Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
Hátra arc

Ahogyan a második világháború előestéjén a náci birodalom áttört a spanyol polgárháborúban, és sikeres főpróbát tartott Európa lerohanása előtt, úgy egy hónapja egy újabb totalitárius elnyomó eszme aratott - remélhetőleg pirruszi - győzelmet. A március közepén megrendezett spanyol választásokon az al-Kaida nem egyszerűen megnyerte a választásokat a spanyol szocialistáknak, hanem gyakorlatilag saját magát hozta helyzetbe. 


Bajba került a torreádor a pamplonai arénában. A bikaviadalban csak az egyik fél győzhet Fotó: MTI

Megtehette, hiszen a spanyol szocialisták kiváló partnernek bizonyultak. A spanyol társadalom reakciójára van magyarázat - gazemberség lenne az eredményért vagy következményeiért sokkos állapotban lévő embereket hibáztatni, hiszen ilyen lelkiállapotban aligha róható fel valakinek, hogy nem képes racionális döntésre. Rodríguez Zapatero számára azonban már aligha találhatunk mentséget. Függetlenül attól, hogy igaza van-e az iraki háborúval kapcsolatban, és hogy mit akart a választások előtt, a merénylet előtt - merthogy az új időszámítás, azaz a madridi M-11 előtti világ nem ugyanaz, mint az M-11 utáni -, mint felelősen gondolkozó politikusnak a merényletre csak egy válasza lehetett volna: Spanyolország a történtek után nem vonhatja ki csapatait Irakból.

Nem ezt tette, így Spanyolország az al-Kaida foglyává vált, amely holnap talán már azt fogja tőle követelni, hogy a letartóztatott terroristákat engedje szabadon, holnapután pedig bármit. Önmagában az is elég visszás látvány volt, ahogy néhány nappal a robbantások után Zapatero és a szocialista kampányközpont úgy örvendezett a győzelemnek (amit 190 ember halála révén szereztek meg, akárhogy magyarázzuk), mintha mi sem történt volna, 
ennél már csak az lenne visszásabb, ha látszateredményekért és látszatnyugalomért cserébe föladná a terrorizmus elleni harcot.
Márpedig példája ragadósnak tűnik. A terroristavezér Jaszin sejk likvidálasa utáni napokban a madridi bombáktól megrettent európai vezetők egymást túllicitálva háborodtak fel a „nemzetközi jogot sértő akción”, amelyet egy „civilizált ország nem engedhet meg magának”. Felejtsük el, hogy minden civilizált ország (köztük a leghangosabban tiltakozó Franciaország, Nagy-Britannia) titkosszolgálata gyakran likvidál az országa biztonságára veszélyes személyeket, terroristákat (hirtelen betegségnek, véletlen balesetnek álcázva), és felejtsük el, hogy Bin Laden és a többi terroristavezér likvidálását aligha ítélnék el, sőt, legszívesebben kölcsönkérnék a Jaszinnal leszámoló izraeli helikopter rakétakezelőjét, hogy tegye meg azt, amit a nyugati titkosszolgálatok képtelenek. 


A síita lázadók számára győzelem, ha a koalícióból egyes országok kivonulnak Fotó: Reuters

