Vissza a tartalomjegyzékhez

Tóth Ágnes
Irénke naplója

Az alábbi naplótöredékek most először jelennek meg nyomtatásban. Steinberger Irénnek a deportálás során, hatvan éve írt naplóját unokahúga 2004. február 27-én, egy régi bőröndben találta meg. A család nem tudott a kéziratról, amelyből egy hat elemit végzett fiatal nő sorsa rajzolódik ki, aki történetesen egy közmegbecsülésnek örvendő hatgyermekes Bihar megyei falusi zsidó család ötödik gyermekeként 1912-ben látott napvilágot. A család tagjait - néhány kivétellel - 1944 júniusában a Hajdú-Bihar megyei Szerep nevű faluból Nagyvárad érintésével Auschwitzba deportálták és kivégezték. Steinberger Irén, aki deportálásáig szülei vegyeskereskedésében dolgozott, egy kis szürke füzetbe jegyezte fel 1944. április 
5-től kezdve saját és családtagjai történetét. 1944 áprilisától a háború végéig vezetett naplója a lágerben átélt szörnyűségek leírásán túl arra is rávilágít, kiknek a közreműködésével és milyen példás szervezettséggel sikerült Európában egyedülálló gyorsasággal önerőből végrehajtani a teljes vidéki zsidó lakosság deportálását. Részletek Anna Frank magyar kortársának feljegyzéseiből - időrendben.

1944. 04. 05. A sárga csillag napja! Már napokkal előre tudtuk, hogy kötelező lesz a csillag viselése. Rémesen fájt, de emelt fővel hordtuk. Büszke voltam arra, hogy zsidó vagyok. Volt egy felülvizsgálás, mindenkinek személyesen kellett megjelenni a községházán, adatainkat beírták, és megszemlélték viseljük-e a csillagot. Az ismerősök, ki részvéttel, ki szégyenlősen elfordulva, és volt, aki gúnnyal szemlélt bennünket. A másik nagy megaláztatás ugyanakkor volt. Tisztasági vizsga, tetűvizsgálat, borzasztóan bántó volt. Dr. K. volt megbízva ezzel. Ő a maga részéről nagyon kedvesen intézte, de a hivatalos formát meg kellett tennie.
Húsvét előtt házkutatás, az is igen finom formában zajlott le, minden baj nélkül. (…)
Jött az üzlet bezárása, az egyik jó barátunk költött föl reggel és újságolta, név szerint K. Béni, M. Etel. Jól jött hogy szóltak, akkor rémesen hatott ránk, és tényleg délután 4-kor lepecsételték az üzletet. A leltár csak pár hét után volt. Aztán jöttek a kerékpár, és fűrész beszolgáltatás. (…) Naponta a gettóról a hírek, hogy hol lesz, és kik kerültek családunkból már gettóba, és még más sok a hitsorsosaink közül. 
Egyik este jött két elöljáró és csupán barátságból jöttek, és közölték velünk, hogy reggeltől kezdve nyolc órától tíz óráig hagyhatjuk el a lakást és senkivel nem beszélhetünk, csak zsidónak tekinthető egyénnel és hogy reggel ezt közhírré is teszik. Így is történt.

Egyik délután a csendőr járőr (mondta) a pusztán, hogy napok kérdése és elvisznek bennünket. Hazamentem és előkészítettem a szüleimet e fájdalmas dologra. Kedden este közölte velem a kulcsár, hogy menjek haza és reggel további intézkedésig ne fáradjak ki, (…) én akkor már tudtam, hogy eljött a rettegett óra. Utána (06.07-én) reggel felmentem a községházára bejelenteni, hogy elküldtek a munkából, baj ne legyen belőle (…) A főjegyző nem mondott mást (…), tud róla, hogy elküldtek a munkából. „Menjen haza Irén.” Most értem már, volt valami szomorú a hangjában és a tekintetében. (…) …mint űzött vad futottam (…) haza. Nyugalmat erőltetve magamra kezdem, ne ijedjenek meg kedves, de pakolni kell, azonnal itt lesznek a csendőrök, pakolni és indulni kell.

