Vissza a tartalomjegyzékhez

Hazafi Zsolt
Interjú Semjén Zsolt országgyűlési képviselővel, volt egyházügyi államtitkárral

Megdöbbentő a hazai politikai életben, ahogy a Károli Gáspár Református Egyetem homoszexuális diákjának ügye kapcsán az egyházak autonómiáját megkérdőjelező nézetek megjelentek - állítja Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke. A volt egyházügyi államtitkár Magyar Bálint és Lévai Katalin közelmúltbeli megnyilatkozásaihoz kapcsolja ezt a „mentalitást”. A politikus szerint az állam nem kényszerítheti az egyházakat az erkölcsi-teológiai, dogmatikai és hitéleti tanításaik megváltoztatására.


Semjén Zsolt Fotó: Vörös Szilárd

- Nekem úgy tűnik, mintha a Medgyessy-kormány az egyházpolitikában a nyugodt és békés közhangulatra, éppen ezért konfliktuskerülő politikai magatartásra helyezné a hangsúlyt. Ön ezt hogyan látja?
- Van ebben igazság, de szerintem e magatartás mögött elsősorban az húzódik meg, hogy a kormánynak nincs egyházpolitikája. Az Orbán-kormány idején mi világosan és precízen leírtuk a koncepciónkat, melyet igyekeztünk megvalósítani. Nem árultunk zsákbamacskát. Az volt a célunk, hogy az egyházak szabadságát emberöltőkre biztosítsuk. 
Három fő elvi pilléren nyugodott a mi koncepciónk, melyből az első, hogy az egyház sui generis valóság. Két sui generis valóság létezik, az állam és az egyház, hiszen ez az a két közösség, amelynek a léte nem vezethető vissza egy eredendőbb, magasabb közösségre, és a céljai eléréséhez szükséges eszközökkel mintegy önmagától rendelkezik, nem pedig a másik kegyelméből. Az egyház nem az állami intézményrendszer valamely alrendszere, hanem az állammal azonos rangú valóság, ezért viszonyukban nem fogadható el alá-fölérendeltség, csak a legszigorúbb mellérendeltség. 
A második tétel, hogy az állam és az egyház elválasztása - amely helyes elv - nem jelentheti az egyház és a társadalom szétválasztását, hiszen egyszerre vagyunk tagjai egyházunknak és polgárai a magyar hazának. Nem fogadható el az egyháznak a sekrestyékbe való visszaszorítása. 
A harmadik pillér az egyházi intézmények finanszírozásával kapcsolatos. Az egyházi iskola, szociális intézmény, kórház nem kizárólag transzcendentális valóság - amely tekintetében az immanens állam feladata a vallásszabadság biztosítása, hiszen a világi állam nem illetékes szakrális kérdésekben -, hanem egyúttal közfeladatot átvállaló intézmény, melyet ezért az államnak fillérre úgy kell finanszíroznia, mint bármely más állami vagy önkormányzati intézményt. Amennyiben a közfeladatokat átvállaló egyházi intézményeket a vallásos embereknek az állami-önkormányzati intézményrendszer mellett mintegy pluszban kellene fenntartaniuk, akkor kettős adófizetésre lennénk kényszerítve, ami annak deklarálása lenne, hogy másodrendű állampolgároknak tekintenek minket. 
- A Medgyessy-kormány tudomásom szerint ezekkel az elvekkel szemben nem fogalmazott meg kritikát. 
- Egyrészt a jelenlegi kormány programjában két semmitmondó mondat van az egyházpolitikáról. Másrészt konkrét ügyek azt mutatják, hogy nehéz világosan körülírható elveket lehet felfedezni a kormányzat magatartásában. Az első egyházügyi államtitkár, Szalay úr mindent mondott, és az ellenkezőjét is. Meghirdetett egy nagy ívű programot („Kenyeret és békét”), amelynek csak a címe készült el. Az új államtitkár, Gulyás úr pedig igyekszik szűkszavúan nyilatkozni, hiszen ő maga is elismerte, hogy elsősorban a közigazgatási gyakorlat és nem a teológiai ismeretek az erőssége. Esetében a problémát abban látom, hogy kétfejű a kormányzati apparátus. Egyfelől a Miniszterelnöki Hivatalban működik egy Kiss Péter miniszter körüli egyházügyi tanácsadói kör, illetve a Gulyás Kálmán vezette Egyházi Kapcsolatok Államtitkársága. 
