nehéz, akkor a hét végén személyesen, vagy az egyre jobban terjedő rádió mellett át lehet élni, hogy valahol valamiben a magyarok nemcsak hogy sikeresek, nemcsak olykor sikeresek, hanem állandóan győznek, és ők a legjobbak.
- Ezért lett nemzeti tragédia a berni 3-2-ből?
- A világbajnoki döntőn a vereség egy olyan hidegzuhany volt, ami ugyanakkor tökéletesen törvényszerűen jött. A labdarúgás története erről (is) szól. Hogy ez a legjobb csapat egy bizonyos meccsen, pont a legfontosabbon nem nyer. 1938-ban is a döntőben volt Magyarország. Sárosi doktorék nagyon jó csapatot alkottak, de ott az olaszok voltak az esélyesek, ők védték a világbajnoki címet. 1954-ben más volt a helyzet. Igaz, a világbajnoki címet védő Uruguayban a magyaroktól az elődöntőben elszenvedett vereség szinte ugyanolyan, vagy még nagyobb nemzeti katasztrófát váltott ki, politikai zavargásokat, társadalmi krízist, mint Magyarországon. Dél-Amerikában meg voltak győződve, hogy a világon két csapat van, Uruguay és Brazília. Úgy gondolták, hogy átjönnek és lesöprik az európai kecskenyájakat a legelőről. Erre ez a magyar csapat mind a kettőt kiveri, csakhát erről a rendkívüli sikerről meg mi feledkezünk el a döntő kudarca miatt.
- Németország - pontosabban Nyugat-Németország - esélytelenként indult a tornán. A csoportmérkőzésen a magyaroktól 8-3-ra ki is kaptak, aztán egyre jobban belejöttek, és végül a döntőben találták magukat, újra Magyarország ellen. Itt az első nyolc percben kaptak két gólt, és voltak olyan német drukkerek, akik be is csukták az esernyőjüket, majd elindultak haza, hogy ne kelljen végignézi az újabb megalázó vereséget. Fritz Walterék tíz percen belül mégis egyenlítettek, és ahogy haladt az idő, egyre magabiztosabbak lettek. Ami nekünk a nemzeti gyász, az a németeknek a berni csoda lett. Hogyan élték meg ott ezt a váratlan diadalt?
- A német társadalomban a testedzés, a testkultúra és a sport hagyományosan kitüntetett szerepet játszott. Ezt a náci korszak is átvette, tömegessé tette, sőt ritualizálta is az egészséges testű ember kultuszában. A sport fontos maradt a háború után is. Ugyanakkor az élsport szempontjából Németország - szemben az egykori szövetséges országokkal - a legtöbb világversenyről ki volt tiltva, nem mehettek ki az olimpiára, a német válogatott először az ötvenes évek elején játszhatott hivatalos mérkőzést, de például a himnuszt ekkor sem énekelhették el, mert a régi tiltott volt, az újról pedig még nem döntöttek. Nem lehetett pontosan tudni, hogy Németország mi, és mi a német társadalom helye a nap alatt. A gazdasági csoda ekkor még a jövő, bár az előjelei már láthatók. Ebben a helyzetben az olyan tér, ami Németország számára is kinyílik, ahol Németország legjobbjai is egyenlő eséllyel, a világ szeme előtt a televízió által is közvetített eseményen mérkőzhetnek bárkivel, csodálatos - ha nem is elégtétel, de - lehetőség a kollektív együvé tartozás kiélésére. Ez önmagában öröm, ráadásul Németország lett a legjobb, a Weltmeister… Ez lett a berni csoda, emiatt ünnepelték százezrek a hazatérő tizenegyet. Németország nyert később is világbajnokságot, de az 54-es siker maradt a csúcspont. Társadalomlélektani szempontból ez a lelki talpraállás pillanata volt.
- Ezzel szemben Magyarországon az utcára vonultak az elkeseredett emberek…
- Tény, hogy a vereséget követő harag és csalódottság miatt kitört utcai tüntetéseknek Budapesten határozottan rendszerellenes élük volt. Az emberek a Keleti pályaudvarhoz vonultak először, mert azt hitték, hogy oda érkezik a csapat. A spontán menet innen vonult Sebes Gusztáv lakásához, majd a Rádióhoz. 
Az emberek azt érezték, hogy valamit elvettek tőlük, és felelősöket kerestek. Ebből baj lesz, érezték a játékosok, és ezt érezte a riporter, Szepesi György is, amikor a hallható megrendülése ellenére - Otto Rahn 84. percben lőtt harmadik góljánál a könnyeivel küszködött - a mérkőzés végén sportszerűen elismerte a német csapat győzelmét, és kimondta: a labdarúgás játék, amiben veszíteni is lehet, és az élet megy tovább.
- Ezt azonban Budapesten sokan nem így gondolták. A hatóság hogyan reagált a megmozdulásra?
- Három napon keresztül tartottak a tüntetések a belvárosban. Ez elég váratlan jelenség volt, de a karhatalom és az államvédelem az első ijedség után határozottan fellépett. Több embert letartóztattak, voltak, akiket elítéltek, nem akasztófára ugyan, de voltak büntetések. Az a tény, hogy tömegek, több ezer ember vett részt a tüntetésen, kétségtelenül mutatja ennek a spontán megmozdulásnak a politikai jelentőségét. 
- Egy nemrég megjelent könyv címe azt állítja, 1956 a „vereség forradalma” volt, a berni döntő traumájára utalva. Lett volna 56 a futballtüntetések nélkül is?
- Ez két teljesen különböző esemény, nem csak a köztük eltelt két év miatt. A pesti köznyelv gúnyosan ezt az 1954-es tüntetést „kis októberi focialista forradalomnak” nevezte a nagy októberi szocialista forradalom únos-untalan hangoztatott szlogenjének mintájára. 1956-hoz azonban sokkal mélyebb okok vezettek. 
Az 54-es megmozdulás alaktalan lázongás volt, a csalódottság kiélésének, kiordításának alkalma, ami nem történelmi esemény. A magyar sporttörténetben pedig ez a világbajnoki ezüstérem az egyik legnagyobb siker, ha nem a legnagyobb. Ötven év után szerintem ezt kellene nézni, a többi mind érdekesség, lehet rajta borongani, jókat beszélgetni. Feszült meccs volt, ezt a most bemutatott 38 percből is lehetett látni, nagyon érdekes mérkőzés, ahol a magyar válogatott gólokkal nyerhetett volna, sokkal több helyzete volt. A végén aztán a németek örültek, nekünk pedig maradt a mai szemmel nézve hihetetlen siker, a világbajnoki ezüstérem.