Öltözni kezdtünk és szegény nagymamát öltöztetni. Ő szegény nem értette mi történik vele és körülötte. Húsz perc maradt a csomagolásra és már ott is álltak a csendőrök, elöljáró és aljegyző és egy tisztviselőnő. Ők rendesek voltak. Még többen is jöttek be a lakásba, de azokat nem tudom, miért jöttek. Minden a kocsin volt már. Még egy tekintet a lakásba, elbúcsúztam az ott maradt ingóságaimtól (…) 

Az egész falu az utcán tolong. Kíváncsi résztvevő és kárörvendő arcot látni a tömegben. Gondolatban örökre vettem fájó búcsút otthonunktól. Anyámat néztem, ő Nagymamát ölelte, érezte talán, hogy nem sokáig leszünk együtt. Apám is sírt. (…)
Biharnagybajomban vagyunk, asszonyok talicskán és háton holmikat cipelnek a templom udvarra. Mi is odamentünk lepakolni! Mindent a templomba berakni és mi is oda mentünk be. Már ott volt az egész Sárréti járás zsidósága, utánunk már csak Udvari jött. A férfiakat megmotozták, nőket nem. (…) Megindult a szomorú menet a vasút felé. Mi szerepiek (…) a bárándiakkal voltunk egy vagonban. 

Két éjjel és egy nap utaztunk Nagyváradra. Este az eső ömlött, sötét volt és borzalmas volt a fogadtatás és elszállásolás. Csomag és ember egymás hátán összezsúfolva. (…) Báránd, Szerep és pár biharnagybajomi család egy fabarakkban voltunk elszállásolva, szám szerint 73 személy. Fekhely a földön szénsalak, erre üres szalmazsák, ugyanaz ágynemű, kinyújtózni sohasem lehet, kérdőjel alakban feküdtünk. Parancsnokunk Ritter Bárándról. (…) Sorakozás, sorakozás naponta, izgalom. 

Két és fél hétig voltunk Nagyváradon. Egy hétfő reggel csomagolni és indulni. Három nap, három éjjel utaztunk belakatolt vagonban. Itt kezdődött el az igazi borzalom, amit rém regénynek is rémes volna nem átélni és szenvedni, öregek és gyerekek együtt.

A vagonút

Szerep, Báránd és pár más falubéli család együtt 68 fő. Nagymama nincs velünk, az orvos és én rábeszéltük Anyát, hogy ő hadd menjen a kórházvonattal, úgy jobb lesz neki. Soha nem láttam őt többé, és örök lelki furdalásom van miatta. Anya végtelenül szomorú és megtört, fáj neki a Nagymama és a velünk történtek nem kevésbé, így mondja ő a Drága, kire gondoljak előbb? És egyre attól félt, hogy elveszítjük egymást. Apának senkihöz nincs szava, szomorú és az arca igen fájdalmas. Ha szóltam hozzá csak sóhajt és így felelt, én már éltem, de mi lesz veletek. És nekem ez a fájó hallgatás még százszorta jobban fájt. Megérkezésünkkor leszállt a vagonból és azóta nem láttam, és semmit sem tudok róla. Anyámmal összefogódzva indultunk el. Elválasztottak bennünket (…) A Drága kérte a tisztet, hogy engedje, hogy együtt maradjunk, mire a tiszt azt mondta, este találkoztok és emelte a kezét, ekkor azt hittem, meg akarja ütni Anyámat és így történt, hogy én erővel téptem ki a kezemet az övéből. Anyámat sem láttam többé. Az a rémült fájdalmas volt ez az utolsó kép, ami megmaradt róla emlékemben. 

Még hozzáfűzöm a nagyváradi szenvedéshez, a Nagymama zavart volt. Mindenkit megismert, de mégis olyan volt, mint aki nem normális. Ilyeneket beszélt: „Megint hárman alszunk egy ágyba?” és „Menjél be fiam, Anyád nem győzi azt a sok vevőt kiszolgálni”. T.i. a barakkot üzletnek, a lakóit vevőnek gondolta. És „vegyünk ki már egy rendes lakást”. Az ebédet kint a barakk előtt ette meg. Ott ült szegény egy ládán, és mondta, ő még soha nem evett az utcán!

Ravensbrückbe hoztak. (…) Itt újra két nap és két éjjel a szénporban fetrengtünk. Úgy néztünk ki, hogy itt mindenki cigánynak nézett bennünket, enni újra nem volt semmi. Eljött végül a fürdés szappannal és jó ennivaló és tiszta ágynemű. 2 személy kapott egy ágyat, külön tányér, kanál, vízcsap és rendes vécé. Ez mióta eljöttünk otthonról, egyik sem volt. Újra embernek éreztük magunkat, pedig már csak mint szám, úgy szerepeltünk. Például az én számom 54111 volt. Klári 700-zal volt előttem. Ábécé szerint volt összeírva. (…)
Újra két nap és két éjjel utaztunk. (…) Végül megérkeztünk, az eső esett, de itt már gyorsan ment az elhelyezés. Szám szerint 400-an voltunk. Mindenki kapott egy pokrócot, egy tálat, egy csészét, ez aztán egy öröm volt. Most jött az igazi meglepetés, csak 33-an vagyunk egy szobában, mindenkinek saját ágy, három vízcsap és vízvezetékes vécé. Asztal és székek. Délután munkába osztás és másnap reggel a kábel gyárban megkezdődött 6 órai munka. (…) 