A tanácsadók ugyan készítettek egy „egyházügyi koncepció”-tervezetet, amely csak általánosságokat tartalmaz konkrétumok nélkül, valójában, műfaját tekintve, inkább preambulumnak tűnik egy egyelőre nem létező egyházpolitikai programhoz, miközben a kormányciklus felénél vagyunk… Ami pedig a gyakorlatban történik, az nem programszerű, hanem ötletszerű.
- Konkrétan mire gondol?
- A szociális törvény módosítása kapcsán olyan törvényt fogadtak el, amely figyelmen kívül hagyta az egyházi intézmények sajátos jellegét. Az önkormányzatok lakosságarányosan megkapják a szociális normatívát, és az egyházi szociális intézmény csak akkor kap állami támogatást ebből, ha a területileg illetékes önkormányzattal megállapodik. Ez kiszolgáltatja az egyházi szociális intézményeket az adott önkormányzat pillanatnyi politikai hangulatának.
A kormány saját bevallása szerint a háromezer-kétszáz önkormányzatból kétezer nem, vagy nem elégséges szociális ellátást biztosít. Ha az önkormányzat megállapodik az egyházzal, akkor a feladat arányában át kell adni a forrást. Ha nem, akkor az apparátus felélheti a pénzt, anélkül hogy bármi következménye lenne. Tehát ezzel a forráshiánnyal küszködő önkormányzati apparátus és az egyházak között mesterségesen érdekellentétet hoztak létre.
Azután bevezették az - egyébként nem működő - „ellátott jogi képviselő” intézményét, hogy a gondozottak emberi és állampolgári jogaira vigyázzon. Ez önmagában még helyes lenne, a probléma azonban az, hogy az egyházi szociális intézményekben kötelező jelleggel jelenlévő képviselő munkáltatója nem az egyházi intézmény fenntartója, hanem az állam. Vagyis, mint az Állami Egyházügyi Hivatal idején, az állam beülteti a saját emberét az egyházi intézménybe anélkül, hogy az egyháznak az adott személy tekintetében bármilyen beleszólása lenne.
- Mondhatják azt, hogy így kívánják a szolgáltatás minőségét biztosítani. 
- A minőséget úgy garantálja az állam, hogy előírja az akkreditáció feltételeit. Egyetértek azzal, hogy ne az intézmény legyen a munkáltató, de az abszurd, hogy az intézményfenntartó egyháznak beleszólása sincs, hogy ki az, akit az intézményébe „beültetnek”. 
Az egyszázalékos törvény kapcsán is tetten érhető a szocialista kormányzat tanácstalansága. Minden szisztéma nélkül szétosztogattak egy kompenzációs keretet, miután a kiegészítést az szja vagy a népszámlálás vitája ürügyén, összevissza nyilatkozatok után, úgy csinálták vissza, mintha nem lett volna nemzetközi megállapodás; az Országgyűlés által elfogadott, de még meg nem valósult törvényt, tehát közjogi várományt sértő módon. A saját szempontjukból is rosszul csinálták: jogi, szakmai, politikai aspektusból egyaránt. Ha nyerünk 2006-ban, akkor javasolni fogom, hogy minden egyház a számára kedvezőbb elv szerinti elszámolást választhassa. Tehát minden szja-fizető annak az egyháznak utalja az egy százalékát, amelyiknek akarja, a kiegészítésnél pedig mindegyik egyház eldöntheti, hogy az szja-rendelkezések vagy a népszámlálási adtok alapján számoljunk az ő esetében. 
- Mi az oka, hogy az MSZP nem talál olyan szakembert, aki érdemi egyházpolitikát dolgozna ki számukra? 
- Ezen én is sokat gondolkoztam. Talán, mert történelmileg nagyon megégették magukat ezzel a témával. Egyfelől úgy tűnik számomra, hogy ők még anyagi áldozatokra is hajlandók azért, hogy ettől a kérdéstől megszabaduljanak, másfelől meg azért még ott vannak - az időközben persze megkopott - egyházellenes reflexek. 
- Az elmúlt hetekben nagy vihart kavart, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem elzárkózott attól, hogy lelkészi diplomát adjon egy homoszexuális diákjának. Liberális politikusok elítélték a református oktatási intézmény gyakorlatát. Ön miként értelmezi a történteket?
- Példátlan a hazai egyházpolitikában, ahogy az egyházak autonómiáját megkérdőjelező politikai magatartás megjelent. Már a reformkommunista időkben kezdett kialakulni a politikai konszenzus arról, hogy az egyházak belső szabadsága sérthetetlen, majd a rendszerváltás jogállami modellje ezt már deklarálta is. Az előbb említett szociális törvény módosítása is előjelezte, hogy egyes politikusok mintha nem lennének tisztában alapfogalmakkal. Magyar Bálint oktatási és Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter Károli-ügyben való megszólalásai megdöbbentők. 
