Vissza a tartalomjegyzékhez

Szobota Zoltán, Földvári Katalin
Talpra, magyar

„George Mikes, a neves brit-magyar humorista az ötvenes évek elején egy este izgatottan jött haza, és meglepő hírt közölt a feleségével: - Képzeld, Leo Amery (Churchill államminisztere és a birodalmi eszme büszke képviselője) anyja magyar volt! Ez áll a nekrológban! - mire Mikes felesége felnézett a könyvből, amelyet éppen olvasott, és szárazon visszakérdezett: - Na és? - Hogyhogy na és? - Mikest láthatólag zavarba hozta, hogy szenzációs közlése nem érte el a várt hatást. 
- Hát mért ne lenne magyar? 
- kérdezte tovább a felesége. - Mindenki magyar.”

Bár a magyarok nagy része azt gondolja, hogy „tőlünk megy a villamos”, a hazánkat körülvevő országok gyűrűjében meglehetősen ellentmondásos a hozzánk való viszony, kapunk meleget és hideget is. Az unió centruma felé haladva azonban - talán a távolság teszi széppé a dolgokat - egyre kedvezőbb, sokszor még az önértékelésünket is meghaladó megítélés alá esünk. Virág elvtárstól megtanultuk, hogy a „tények makacs dolgok”, de talán vannak annál is makacsabbak: az etnikai előítéletek. Élettartamuk évszázadokban mérhető, és a mindenkori közvélemény részét képezik, szinte kitörölhetetlenül, mint az odakozmált zsiradék. 
Hankiss Elemér szociológus a Gallup Intézetnek írt tanulmányában említ egy 18. század elején készült, tiroli metszetet, amelyen Európa jelentős népei sorakoznak fel egymás mellett nemzeti gúnyájukban, alattuk pedig az adott nációra vonatkozó jellemzők, jellegzetességek olvashatók. Területi adottságok tekintetében mi visszük a prímet, az ábra szerint földünk „termékeny és gazdag”, és abból halmozhatunk fölösleget, amiből csak akarunk. Tulajdonságainkkal azonban már nem állhatunk kirakatba: „hűtlenek, árulók, a lehető legkegyetlenebbek és vérszomjasak” vagyunk az 1700-as években élt szomszédaink szemében. Ha pedig az állathasonlatokat nézzük, kizárólag farsangkor megtapsolt jelmezt szabtak ránk. Mindenkinek jutott legalább egy elefánt, oroszlán, róka vagy medve hasonlat, csak mi kényszerültünk a farkas bőrébe. És ha még ez sem volna elég, kiderül, hogy időnket legszívesebben henyéléssel töltjük, és a folytonos viszálykodásba fogunk belehalni.
Szomorú kép, mondhatnánk, még szerencse, hogy azóta eltelt háromszáz év, és minden megváltozott. 
A kérdés csak annyi, hogy tényleg megváltoztunk-e. Hankiss szerint „nem érezzük magunkat jól a bőrünkben”, sem önmagunkban, sem az országban nem hiszünk, zavaros a történeti tudatunk, és kusza a jövőképünk. Talán ezért nem találjuk helyünket a világban. 
Csepeli György szociálpszichológus A magyarok, mint mások című tanulmányában több felmérés adatait tette közkinccsé. Még a rendszerváltás előtt, 1982-ben Lendvay Judit Burgenlandban végzett kutatásokat, ahol az osztrákok 82 százaléka vallotta a magyarokat forróvérűeknek, továbbá a megkérdezettek túlnyomó többsége szerint eltúlzott nemzeti büszkeség jellemez bennünket, könnyelműek, pazarlók, telhetetlenek, passzívak vagyunk. Erre már nehéz legyinteni, de szerencsénkre, kevésbé közvetlen nyugati szomszédaink kissé irgalmasabbak hozzánk. A nyugat-európai országok összehasonlító közvélemény-kutatását irányító Eurobarométer kilencvenes években végzett vizsgálatai szerint Magyarország a többi közép-kelet-európai országhoz képest a legpozitívabban megítélt nemzetek sorába tartozik kontinensünkön. A Szonda Ipsos 1997-es adatai szerint is szűkebb környezetünkből a csehekben és a szlovákokban mutatkozik leginkább a magyarokkal való együttműködési készség, igaz, ők félnek a legjobban attól, hogy a jövőben konfliktusba kerülhetnek velünk. A magyarlakta déli területek szlovák lakossága szerint szívélyes, barátságos, nagylelkű, szorgalmas, de makacs, intoleráns, büszke, fölényes emberek vagyunk. Megjegyzendő, hogy a párhuzamos kutatások Romániában és Burgenlandban is ezt támasztották alá. 
Az ELTE Szociológiai Intézete által végzett kutatásban Bibó István egyik ismert állítását igazolni látszó tendencia bukkant felszínre, miszerint a kelet-európai kisebb nációk nehezen ellenőrizhető kulturális (irodalmi, képzőművészeti, színházi stb.) teljesítményekre hivatkozással dúcolják alá önértékelésüket. Érdekes módon mind a magyar, mind a román megkérdezettek az európai civilizáció élharcosaiként élik meg létüket, mint akik számtalan zenészt, írót, költőt, tudóst adtak a világnak. E tekintetben azok aránya a legmagasabb, akik kizárólag saját nemzetük kulturális teljesítményét tartják mérvadónak. Egy különbség azért mégis akad a két ország önképében, nevezetesen, hogy részünkről feltűnő az önkritika hiánya, míg a románok legalább annyit beismernek, hogy „kevés olyan nemzet van Kelet-Európában, mely oly sokat beszélt, és oly keveset tett”, mint ők.
