Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Bűnbakkereső

A jövő héten Magyarországon is bemutatják Mel Gibson Passió című filmjét, amely nyomán az elmúlt hetekben több teológiai-történelmi fogalom is az újságok címoldalára került. Cikkünkben a zsidó és a római jog különbségeit, a keresztre feszítés ókori gyakorlatát és a Jézus haláláért való felelősség kérdését, valamint az istengyilkosság vádjának történetét tekintjük át. 

Manapság gyakorta elhangzik, hogy a római jogrendszer teremtette meg az európai jogállamiság alapjait, s milyen sokat köszönhet ennek a rendszernek Európa. E rövidre szabott cikk nem teszi lehetővé, hogy ennek az állításnak minden pontjára akár csak röviden is kitérjünk. Egy bizonyos azonban: már az ókorban is akadtak, akik összehasonlították a mózesi Törvényt és a római törvényeket, kifejezetten abból a célból, hogy bebizonyítsák: a kettő között lényegileg nem sok különbség található. Természetesen itt a Törvénynek csak az emberi viszonyokat szabályozó oldaláról eshet szó: ezek viszont kifejezetten humánusabbak voltak a római törvényeknél. 
Kezdjük talán azzal az alapvető különbséggel, hogy a római jog pozitív diszkriminációt kizárólag a római polgárjoggal rendelkezőkkel szemben alkalmaz, a rabszolgák, hadifoglyok, idegenek stb. gyakorlatilag semmiféle jogvédelmet nem élveznek. Ezzel szemben a zsidó törvények lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy az Izrael fiai között élő idegeneket ugyanolyan jogok illetik meg, mint magukat az izraelitákat: „nektek és a köztetek lakozó jövevénynek egy rendtartásotok legyen, örök törvény legyen a ti nemzetségeiteknél, hogy az Úr előtt olyan legyen a jövevény, mint ti” (4Móz 15:15). A római bíróságokon kötelező volt védőügyvédet kirendelni a vádlott mellé, és senkit nem lehetett elítélni szabályos per lefolytatása nélkül. De csak akkor, ha az illető római polgárjoggal bírt. A zsidóknál azonban ez minden emberre vonatkozott: „Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja, és nem tudja, hogy mit cselekszik?” (Jn 7:51) A római és a zsidó jog egyaránt tiltotta, hogy a vádlottat kényszervallatásnak vessék alá. Erre hivatkozik Pál, amikor odakiáltja Annás főpapnak, aki megparancsolta, hogy verjék arcul: „Még te ülsz le, hogy ítélkezz fölöttem a Törvény szerint, miközben törvényszegő módon azt parancsolod, hogy engem megüssenek?” (Csel 23:3) A zsidó jognak volt olyan eleme is, amelyben messze előbbre járt a rómainál: például a „halált hozó vallomást” (responsio mortifera) illetően. Ez azt jelenti, amikor valaki olyan ügyben tesz önmaga ellen terhelő vallomást, amelyért halálbüntetés jár. A zsidó jogban - a rómaival ellentétben - ilyesfajta vallomás alapján önmagában (vagyis egyéb bizonyítékok nélkül) senkit nem lehetett elítélni. Íme egy újabb indítéka annak, hogy miért adták át a főpapok Jézust a római helytartó törvényszékének.
Ez az átadás azonban nem volt problémamentes. A római jog lényegében biztosította a vallásszabadságot a zsidóknak, ami azt jelentette, hogy római törvényszék nem ítélkezett vallási ügyekben. Jó példa erre Gallio, aki Achaia tartomány helytartójaként i. sz. 51-ben ezzel utasította el a korinthoszi zsidók Pál apostol elleni keresetét: „ha tanításról, nevekről, és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok: mert én ezekben bíró nem akarok lenni. És elkergette őket a törvényszék elől…” (Csel 18:15). A zsidó vallást érintő kérdésekben legfőbb törvényhatóságnak a Nagy Szanhedrin számított, amely rendes esetben a templomi „Faragott kövek csarnokában” ülésezett. A rómaiak nemcsak a jeruzsálemi Szentély autonómiáját biztosították, hanem a Szanhedrin pallosjogát is elismerték. Ebben - általunk közelebbről nem ismert oknál fogva - éppen a Jézus pere körüli időkben történt változás: a római helytartó kiparancsolta a Szanhedrint a Templomból, és a halálbüntetés jogát is megvonta tőlük. Ez az oka annak, amiért a Szanhedrin delegációja e szavakkal adta át Jézust Pilátusnak: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk” (Jn 18:31). 

