Vissza a tartalomjegyzékhez

Hunya Krisztina
Bugyuta maskarák

Február beköszöntével megérkezett a báli szezon, a maskarázások, bulik és nem utolsósorban a fánk evésének az ideje, így korunk emberének a szilveszter éji másnaposságból felocsúdva újabb lehetősége nyílik a féktelen mulatozásra. A hagyományos ivászatok mellett napjainkban nagy divatja lett a különféle ősi hagyományok felelevenítésének: még a városi óvodákban is gyakori rituálé a kiszebábu-égetés, és azt követően a tűz átugratása a gyerekekkel, miközben arra ösztönzik a kicsiket, kívánjanak valami jót. Az efféle „jópofa cirkuszok” eredeti jelentését csak kevesen ismerjük.


Velence a karnevál idején. Az egész világ egy hatalmas színjáték Fotó: WBS

„Február ama furcsa hónapok közé tartozik, amelynek egyik felében bakkecske-léptekkel járunk, nem szégyellünk semmit, amivel jókedvünket megmutathatnánk; ellenben a hónap második felében szokás szerint hamut hintünk homlokunkra, sok szánom-bánással kezdjük hamvazószerdán a hat hétig tartó böjtöt, amelyből majd a húsvét fog megváltani” - foglalta össze Krúdy Gyula a farsangi időszak lényegét. A farsang lényegében a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő tavaszelőző ünnep megnevezése, amely a nagyböjttel ér véget. A tél és tavasz szimbolikus küzdelme ez az időszak, amely gyakorlatilag már az óév temetésével elkezdődik, és a farsangban ér tetőpontjára. Ilyenkor még a pap is zöldben misézik a római katolikus liturgia szerint. Ez az egyik olyan ünnepkör, amely ókori gyökerekre nyúlik vissza, és oly népszerűvé vált, hogy évszázadokig tovább élt. 
A farsang szavunk eredetére több verzió ismeretes, az egyik magyarázat szerint a bajor-osztrák fasching szóból ered, mely a böjt napját megelőző húshagyókeddi éjszaka elnevezése volt. Illetve ilyen a fastnacht szó is, mely a böjtölni (fasten) és az éjjel (Nacht) szavak kombinációja. 
Az európai nemzetek más és más napoktól számították a tavaszváró mulatozást, így Velencében már István-naptól (december 26.), míg a spanyolok Sebestyén napjától (január 20.) kezdtek ünnepelni. A rómaiak a hamvazószerdát megelőző 11 napot mondták karneválnak. Ez a kifejezés is eredetileg a húshagyókeddet, a hústól való tartózkodást jelölte. A latinok tavaszünnepségeket tartottak a természet újjászületése alkalmából, a régi görögök pedig Dionüszosznak áldoztak. Az ókori Róma polgárai kecskét áldoztak az isteneknek a február 15-én rendezett Lupercalia ünnepeken. 
A középkorban e szokások álarcos, állatjelmezes felvonulásokban éltek tovább. Firenzében például az álarcosbálok védnöke a városállam Medici uralkodója, Lorenzo il Magnifico volt. Spanyolországban és Németországban is fényes álarcos felvonulásokat rendeztek, és mindehhez pajkosságokat is ragasztottak olyannyira, hogy német területeken a húshagyókeddet már csak bolondok keddjének nevezték (ez volt a Narrenfest). A német reformátoroknak ezeket a dáridózásokat majdnem sikerült végleg elfojtaniuk, azok csak a múlt század elején éledtek újjá. Az álarcviselésnek megvolt a maga értelme, mely az ókori görög színházhoz nyúlik vissza. A maszkviselés keltette életre a színházi játékot, így Velence a karnevál idején is azt sugallja, hogy az egész világ egy hatalmas színjáték. Ma az ókori görög maszkok már keverednek a jelenkor emblematikus figuráival (például űrlények). 
Európa egy másik jelentős karneválja a Nizzai virágkarnevál, de Európán kívül is meghonosodott a maskarázások ünnepe. A tengeren túl a New Orleans-i és a Rio de Janeiró-i karneválok a leghíresebbek. A riói akár egy hétig is eltart, és a brazilok szerint ez a világ legnagyobb ünnepe. Ilyenkor legalább 300 ezer turista érkezik a városba a szambaiskolák nagy versenyére. A felvonulás utcája, a Sambadron 1700 méter hosszú, és 60 ezer néző elfér rajta. Az előkészületek egész évben tartanak. 
