Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Balogh Zoltán új élete húsz év börtön után

- Hány éves vagy?
- Mindjárt negyven. 
- Fiatalabbnak gondoltalak.
- A börtön konzervál, azt mondják.
- Hány évet töltöttél bent?
- Huszonegy év öt hónapot. 2002. január 8-án szabadultam. 


Csak magamat szerettem, és egyre jobban gyűlöltem az embereket Fotó: Vörös Szilárd

- Csak másfél éve vagy szabadlábon?
- Igen, életem nagyobbik részét börtönben töltöttem.
- Intézeti gyerek vagy?
- Nem, a szüleimmel éltem Budapesten. Apám jól szituált zenész, Lakatos Sándor népi zenekarában játszott, bejárta a világot. Kiskoromban én is zongoráztam, úgy tervezték, hogy majd konziba járok. Közben senki nem gondolta apámról, hogy belül meg egy vadállat.
- Ez miben nyilvánult meg?
- Úgy verte az anyámat, hogy az orra is gyakran eltört. Mikor ez nem volt elég, késsel szurkálta a testét. Ezt mind végig kellett néznem a másik szobából. Mindkettőjüknek szeretője is volt. Gyűlöltem otthon lenni. Tizenkét éves koromban kezdtem kijárogatni a Blahára, meg a Duna-korzóra is. Már tizenhárom évesen belekeveredtem csoportos rablásokba, és tizennégy évesen a bíróság két esetben is felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt. 
- Te voltál a legfiatalabb a bandában?
- A legfiatalabb voltam és a legagresszívabb. Tizenkét éves koromban kezdtem inni, először almabort. Aztán rászoktam, és úgy jártam, mint apám, ha nem ivott, kenyérre lehetett kenni, de ha igen… Józanul én sem vittem el egy gombostűt sem. Jóképű, jó felépítésű gyerek lettem, és a környezetemben elkezdtek félni tőlem, ami nekem nagyon imponált. 
- Tizenöt éves voltál, mikor két év tíz hónapra becsuktak. Mit követtél el?
- Többrendbeli leütéses rablást. A Duna-korzón homokos fiatal srácokra vadásztak. Néha én magam csaltam föl a férfiakat a saját lakásukba azért, hogy egy rövid idő után leüssem és kiraboljam őket. Egyiküktől - ezen buktam meg - elvittem tizenhétezer forintot is. A tizenhat éves bűntársammal, aki akkor velem volt, beültem egy bárba. Ott ez a haver itatott, amíg el nem aludtam, aztán ellopta tőlem a tizenhétezer forintot. A Blahán beépült közénk egy kirúgott rendőr, reggeltől estig velünk volt, a külföldieket ellenőrző osztályon dolgozott, Kocsis Gyulának hívták, aztán közben besúgó volt, ő dobott föl. Így jött össze ez a két év tíz hónap. 
A rendőrségi fogdában, a Tolnai utcában néhány napra a rendőr-gyilkos Soós mellé kerültem, onnan vittek Tökölre.
- Ott milyen volt az élet?
- Amikor először beléptem a körletembe, megkérdezte a smasz-szer, mi a bűncselekményem. Rablás. Erre lekent két akkora pofont, hogy az ajtó adta a harmadikat. Volt olyan is, akire kényszerzubbonyt húztak, és úgy verték gumibottal félholtra. Aztán lelocsolták vízzel, és a zubbony úgy rászáradt a testére meg a nyakára, hogy megfulladt. Évente ketten-hárman meghaltak így. 
A kommunista börtönökben a foglároknak ki volt téve egy tábla: Ne csak őrizd, gyűlöld is! Beszélgettem smasszerekkel, akik elmondták, abban az időben az volt a parancsnoki utasítás, hogy úgy kezeljék az elítélteket, mintha a saját lányukat vagy feleségüket ölték volna meg. A fogva tartottak még a smasszereknél is gonoszabbak voltak, a cellában rendszeresen megerőszakolták egymást. Igazán agresszív bűnöző belőlem is Tökölön lett. Mikor már nem bírtam tovább, egy srác rávett, hogy vágjuk föl a kezünket. Megvagdaltuk. Elvittek onnan egy másik helyre, ahol egy kicsit jobb volt. 
Tizennyolc évesen szabadultam Tökölről.
- Vissza tudtál kerülni a normális életbe?
- A szüleimhez mentem, ők próbáltak munkát találni nekem. A Magyar Televízióhoz kerültem külső embernek, ilyen lóti-futinak.
- Ott tudták, honnan jöttél? 
- Nem.
- Mennyi ideig tudtál bűncselekmények nélkül élni?
- Már másnap feltörtem egy kocsit, de négy hónapig sikerült szabadlábon maradnom.
- Olyan ellenállhatatlanul kívántad a bűncselekményeket elkövetni, ahogy más reggelenként a kávét kívánja? 