A munkavezetők türelmesek és még kedvesek is. A felügyelőnők, akik munkára kísérnek bennünket és ott is őriznek, szigorú katonás rendet követelnek, de azért nincs sok kellemetlenség velük. A gyár többi alkalmazottai úgy néznek ránk, mint csodalényekre, t.i. kopaszok vagyunk, a fejünkre nincs semmi takaró, a ruhánkon idegen anyagból elől-hátul óriás kereszt, ezek után nem csoda, ha néznek is. Megkaptam a kiképzést, kábeljavító lettem. Ez csak pár napig tartott. Most hibakereső vagyok. (…). Így dolgoztunk 8 hónapig 12 órát naponta, egyik héten nappal, másik héten éjjel. Hogy mit szenvedtünk, ha időm lesz, bővebben írom le. (…)

Eljött karácsony. Hideg gyárban dolgoztunk, újév, de a mi részünkre nincs változás. Naponta megyünk a pincébe már, hallani a bombázást. Sokszor a barakkba megyünk csak ha légi van, t.i. fogolyba nem csap a bomba. Egy bomba esett a gyár és a barakk között, de nem ránk. Néha ezer gép is van a fejünk fölött. Az őreink rémesen félnek, mi nem félünk. 

Március is eljött. A politika, vagy háború nagy eseményekkel folyik, de a türelmünk, és még az élelmünk is fogy, minden perc egy esztendő. Március 15-én 40 perc ebédszünetből 60. És kiengedett a mester a levegőre bennünket. Azt hiszem ezt tudatosan csinálta. Mindenki könnyezett. Húsvétot nehezen vártuk, nem bírtam elképzelni a munkát tovább. Megtörtént a nagy csoda. Második nap kijelentették, hogy elmegyünk innen, mert pár nap alatt itt lesz az ellenség. (…) Éheztünk, izgultunk, titokban azt reméltem, ha egy nagy lágerbe visznek, ott talán a családból lesz valaki, mert itt egyedül vagyok. Van két nővér, Éva és Bora. Ők a barátaim. Végre kiadták a parancsot készülni. Indulunk. Április 6-a, péntek, az eső esik, gyalog indulunk. (…)

1945. április 6-án elhagytuk a lágert, hogy többé oda vissza ne térjünk. (…) Az eső esik, nagyon szomorú az idő. Mellék utakon járunk, erdők szélén, és át erdőkön. A táj istenien szép. Ha nem fájna úgy a szívünk, élveznénk a táj szépségét. Az út nehézségein ez segít át minket. Első nap 13 km-t mentünk, pedig délután 4-kor indultunk. Első szállásunk egy nagy szénapajta volt. Itt találtunk marharépát és nyers krumplit. Az úton ezek a fő táplálékaink. (…) 7-ikére jön a hír, a gyár, ahol dolgoztunk lebombázták. Minden tönkrement, a jó Isten akarta így. 
(…) Bajorország és Thüringia határán vagyunk. A táj szépsége elkápráztatja az embert. Nagyon kimerültek vagyunk. Arról mit beszéljek, hogy éhesek is. Ma este újra egy pajta szállóban szállunk meg. Naponta számlálnak bennünket, a szökés lehetetlen egyelőre és még veszélyes is. 8-ika van, számlálás, indulás. (…)

Lágerbe megyünk, kezdik suttogni, és egész úton nagy az izgalom. Láger, láger, hangzik a fájdalmas szó minden ajakról. Ezt csak az tudja, mennyire fájó szó, aki élt ilyen helyen. Mit tesz Isten, tényleg lágerbe megyünk, de csak aludni. De milyen hely ez. Istenem irgalmazz. Gestapo láger, férfiak és a másik oldalon nők, közötte sok igen fiatal kislány van. A kerítés villanydrót. A kislányok az ablakhoz jönnek, szeretnék látni, kik vagyunk. Mi szintén szeretnénk testvért, rokont, vagy egyáltalán ismerőst felismerni. Az ő őreik fegyverrel kergetik el az ártatlanokat az ablakból. Teremtőm, még csak nem is láthatjuk egymást. Este meleg levest kaptunk, reggel kenyeret. Az őreink is rosszul érzik itt magukat. Egész éjjel nem aludtam, miután fekvő helyünk sem volt. A poszt kétszer is beszólt éjjel. Na keljetek, korán indulunk, ő is félt, el is jöttünk reggel. Ez a pokol előcsarnoka lehetett. (…) 