Az előző kormány Országimázs Központja megbízta a Magyar Gallup Intézetet egy nemzetközi közvéleménykutatás-sorozat elkészítésével. Úgy tűnik, húsz év elég volt ahhoz, hogy az osztrákok hozzáállásában jelentős fordulat álljon be. A kutatás eredményeképpen kiderült, hogy Magyarország a németek és az osztrákok körében nagyobb szimpátiát és bizalmat élvez, mint Európa más részein. Mindkét németajkú nációhoz tartozók közül a megkérdezettek háromnegyede összességében pozitív véleménnyel van Magyarországról, ezen belül pedig azok barátságosabbak, akik már jártak hazánkban. Nem így a franciák. Csaknem felüknek „inkább nincs” véleménye, a többiek azonban mindent összevetve pozitívan állnak hozzánk. Mindhárom országban a lakosságnak legalább kétharmada gondolja úgy, hogy Magyarország „szép tájakban gazdag, „sokat szenvedett”, „nagy kultúrájú”, „fényes múltú és történelmű”, „művelt, civilizált” és „tehetséges ország”. Ezzel szemben a mi Magyarország-képünk néhány állandó és kedvelt eleme gyakorlatilag meg sem jelenik. A vizsgált országok polgárai szinte nyomát sem látják a mi „nagy sport- és tudományos teljesítményeinknek”. Ugyanez igaz a magunkról vélt tulajdonságaink némelyikére is. Sokkal inkább gondoljuk magunkról, hogy becsvágyóak, törekvőek, újítók, alkotó szelleműek, anyagiasak és önálló gondolkodásúak vagyunk, mint ahogyan azt kívülről Nyugat-Európa látja. Az viszont sajnos többségi - osztrák, német, francia - vélemény rólunk, hogy lusták, lassúak, megbízhatatlanok, bűnözésre hajlamosak, gyengék, naivak, elszigeteltek és szegények vagyunk. Összességében azonban megnyugodhatunk, mindhárom országban sokkal nagyobb súllyal szerepelnek a magyarokra vonatkozóan a pozitív előítéletek, mint a negatívak. 
A következő két, magyar politikát érintő megállapítás keltezésének megoldása legyen most az olvasó feladata: „Néhány politikus személyeskedő gyűlölete mögött a dialógustól való idegenkedés sajátossága rejlik. A parlamenti harc olyan kérdések körül tombol, amelyeknek a gyakorlati életben alig van jelentősége. Az eredmény a sokszor végzetes magyar önközpontosított szemlélet.” 
A másik: a magyar politikai életben „az engesztelhetetlenség erény, a kompromisszum csőd, a közeledés pedig árulás”. Nos? Voltaképpen nem mindegy? Annyira egybehangzó megállapítások, hogy legfeljebb a tanulság miatt érdemes felfedni: az utóbbi a 2004. februári Neue Zürcher Zeitungból származik, előbbit az 1900-as év parlamenti politikájáról írta John Lukacs, amerikai hazánkfia. A svájci lap egyébiránt a belterjes magyar brókerbotrány kapcsán nemrég azt állapította meg, hogy: „Nincs még egy olyan ország Kelet-Európában, ahol olyan elkeseredett gyűlölettel támadnák egymást a társadalom különböző csoportjai. (…) A gyűlölködő diskurzus folytán minden probléma azonnal a politika területére csap át, még ott is, ahol a független szakértelem lenne megkövetelhető.” 
John Lukacs szerint „egymást követő nemzedékeket vezetnek tévútra a nemzeti önbizalom dagályos frázisai”, amely „nem párosult kellő önismerettel”, minek következtében a magyarok a múlt század fordulóján „nem eléggé értették Magyarország helyzetét Európában”- írja Budapest, 1900 című könyvében. Száz évvel ezelőtt tehát éppolyan közel voltunk Európához, mint most… Lukacs a századforduló budapesti életéről szólva kitér a magyar lélek egyéb, ma is érvényes sajátosságaira is. Ezek jórésze a mindennapok során legfeljebb a „lefojtott hisztéria állapotába” kergeti a magyar családokat, amiről a kis nemzethatározó sorozat, a Miért nem bírjuk… című könyvek is említést tesznek a magyarokkal kapcsolatban. A legnagyobb problémát ugyanakkor a politika területén okozza. A magyarok monologizáló hajlama szinte kizárja a szó eredeti értelmében vett értelmes párbeszédet. „Összegezve - írja John Lukacs, félig kívülről, félig belülről szemlélve a századfordulós helyzetet - Budapesten nyugtalanító fordulatot vett a politika, miközben a főváros virágzott… felkavarva a magyar szellemet - a szellemet, amely sok és nagy tehetség hordozója, de sajnos a politikai tehetségé ritkán.” Napjainkról is írhatta volna.