Vissza a tartalomjegyzékhez

Mondovics L. Gábor
Albán erőszak parancsszóra

Először senki nem tudta, mi történik. Koszovó újra lángokban áll. Az első híradások megölt albán kisgyermekekről szóltak, és arról, hogy ezért többen az utcára vonultak. Kosovska Mitrovica volt az első helyszín. Másnapra csak súlyosbodott a helyzet, egyre több falu borult lángba, és egyre többen haltak meg. Szerbia tiltakozott, az albán fél hallgatott. A végeredmény harmincegy halott, több mint harminc lerombolt és kifosztott szerb település, huszonhat felgyújtott és kirabolt szerb templom és több mint tíz hasonló sorsra jutott kolostor.


Szerb házak égnek Mitrovice közelében. Jól időzített atrocitások Fotó: Reuters

Harri Holkeri, az ENSZ koszovói különmegbízottja legutóbbi, a Biztonsági Tanácsnak március 4-én továbbított jelentésében még „törékenynek” nevezte a biztonsági helyzetet és figyelmeztetett arra, hogy továbbra is nagyok az etnikai feszültségek. Ekkor még az ENSZ békefenntartásért felelős főtitkárhelyettese is a biztonsági helyzet kedvező változásáról beszélt Mitrovicában, alig néhány nappal az összecsapások előtt. Komolyabb veszélytől tehát - a figyelmeztető helyi jelentések ellenére - nem tartott a világszervezet, bár a terület sorsáról azóta sem sikerült dönteni.
Mostanra kiderült, hogy az erőszakos cselekményeket hónapok óta készítették elő, és azok éppen az Irak elleni támadás kezdetének egy-éves évfordulóján kezdődtek. A koszovói politikusok némák maradtak. A belgrádi lapok idézték Peter Schieder, az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elnökének éles hangú nyílt levelét Bajram Rexhepi koszovói kormányfőhöz, amelyben a politikus azzal vádolta az albán vezetést, hogy nem ítélte el a szerbek elleni szégyenletes erőszakot. Hasonlóan nyilatkozott az azóta Pristinába látogatott Holkeri, és a NATO-vezetők is. 
Holkeriék átértékelték eddigi politikájukat, véget vetve az eddig kifejezetten „albánbarát” viszonynak. Az eseményeket értékelve arra a következtetésre jutottak, hogy sokkal keményebb eszközökkel fognak fellépni az ilyen cselekményekkel szemben.
A nyugati békefenntartók közül hárman vesztették életüket, a helyiek közül a szerbek voltak a fő áldozatok. Kosovska Mitricában az albánok először áttörték a két etnikum közötti városhatárt, majd fosztogatni és gyújtogatni kezdtek. Ezzel egy időben közel tíz helyen kezdődtek hasonló események. A településeket körbezárták, ha kellett, erőszakot is alkalmazva, a lakosságot elüldözték, kifosztották a házakat, majd gyújtogattak. Nem új elem a konfliktusban, de most nagyon nyilvánvaló lett, hogy vallási feszültségek is állnak az erőszak hátterében. A fosztogatások célpontjai sok esetben az ortodox templomok és kolostorok voltak, amelyeket utána a csőcselék felgyújtott. 
A nemzetközi haderők ezúttal radikálisan léptek fel és sok helyen ők mentették ki az albán bandák elől a szerbeket. A menekülők a katonai bázisokon kaptak menedéket. Amikor a NATO-erősítés megérkezett, és a már ott állomásozó 15 ezres haderő is megkapta az engedélyt, hogy minden eszközt bevessen az erőszak terjedése ellen, a zavargások nyomban véget értek. Sokan úgy vélik, az albán vezetés ez esetben azt tesztelte, vajon meddig mehetnek el, tart-e még az albánok támogatása, és újra lángba lehet-e borítani propagandával - ártatlan gyermekek halálának felhasználásával - az egész vidéket. Kiderült, hogy ez nem történhet meg.
Vojiszlav Kostunica éppen megalakult - és igen labilis alapokon álló - új kormánya kilátásba helyezte a hadsereg bevetését, amely ellen most először nem tiltakozott az ENSZ és a NATO. Seselj radikális vezető, akinek pártja most ellenzéki szerepet tölt be, kijelentette: ha ők lennének hatalmon, akkor már rég bevetették volna a haderőt, és ezzel párhuzamosan Horvátországot is újra ellenségnek tekintenék, mivel szeretnek több fronton harcolni. Az erőszak elérte Újvidéket is, ahol a hadsereg megvédte az albánokat, így a feltüzelt tömeg más kisebbségek, magyarok és romák ellen fordult.