Nem a homoszexuális fiatalemberről, még csak nem is a homoszexuálisok jogairól van szó, hanem kifejezetten az egyház szabadságáról. Amit elsőként mindenképpen tisztázni kell, hogy egy egyházhoz való tartozás nem állampolgári jog, nem emberi jog, hanem szabadság. Az állam és az egyház elválasztása alapján a vallási közösség belső kérdéseivel kapcsolatban egyszerűen nem lehet állami döntést kérni vagy kikényszeríteni, mert szabad az egyén döntése, hogy csatlakozik-e az adott egyházhoz, vagy sem, illetve hogy az adott egyház elfogadja-e őt, vagy sem.
Az Alkotmány 60. §-a, az 1994. évi IV. törvény és a 4/1993-as alkotmánybírósági határozat az, amelyik a vallásszabadság biztosítása terén ezt nagyon precízen és pontosan megfogalmazza. Mi történt? Adott egy fiatalember, aki deklarálja, hogy nem fogadja el az adott egyház erkölcsteológiáját. Ezek után Magyar Bálint és Lévai Katalin arra akarja kényszeríteni a református egyházat, hogy ezt az embert lelkészévé fogadja. Gondoljunk bele, hogy hova vezethet ez? Ha holnap kitalálja a katolikus teológián egy kispap, hogy nem vállalja a cölibátust, akkor majd a bíróság fogja kötelezni az esztergomi érseket, hogy szentelje pappá? Ha a rabbiképzőbe jelentkezik egy fiatalember, aki azt mondja, hogy ő bizony nem vállalja a kóser étkezést, akkor majd a bíróság kötelezi a hitközséget, hogy mégis rabbi legyen? Ha ezt az állam megtehetné, akkor holnap beleszólhatna dogmatikai, hitelvi kérdésekbe is. 
- Mi lehet az oka annak, hogy az úgynevezett harmadik generációs szabadságjogok ennyire „kivágják a biztosítékot”?
- Látható, hogy a homoszexuális szervezetek részéről agresszív támadássorozat indult például a házasság intézménye ellen. Mind a Szentírás, mind a keresztény hagyomány egyértelműen bűnnek tekinti a homoszexualitást. Hozzátenném: a keresztény erkölcsteológiában fontos az, hogy meg kell különböztetni a bűnös emberben a bűnt, amelyet elvetünk és az embert, akit szeretünk. Abszurd ezért, ha az államot felhasználva kívánják megmondani, hogy egy egyház mit tekintsen bűnnek, vagy mit ne.
- Nem tart-e attól, hogy kirekesztőnek bélyegezik ezért?
- Nem érzem kirekesztőnek, amit mondtam, mert magát a szabadságot és a társadalom gazdagságát az identitások védelme adja. Ha ezt nem tartaná tiszteletben, akkor nem léteznének nemzeti és vallási identitások. Nem érzem kirekesztőnek azt, ha mondjuk egy szlovák nemzetiségi iskolában ragaszkodnak a szlovák identitás érvényesüléséhez. Nem kirekesztő, ha egy zsidó iskolában megkövetelik az izraelita vonatkozásoknak a tiszteletét és betartását. Ha az állam ezeknek az identitásoknak a védelmét megszüntetheti, akkor nincs értelme egyházi iskolát vagy nemzetiségi iskolát fönntartani. Az identitások ellehetetlenítése, az uniformizálás nem más, mint a szabadság elsikkasztása.
- A kereszténységet érintő másik vita a Tilos Rádió körüli botrány volt. 
- A Tilos Rádió túlment azon a határon, ami a véleménynyilvánítás szabadságáig terjed.
- A kiirtással kapcsolatos borgőzös karácsonyi kijelentés vagy a korábbi antikrisztiánus fattyúteória? 
- A tendencia. Ha csak arról lett volna szó, hogy egy bepiált figura mond valami sértőt, akkor egy bocsánatkéréssel elintézhető lett volna az ügy. Azonban a tendenciózus keresztényellenesség szinte folyamatosan tapasztalható a rádió műsoraiban. Egy normális társadalomban nem engedhető meg, hogy bárki kiirtásának a gondolatát meg lehessen pendíteni. Az ORTT-nek fel kellett volna mondani a szerződését a Tilos Rádióval, hiszen nyilvánvalóan nem azért kapta ezt a frekvenciát, hogy értékrombolást és vallásgyalázást végezzen. 