Ami lényeges, hogy a madridi robbantások után minden olyan megnyilatkozás, amely egy terroristát véd, a szélsőségesekben azt erősíti, amit Zapatero kivonulási terve: merényletekkel, megfélemlítéssel bármit el lehet érni, mert az európai országok vezetői hajlamosak feltenni a kezüket: mindent megteszünk, csak ne bántsatok! Jaszin sejk ügyében - egy nagy klasszikust, Chiracot idézve: elmulasztottak egy jó alkalmat a hallgatásra, amikor csak egyszerűen hallgatással jelezhették volna, hogy nem hajlandók terroristákat védeni. Vagy miként Heller Ágnes kitűnő éleslátással jegyezte meg néhány hete ugyanennek a lapnak a hasábjain  (Hetek, 2004. március 26.) a spanyolországi 
választásokra utalva: eladták lelküket az ördögnek, ugyanazt tették, amit elődeik a második világháború előestéjén vagy a hidegháború idején. Az eredmény megint az lehet, ami a náci korszakban, amikor a nyugati világ nem szállt szembe idejében Hitlerrel, akkor, amikor még kevesebb áldozattal meg lehetett volna állítani, hanem csak az utolsó pillanatban kapott észbe.
De mikor jön el az az utolsó pillanat? Hány merényletnek kell bekövetkeznie, hány ártatlan embernek meghalnia és hány ünnepnek rettegésben, a legmagasabb fokozatú biztonsági készültség közepette eltelnie, míg Európa politikusai és pacifista értelmiségiei rájönnek, hogy a megalkuvás, a látszatbéke csak nagyobb tragédiákat, nagyobb vérontást eredményezhet, hogy a fanatizmussal szemben nem lehet tárgyalással küzdeni? Hogy egyetlen engedmény a terrorizmusnak elindíthat azon az úton, amelynek vége a demokrácia vívmányainak halálát jelenti? Hogy lehet gyűlölni Busht, lehet frusztráltan gondolni Amerikára, de nem a terrorizmus elleni harc az, ahol a dacos kisdiák Európának meg kell mutatnia, hogy önállóan, a tanító néni nélkül is hatékonyan fel tud lépni - különösen, mióta a Balkán ékesszólóan bebizonyította, hogy jóval kevésbé bonyolult szituációban sem tudott és tud eredményt elérni Amerika nélkül? És hogy ez a történet Madrid óta már nem arról szól, hogy egyetértünk-e a háborúval vagy sem. Mert a madridi robbantás oka csak a felszínen az iraki háború, ahogyan ezt az iraki háborút keményen ellenző Franciaországot, a Vatikánt és a német elnököt ért fenyegetések, vagy az Irakban foglyul ejtett kínaiak, oroszok esete is bizonyítja. 
A legújabb fejlemények megint csak azt jelzik, hogy egy totális Nyugat-ellenes dzsiháddal állunk szemben, hiszen a magukat felrobbantó madridi merénylők újabb merényletekre készültek, azután, hogy Zapatero ígéretet tett a spanyol csapatok kivonására. Mert a terroristák már nem elégedtek meg az ígérettel, a menetrendet, a kivonulás ütemét is meg akarták szabni, és hirtelen megjött étvággyal már az afganisztáni kivonulást is követelik. Vagyis az iraki szerepvállalás mint indok csak a kezdet, az első lépés, a távlati cél a terrorizmus elleni nyugati szövetség tökéletes szétzilálása, ami megint csak egy szegmense a nyugati világ, a nyugati értékek elleni harcnak.
Az utóbbit szimbolizálja a francia fátyoltörvény elleni düh. A törvény helyességét lehet vitatni, de tény, hogy a francia alkotmány mintegy kétszáz éves alapértéke egyház és állam szétválasztása, amely alól miért lenne kivétel pont a mozlim kisebbség - tették fel a kérdést a Nemzetgyűlés törvényalkotói. És a gondolatmenetet továbbvihetjük: bekövetkezhet az a pillanat, amikor a terroristák követelése már az lesz, hogy a nyugati társadalmak mozlim kisebbségét vallási-kulturális okokra hivatkozva kivonják az állami-világi törvénykezés alól, és akár az alkotmányt is megváltoztathatják. Ma még a „mozlim földek”, Irak és Afganisztán elhagyását követelik a terroristák, de nem árt végiggondolni, hogy egyszer az iszlám szent földje volt például a Balkán, Hispánia - és még nem beszéltünk az Európán kívüli világról. Márpedig a máig élő vallási parancsolat szerint minden föld, amely egyszer az iszlám szent földje volt továbbra is muzulmán területnek minősül. Ez első pillantásra megmosolyogtató, de egy olyan világban, ahol a vallás maga az életforma, ahol az egyház és az állam gyakran ugyanaz, és ahol a szimbólumoknak akkora szerepük van, mint a muzulmán világban, mindig akadnak olyan fanatikusok, akik nagy tömegeket tudnak maguk mellé állítani és gyilkosságokra rávenni egy még olyannyira irracionális cél érdekében is. A tokiói gáztámadást elkövető japán szekta célja is irracionális volt, mégis emberek tucatjainak életét követelte, holott a szekta támogatottsága jóval alacsonyabb volt, mint az iszlamistáké. 