Hazai vizekre evezve, a Kárpát-medencében meghonosodott farsangi szokások igen színes palettát tárnak elénk. Ezek már január elején elkezdődtek, s egészen a nagyböjti időszakig elhúzódtak. A tél elűzését szimbolizáló kultikus cselekedetektől egész évre szóló áldást vártak. Vízkereszt (január 6.) napja a római katolikus magyarság házszentelési ünnepe. Ilyenkor a plébános gyermekek kíséretében házról házra járva „megszentelte” a házakat. Erdély egyes részein már ekkor végighurcoltak egy felöltöztetett szalmabábut a falun. Közben az asszonyok elsiratták, mint ahogyan azt a halottakkal szokták cselekedni, s a falu végében elégették. Az égő szalmát énekelve táncolták körbe. A tél eltemetése azonban ezzel még nem ért véget. A falu lakói a kocsmába siettek, s éjszakába nyúló mulatság kezdődött, amely a farsangi bálban folytatódott. Az ezt követő első hétfő a „regélő hétfő”, amely a nagy evés-ivás és áldásmondás napja volt. Ezekkel az áldásmondásokkal szerencsés évkezdést, termékenységet és boldogságot kívántak egymásnak. A nyugat-magyarországi regölések is hasonló jellegűek voltak. Jellemzőjük a vallás és babonaság nagymértékű keveredése. A tél végi korszak „jeles napjai” az időjárás alapján jövendölésre szolgáltak (jó idő: jó termés; köd: jószágpusztulás stb.), s ezeket mindmáig megőrizték a fennmaradó közmondások. Egy ilyen például a Pál napjához fűződő is (január 25.): „Hogyha szeles pálfordulás, akkor leszen hadakozás.” Ilyen, és ehhez hasonló anekdotázással aztán őseink az egész évet előre „leírták” az időjárás, hadakozás, termés és az élet többi területén egyaránt. 
A legharsányabb ünneplés azonban a február beálltával köszöntött be. Különösen a nagyböjtöt megelőző napok tűntek ki. Ekkor tartották a legtöbb lakodalmat, de volt olyan is, hogy a mulatság kedvéért állakodalmat rendeztek! A „farsang farka” nevet viselő napokat a lehető legextrémebb szokások tarkították. A szombat estétől („húshagyó”) kedd éjfélig tartó időszakban rengeteg étel, ital került az asztalra. Az a babona kísérte e szokást, hogyha ilyenkor sok étel kerül az asztalra, egész évben lesz mit enni. Alapelvük ez volt: tobzódni mindabban, ami zsírossá teszi az ember testét, lelkét. Az asztalra kerülő ételek is babonás jelentősséggel bírtak. Farsanghétfő az „asszonyfarsang” nevet viseli. Ilyenkor a nők felmentést kaptak a háziasszonyi teendők alól. Férfiruhába öltöztek, és a kezük közé kerülő férfiakat jégcsappal borotválták meg. Este macskabált tartottak, ahol igencsak kirúgtak a hámból. A gonoszűző, tisztulatot adó, termésvarázsló rituálék a zajos kongózás, hajnalozás, állakodalom, hamis bíróság, tréfás temetés, turizás, busó- és kukajárás voltak. Szlovákia egyes területein ügyességi próbákat rendeztek. A legény- és lányavatás próbája is ide tartozott. Ilyenkor szó szerint elszabadult a pokol.
A keddet követő nap, a hamvazószerda az első szigorú böjti nap. A csütörtökre viszont különféle neveket ragasztottak, mint például: csonka, zabáló, torkos, dobzódó. Ez volt egyben a kisfarsang, amikor a húsvétig tartó böjtöt egy kis időre megszakították, elfogyasztandó a „farsang farka” rengeteg maradékát.
Napjaink egyik leglátványosabb szokása a Mohácson lakó délszlávok csoportos busójárása. A busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A Dunára hajózva égetik el, és bízzák a folyó sodrására a telet jelképező, megégetett bábut. 
S végül ne feledkezzünk meg a bálokról se, hisz az éves operabálok szezonja is most van. Mai formájában XIV. Lajos idejében terjedtek el Európa-szerte. Az első operában rendezett táncmulatságot 1715-ben rendezték Párizsban, amelyen az arisztokraták és a gazdag polgárok vehettek részt - kizárólag névre szóló meghívóval. Napjainkban a báloknak se szeri, se száma - nem annyira a hiedelmek, mint inkább a kapcsolattartás és kapcsolatépítés bevett formájaként a különféle szakmai és gazdasági elitek körében.