- Nem az húzódik meg a történtek mögött, hogy fellelhető Magyarországon egy olyan gondolkozásmód, mely szerint feleslegesek az egyházak, azokon már túlhaladt a történelem?
- Ilyet gondolni mindenkinek a szíve joga. A lelkiismereti és vallásszabadság mellett a véleménynyilvánítás szabadsága a legfontosabb emberi jogok közé tartozik. Például szívesen folytatok filozófiai vitát buddhistákkal a lélekvándorlásról szóló tétellel kapcsolatban. Mindenkinek joga lehet egy filozófia, egy vallás, egy egyház gyakorlatát, megnyilvánulását kritizálni, erről vitát folytatni. Nincs joga azonban egy közösség tagjainak a kiirtását szóba hozni. 
- Rendkívül ellenszenves volt számomra az elmúlt időszakban, hogy keresztényvédőként léptek fel zavaros magánéletű, egykoron a leninizmust éltető újságírók, politikusok. Katolikus emberként hogyan dolgozza fel, hogy olykor olyan emberek védelmezik a kereszténységet, akik helyesebben tennék, ha inkább hallgatnának? 
- Egyrészt nagyon ízléstelen. Másrészt végeredményben Isten országa ügyének árt, hogy politikai marketing szempontjából a kérdésében említett bizonyos figurák úgy akarnak föllépni, mint az egyházak védelmezői. A rendszerváltás óta kísért ez a probléma. Emlékszem, hogy 1990-ben egyik napról a másikra mennyire megugrott annak a templomnak a látogatottsága, ahol Surján László népjóléti miniszter vasárnaponként rendszeresen járt misére. Vidékről is jöttek orvosok „tolongani”, fél szemmel azt nézték, hogy látja-e őket Surján László. Ez egy borzasztó ízléstelen dolog. 
- Sokszor hivatkozik arra, hogy Magyarországon nyolcmillió keresztény él. Ha ez igaz, akkor hazánknak nem a Kánaánnak kellene lennie?
- Ebben teljesen igaza van. Megmondom pontosan, hogy értem ezt. A népszámlálásnál több mint hét és fél millió ember mondta azt, hogy a keresztény egyházak valamelyikéhez tartozik. Nyilván ez a szám valamennyivel több, mert az az egymillió ember, aki nem nyilatkozott, azoknak is vélhetően egy jelentős része valamelyik keresztény egyházhoz tartozik. Nyilvánvaló, hogy a nyolcmillió ember nem mind az apostoli hit oszlopa, de az is tény, hogy ez után az ateista ideológiájú negyven év után is a legerősebb identifikációs tényező az egyházakhoz való tartozás. Ez nem több és nem kevesebb, mint pasztorális lehetőség, hogy a pislákoló parázs fellobbanjon!
- Ha 2006-ban újra lehetőséget kap arra, hogy egyházügyi államtitkár legyen, akkor ugyanott folytatja majd, ahol 2002-ben abbahagyta?
- A magyar állami egyházjog, vagy köznyelvi kifejezéssel egyházpolitika alapjai stabilak. Az alkotmány, az 1990 évi IV. törvény, a vatikáni szerződés, az egyházakkal kötött szerződések kiállták az idők próbáját. A szociális törvényt kellene például visszaalakítani, illetve az esélyegyenlőségi törvény egyházellenes passzusait módosítani. De remélem, hogy addigra az Alkotmánybíróság alapvetően rendezi mindezeket. 
- Az egyházügyi törvény megváltoztatására is visszatérne?
- Mesterségesen feltüzelt hangulat vette körül a tervezetünket. Megjegyzem, alapvetően nem a nagy történelmi egyházakat fenyegeti az egyház szóval való visszaélés, hanem inkább a tisztességes kisegyházakat. 1990-ben, amikor a törvény szövegezői az egyház fogalmát meghatározták, akkor nem gondolták, hogy tucatjával lehetnek olyan társulatok, akik üzleti megfontolásból vagy valamilyen teljesen extrém szempont alapján jegyeztetik be magukat egyházként. Azért érzem fontosnak a szigorítást - konszenzussal -, mert az egyház sui generis voltának, presztízsének védelme követeli meg, hogy az ezzel a szóval visszaélőket próbáljuk kiszűrni. Nem vallásokat kívánunk kiszorítani az egyházi kategóriából, hanem azt szeretnénk, hogy a nem vallási szervezetek ne egyházként legyenek bejegyezve. A kis- és nagyegyházak védelmében ezt szükséges lenne megtenni, de nem ez az egyházpolitikának a központi kérdése, hanem az egyházak szabadságának a biztosítása.