Mi kiéhezve, kimerülve, csak megyünk. Érezzük, ezt meg kell tennünk, hiszen ez az út haza vezet. (…) Közben leírhatatlan menekülttel találkozunk. Ezek privát egyének, németek, kibombázottak. A katonák százai bolyonganak, inkább bujdosnak, látszik, hogy nincs fegyelem. (…) Van olyan falu, ahol sok magyart találtunk. Eljöttek a németekkel, azt hitték, itt jobb lesz. Gyűlölöm őket. Az egyik német faluban egy házon ezt a felírást olvassuk nem kis csodálkozásunkra: „Szombathelyi M. Kir. Csendőrparancsnokság”, és az udvaron sok kakastollas csendőr volt. Meg is szólítottuk őket. Kérdezték, hová megyünk. Mondtuk, hogy haza. Ugyanitt egy püspökladányi csendőr anyjával is találkoztunk. Ő azt mondta, muszáj volt jönni, biztosan égett a fia lába alatt a talaj otthon. 

Ma éppen az egyik erdőben időzünk. T.i. riadó volt. Egyszer csak jön egy férficsoport, sajnos ők is a mieink voltak. Hogy írjam le, egy borzalom a látvány, ami szemeink elé tárul. Körülbelül 7-800 emberből áll a csoport, legalább 50 Gestapo és SS kíséri, vérebekkel, töltött fegyver és kezükben gránát. Minket aztán közé parancsolnak, csupa fiatal férfiak, de kimerült aggok, egy kocsin a katonák holmiját húzzák. De jön egy másik kocsi, lehet rajta 25-30 halott, még elől is, de úgy vannak rakva, mint a zsákok. (…) Most úgy látjuk, a sorsunk hasonló lesz. Borzalom, hát tényleg nem megyünk haza. Most mindenki szökésről beszél, de nem merünk. Mindenki a másikat kérdi. Te mit gondolsz, mit csináljunk? Így pusztuljunk el, mint ezek. 

Nőkkel találkoztunk, ők is zsidók voltak, egy nagy transzportnak kis töredéke. Először egy, és aztán kettő, és így jött 15 ember leromolva, tetvesen, éhesen. A vezetőség kérésünkre elfogadta, hogy velünk jöhetnek ők is. Szörnyűségeket beszélnek, de nem kell semmit mondaniuk, elég rájuk nézni. A kinézésük mindennél többet beszél. Pesti lányok voltak. Istenem, eddig bíztunk, hogy ők legalább otthon vannak. Nincs számunkra semmi meglepetés. Mindenre el vagyunk készülve. (…)

Elszökünk a szállásról Éva, Kató és én, az első falu szegény és nem is jószívű. Egy másikba megyünk. A vissza felé vezető úton gépek jöttek, bombát dobnak és géppuskáznak. Ahogy szállásunkat elhagytuk, másnap ott a pokol volt utánunk. Ez csaknem naponta így volt. 

Epilógus

Sikeres szökését követően Irénke a falubeliek nagy meglepetésére 1945. június 6-án hazatért Szerepre, ahol az egykori szülői házat elhagyatva és az utolsó padlógerendáig kiürítve találta. Egy készséges szomszéd segítségével listát állított össze arról, hogy a család egyes hátrahagyott ingóságai mely falubelinél lelhetők fel. Ezután körbejárt és „Á, köszönöm, hogy megőrizték!” felkiáltással rágalmazás nélkül darabonként begyűjtötte örökségét. Ez a lista is a naplóba került. 
Irénke hazatérése után még sokáig orvosi kezelésre szorult. Felépülését követően férjhez ment, s végül 1991-ben közvetlen utód nélkül hunyt el. 
Soha senkinek nem említette, hogy naplót vezetett, deportálásának és hazatérésének mozzanatait azonban számtalanszor elmesélte.

(Az Irénke naplójából és feljegyzéseiből, a családtagok levelezéséből született, fényképekkel és dokumentumokkal illusztrált történet nemsokára könyv alakban is megjelenik.)