Nagy hiba lenne elfelejtenünk, hogy az erőteljesen metaforákban, szimbólumokban gondolkodó Közel-Kelet számára Spanyolország különös jelentéssel bír. A madridi támadásnak Irak volt az ürügye, a Nyugat elleni harc a valódi, mély oka. A politikai-stratégiai magyarázata Észak-Afrika közelsége, a lanyhább terrorellenes készültség, a választások közeledte és a közvélemény háborúellenessége. Spanyolország volt a leggyengébb láncszem, ahol a legkönnyebb volt egy látványos célt elérni. De az egykori hispániai mór virágkor, a Granadai és a Kordovai Kalifátus dicsősége olyan mélyen beépült az iszlám gondolkodásban, s olyan éles ellentéte a muzulmán világ jelenlegi helyzetének, hogy a robbantássorozat ha nem is reváns, de komoly üzenet volt. Kicsit helyreállította a mozlim büszkeséget, hiszen a terroristák 
bebizonyították, hogy képesek lecsapni annak az országnak a szívében, ahol ötszáz éve súlyos csapást mértek az össz-iszlám dicsőségre. És ha erre képesek, akkor bármire - az amerikaiak kiűzésére is. 
Talán nem véletlen, hogy Irakban éppen most robbant ki a síita fölkelés. Az iszlám szélsőségesek, egyáltalán a terrorizmus mindig akkor támad, amikor az ellenséget gyengének látja. A Hezbollah megerősödése az amerikaiak libanoni kivonulásának következménye, a második intifáda az izraeliek libanoni csapatkivonásának, és maga az iszlám terrorizmus is a kilencvenes években indult globalizált útjára, amikor a Szovjetunió otthagyta Afganisztánt. Az iszlám szélsőségesek ezt azóta is saját győzelmükként értékelik, a Szovjetunió összeomlását pedig mint az afganisztáni kudarc eredményét. Ennek analógiájára az iraki és a terrorellenes koalíció szétesése a gyűlölt Izrael és a gyűlölt Nyugat vereségének reményét jelenti számukra. Ez a gondolkodás minden visszavonulást, akkor is, ha gesztusértékű, a gyengeség jeleként értékel. Az iszlamista terrorizmus - mint minden fanatizmus - úgy viselkedik, miként a kórokozó: a gyenge immunrendszert támadja, az erőset nem, vagy visszapattan róla. Ez az a jellemvonása, ami miatt teljesen irreleváns, hogy igaza volt-e a háború ellenzőinek vagy sem, igaza van-e Zapaterónak vagy sem. Az iraki kivonulás olyan láncreakciót indítana el, amelynek következményei beláthatatlanok, Spanyolország pedig ugyanolyan papírbiztonságot nyerne csak, mint Franciaország. A terroristák számára bármi ürügy lehet, így egyetlen nyugati állam sem érezheti magát biztonságban. A második világháború előtti tapasztalatok beszédesen bizonyítják, hogy a legkisebb meghátrálás, engedmény a fanatizmus előtt totális katasztrófához vezet. 
A madridi mészárosok azt használták ki, hogy a Nyugat széthúzott, és Európa éppen a Közel-Kelet kérdéseiben akarja bizonyítani önállóságát és erejét, ami sokkal inkább tűnik kicsinyesnek, mint karakánnak. 
Az pedig egyenesen tragikomédiába illő, hogy ezt bizonyítandó egy euromilliókba kerülő tanácskozáson merész lépéssel létrehoztak a terrorizmus elleni harc koordinálására egy jól fizető brüsszeli hivatalnokállást, amitől a terroristák valószínűleg úgy megijednek, hogy rögtön föladják magukat a legközelebbi rendőrőrsön.
Egy járványt nem lehet úgy megállítani, hogy egyik oldalon betartunk minden higiéniai előírást, és beadjuk a védőoltásokat, míg a másikon elmulasztjuk a megfelelő lépéseket. A kórokozó így bejut, és hiábavalóvá teszi az addigi védekezést. Csak az erőket egyesítve lehet sikert elérni. A terroristák kihasználták, hogy Európa immunrendszere gyenge és áttörték a védfalat. Az eredmény majd’ kétszáz ember halála volt - kimondhatatlanul nagy áldozat - és félő, hogy nem az utolsó. De még mindig nem késő megerősíteni ezt az immunrendszert, összefogni és valódi, komoly intézkedésekkel megakadályozni a járvány kitörését.