„Mész a keresztre!”

Felmerül a kérdés, hogy mi történt volna Jézussal, ha a Szanhedrintől éppen ekkor nem veszik el a pallosjogot a rómaiak? A Názáretit minden bizonnyal megölték volna, ám ebben az esetben a Megváltó halálának több prófétikus feltétele nem teljesülhetett volna be. Évszázadokkal Jézus Krisztus születése előtt ugyanis a zsidó próféták megjövendölték, hogy a Messiásnak kegyetlen kínhalállal kell meghalnia: „és ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg” (Ézs 53:5); keresztül fogják szúrni a testét: „és reám tekintenek, akit általszegeztek” (Zak 12:10); és mindezt úgy teszik, hogy csontjai nem fognak eltörni: „megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból” (Zsolt 34:21). A Szanhedrin számára négyféle kivégzési mód volt megengedett: a megkövezés, a megfojtás, a megégetés és a lefejezés. Nyilvánvaló, hogy ezek közül egyik sem biztosította volna a fenti feltételek teljesülését. Ezt a korban csak egyetlen kivégzési forma: a keresztre feszítés tette lehetővé. 
A keresztre feszítést a perzsák találták fel, nem véletlenül a Biblia is velük kapcsolatban említi először. Dareiosz király rendeletében megparancsolja, hogy fejezzék be a zsidók templomának építését: „És megparancsolom, hogy ha valaki e rendelést megszegi, annak házából szakíttassék ki egy gerenda, s felállítván szegeztessék rá, háza pedig szemétdombbá tétessék emiatt” (Ezsd 6:11). A kegyetlen kivégzési módszert átvették a föníciaiak, sőt a görögök is. Nagy Sándor például Türosz nyolcezer férfilakóját feszíttette keresztre egyetlen napon. A rómaiak vagy tőlük, vagy a karthágóiaktól vehették át a módszert, amelyet azonban a római jog alapján csakis rabszolgákkal vagy idegenekkel szemben alkalmaztak. 
Ókori írott forrásokból tudjuk, hogy a Római Birodalomban emberek tízezreit feszítették keresztre. 
A történelem úgy hozta, hogy a keresztre feszítés első régészeti bizonyítékát 1968-ban, épp Jeruzsálem egyik külső negyedében sikerült a régészeknek felszínre hozniuk. Jézus keresztre feszítése nem az első és nem is az utolsó ilyen kivégzés volt Júdeában. A hírhedten farizeusellenes hasmoneus uralkodó, Alexander Jannaiosz egy ízben hétszáz farizeust feszíttetett meg; Quinctilius Varus, Szíria helytartója i. e. 7-ben kétezer zsidót feszíttetett meg Jeruzsálemben; i. sz. 70-ben pedig Titus seregei feszítettek keresztre naponta több száz zsidó férfit, hónapokon keresztül. 
A felfeszítésnek többféle módját ismerték a rómaiak. Ha a testet csupán felfüggesztették (vagyis a gerendához szögezték, esetleg kötötték), 
az áldozat két-három órán belül az izomgörcstől megfulladt. Ha azonban a kivégzők meg akarták nyújtani az áldozat szenvedését, egy kis ülőkét (sedile) vagy lábtámaszt (suppedaneum) szereltek a kereszt fájára. Ókori történetíróktól tudjuk, hogy ezek használatával a szerencsétlenek két-három, sőt több napon át is életben maradhattak. 

Kik ölték meg Jézust?

De ki a felelős Jézus haláláért? A Jézus korabeli zsidóság egésze? Vagy csak a vallási vezetők, azon belül is kiváltképpen a farizeusok? Vagy a megszálló római hatóságok? Az Újszövetség könyveiből kiragadott mondatok, szövegrészletek alapján ki-ki találhat érveket a neki tetsző válasz indoklására. A gabbathán bíráskodó Pilátus előtt álló tömeg így kiált fel, miután a helytartó meghozza ítéletét: „És felelt az egész nép (laosz) és mondta: az ő vére rajtunk, és a mi gyermekeinken”. Ez a Máténál szereplő kijelentés az antiszemita érvelés egyik gyakran idézett fordulata. Nagy kár, hogy az e mondat alapján a „választott nép” ellen vádaskodók nem olvasták a Jézus véréről szóló egyéb újszövetségi kijelentéseket, például azt, amelyik éppen a Zsidókhoz írt levélben áll: „Járultatok az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, amely jobbat beszél, mint az Ábel vére”. Ábel vére ugyanis bosszúért, Jézusé azonban kegyelemért „kiáltott”. Amúgy az sem mellékes körülmény, hogy a szemtanú János szerint e jelenetnél a zsidók részéről „a papi fejedelmek és a szolgák” voltak jelen, vagyis az „egész nép”-en minden bizonnyal őket kell értenünk. 
Péter a Szanhedrin előtt állva jelenti ki, hogy a béna ember gyógyulása „a Názáreti Jézus neve által (történt), akit ti megfeszítettetek”. Milyen abszurd és anakronisztikus e mondat alapján, amely egy kapernaumi zsidó halász, Simeon bar Jona szájából hangzott el, a zsidó nép egészét vádolni Jézus haláláért! Hiszen a beszélgetés résztvevői csupán zsidók voltak. Péter természetesen a „ti” személyes névmással a Főtanács véneire célzott, ha úgy tetszik, rájuk hárította a felelősséget. Pál apostol a piszidiai Antiokhia zsinagógájában 10-15 évvel Jézus halála és feltámadása után így idézte fel a történteket: „Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, betöltötték azáltal, hogy elítélték őt. Bár semmiféle halálos büntetésre méltó okot nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették.” Pál apostol tehát Péterhez hasonlóan elsősorban a főpapságot és a farizeizmust követő jeruzsálemieket tette felelőssé Jézus halálában, Pilátust „csak” mint végrehajtót említette. 
Jézus haláláért tehát jogi értelemben a júdeai „templomállam” vallási establishmentje a felelős, amelynek élén ebben az időben korrupt, törvénytaposó főpapok álltak. Ugyanakkor teljes mértékben felelősség terheli a római kormányzatot is, hiszen egy a helytartó által többször is ártatlannak nyilvánított ember kivégzését rendelték el, méghozzá brutális kegyetlenséggel. Jézus kereszthalálával kapcsolatban azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a próféciák szerint a megváltás műve csakis ily módon teljesedhetett be. Jézus kereszthalála, eltemettetése majd feltámadása az egész emberiség számára elhozta a bűnbocsánat, a feltámadás és az örök élet reményét, ezért teológiai szempontból jogosult azt mondani, hogy az egész emberiség bűne okozta magát a kereszthalált.

Az istengyilkosság vádja

A megbocsátás helyett azonban a sötétség, elnyomatás és üldözés századai következtek a száműzetésbe kényszerült zsidóságra. A jeruzsálemi Templom 70-es lerombolását, majd Jeruzsálem 135-ös elpusztítását a keresztény szerzők többsége az idők jeleként köszöntötte. Azt hangoztatták, hogy Izrael végzete, a Templom pusztulása, a genocídium és a szétszóratás jogos következménye volt annak, hogy a Megváltó elleni összeesküvéssel és Jézus keresztre feszítésével a zsidók elkövették az emberiség elleni legnagyobb bűnt és gyalázatot. E jóvátehetetlen vétek miatt részesül Izrael méltó megtorlásban. „Így érte végül is utol az isteni büntetés a zsidókat, akik kezet mertek vetni Jézusra” - írja az 5. századi egyháztörténész, Euszebiosz. 
Az istengyilkoság, a deicidium vádját a zsidókkal szemben elsőként a szardiszi püspök, Melitón hangoztatta: „Népek családjai, mindnyájan halljátok és lássátok: megint gyilkosság történt Jeruzsálemben, a törvény városában, a héberek városában, a próféták városában, az igazságosnak tartott városban. Kit öltek meg? Ki a gyilkos? Szégyellem megmondani, de kénytelen vagyok beszélni. (…) Az Urat alázták meg. Istent gyilkolták meg. Izrael királyát egy izraelita jobbja emelte a magasba. Micsoda soha sem látott gyilkosság, milyen halhatatlan igazságtalanság!” Jusztinosz vértanú-apologéta Párbeszéd a zsidó Trüfónnal című, 2. század közepén írt művében már többször is felbukkannak az „istengyilkos” zsidók elleni kirohanások: „…még azért sem tartottatok bűnbánatot, hogy Krisztust megöltétek, sőt még bennünket - akik általa hiszünk Istenben és a mindenség Atyjában - is gyűlöltök és gyilkoltok, valahányszor erre alkalmatok adódik…”, vagy: „Gonoszságotok legmagasabb foka az, hogy gyűlölitek azt, akit igaz volta ellenére megöltetek, és az ő utódait, akik vallásosak, igazak, és emberszeretők”. Lényegében ugyanezt a véleményt hangoztatta Órigenész is: „A zsidók elkövették a legiszonyatosabb gaztettet, összeesküvést szővén az emberiség Megváltója ellen, éppen abban a városban, ahol a hagyományos kultuszukkal Istennek áldoztak. Úgy is kellett hát történnie, hogy a város, ahol Jézus kiszenvedett, a földdel váljék egyenlővé, a zsidók üldözöttekké legyenek, s az Isten immár másokat hívjon meg üdvözült kiválasztottságra.”
A 4. századra az egyházatyák részletesen kidolgozták az istengyilkosság teológiai vádját, amit elméletben és gyakorlatban is alkalmaztak a judaizmus és a zsidóság egésze elleni hadjáratukban. Szent Ágoston egyik kedvelt kijelentése volt a zsidókkal kapcsolatban: „Apáitok révén ti öltétek meg a Krisztust!” A katekizmust tanuló fiatal hallgatósága előtt ezekkel a drámai szavakkal festette le az „istengyilkos” zsidók tevékenységét: „Elérkezett az Úr utolsó napja. Megragadják őt a zsidók; gúnyolják őt, megkötözik ezek a zsidók; töviskoronát tesznek a fejébe, megköpdösik, sértegetik, felfeszítik a fára, átszúrják őt lándzsájukkal.” Ágostont, az egyház tanítóját, úgy látszik cseppet sem zavarta az a tény, hogy mindezt római katonák követték el. Jules Isaac francia történész így kommentálta Ágoston nagyvonalú csúsztatásait: „A Jézus szenvedéséről szóló részek messze túlmennek a kanonikus evangéliumokon, és egészen a leghitványabb apokrifekig nyúlnak vissza. Ebben a szenvedélyes tanításban, amely évszázadokon keresztül hatott, és amely még ma sem átallja hallatni a hangját, a bibliai igazság iránt éppoly kevés tiszteletet találunk, mint a történelmi igazsággal szemben.”
Az „istengyilkosság” vádja természetesen tökéletesen értelmetlen, hiszen Isten természeténél fogva örökkévaló és halhatatlan. (Ennyit még a politeista görögök és rómaiak is tudtak saját isteneikről…) A Názáreti Jézusnak legfeljebb hús-vér emberi testét lehetett elpusztítani, de azt is csak időlegesen, mivel - amint az Írások tanúsítják - testében feltámadt a halálból! Az Ellenség aknamunkája, amellyel meg akarta akadályozni Isten tervének megvalósulását, ismét csődöt mondott. A sátán királyságának ügynökei el akarták pusztítani Jézust, de ezzel éppen az ellenkezőjét érték el: a Messiás megfeszítésével megtörtént a bűnök egyszer s mindenkorra szóló engesztelése, a feltámadással pedig egyenes út nyílt az ember megigazulásához, az üdvösség valamennyi áldásának átvételéhez.
(a szerző történész)