- A börtönben mást sem csináltunk, csak tervezgettük a nagy balhét, a tökéleteset. Nem csak Tökölön, mindenhol. Mindenki megtanította a másikat arra, amit ő tudott. Mikor aztán kikerültem, a haverjaimnak nagyon bejött, hogy én Tökölön voltam. Jöttek a lányok, elkezdtünk diszkózni, haverok, éjszaka. Pénz kellett. Rablások, újabb elítélés. Márianosztrára kerültem. Bukott rendőrök és katonatisztek voltak sokszor a cellatársaim. Akadt olyan rendőrtiszt is, aki engem tartóztatott le, aztán egy hónap múlva már együtt ültünk. Szabadulásom után Mátyásföldre kezdtem járni, ott lettek barátaim, velük jártam betörni. 87-ben megismerkedtem egy prostituálttal, kiadtam magam német állampolgárnak, elhitte. Felvittem egy szállodába, aztán nem hogy nem fizettem neki, de még el is loptam mindenét. Kidobtam és lefeküdtem aludni. Arra ébredek, hogy egy pisztoly csöve van a számban: a stricik legalább tízen körülvették az ágyamat, és mindenemet elvették, azt a pénzt is, amit a lánytól elloptam, az órámat, de a ruháimat is. Másnap összeszedtem a barátaimat, baseballütőkkel és késekkel fölszerelkezve lementünk a kocsisorra, és összevertük a striciket. 
- Az ártatlan emberek kifosztása, félholtra verése után soha nem gondoltad, hogy egy szemét gazember vagy, hogy másképp kellene élned?
- Soha. Mikor másnap kijózanodtam, mindig megmagyaráztam magamnak, miért csináltam, miért volt az a másik a hibás, miért volt jogos, amit tettem, és hogy én csak az igazamat védtem.
- Milyen érvekkel mostad tisztára a lelkiismeretedet?
- Azzal, hogy nem igazságos az, hogy neki van, nekem meg nincs, ezért tehát kifoszthatom; hogy csúnyán nézett rám; vagy hogy fölhergelt. De sokszor csak annyi kellett, hogy nem volt szimpatikus az ember, ilyenkor valamilyen ürüggyel belekötöttem, és már ütöttem is. Sokszor még pluszban egy erős kéjérzés is elöntött. 
- Mire gondolsz?
- Szerettem kirabolni azokat, akik mellettem voltak, és közel álltak hozzám. Így raboltam ki a szüleimet, nagybátyámat, nagymamámat meg azokat a bűntársaimat, akikkel együtt raboltunk. Volt egy Richárd nevű fiú, akit nagyon szétvertem, csak úgy. Föl se tudott kelni a földről. Aztán pszichikailag is úgy megaláztam és megtörtem, ahogy csak lehet. Láttam, a könnyeivel küszködik, de nem a fizikai fájdalom miatt. Erre azt mondtam: ne sírjál, te senki. Tudtam, ha ezt mondom, elkezd zokogni. Ott vinnyogott a lábam előtt. Élveztem. 
- Szerettél egyáltalán valakit?
- Csak magamat szerettem, kényeztettem, és egyre jobban gyűlöltem az embereket. Aztán engem se szeretett már senki, csak féltek tőlem egyre jobban, de ez az érzés tetszett nekem.
- Tanultál valahol verekedni, dzsúdózni, esetleg karatézni? 
- Tulajdonképpen nem tudtam verekedni. Soha nem is tanultam, és nem is sportoltam. De mikor elborult az agyam, hirtelen egy hatalmas erő és valami „szaktudásféle” is valahogy belém jött. Pontosan éreztem, amikor így „töltődtem”, utána akár tíz szekrényajtónak is nekimentem egy szál magam. Rám küldtek például két fekete öves cselgáncsos srácot, hogy üssenek végre szét. Az egyiknek a kezét törtem el, a másiknak meg a koponyáját törtem be puszta kézzel. 
- Embert öltél?
- Nem, de ez csak a szerencsén múlott. Meg az is, hogy engem nem öltek meg. A Mátyáskertben voltam pincér. Bejött egy ismert roma család, a Vajdáék. Hárman jöttek rám késsel, de a földre küldtem mindegyiket úgy, hogy nálam nem volt kés. Ráadásként a barátom egy tomfával mindhármukat ott a földön eszméletlenre verte. Tudtam, hogy pár nap múlva meg fogják torolni. Valamelyik este vagy nyolcan beléptek az ajtón. A barátomat azonnal meglőtték, de még be tudott szaladni az irodába. Rátörték az ajtót, és pépesre verték a fejét. Mikor a földön kihúzták az irodából, nem ismertem rá. Ahogy néztem, egy szokatlan és furcsa érzés kezdett izmosodni bennem: a félelem. Az asztalon volt még egy üveg vodka, két-három deci lehetett benne. Lehúztam még gyorsan két sört is. Ekkor értek oda hozzám, az egyiknek a kezében balta volt. Azzal a kezemmel, amelyikkel leütöttem, a következő mozdulattal el is vettem tőle a baltát. Elkezdtem őket aprítani, ütöttem, ahol értem, hol a balta élével, hol a tompa részével. 
Közben valamelyikük a pultnál elővett egy félméteres króm-vanádium villáskulcsot, és fejen vágott. Hirtelen megszédültem, elzsibbadtak a végtagjaim, de nem estem el, csak kiejtettem a baltát a kezemből. Aki mellettem állt, felkapta, és elkezdte ütni vele a hátamat, de az volt a szerencsém, hogy nem az élével. Se a gerincem, se a csontjaim nem törtek el. Egyszer csak nagyobb lendületet vett, és két kézzel emelte a levegőbe. Még volt annyi időm, hogy egy pillanatra fölnézzek. A balta élével volt felém fordítva, de anynyira zsibbadt voltam, hogy lépni se tudtam. Ebben a pillanatban két rendőrautó csikorogva megállt az ajtó előtt. A gyerek azonnal elejtette a baltát, aztán futottak. Hónapokig bujkáltam. Később már fél Budapest keresett, mert csináltam mást is. 
- Hogyan fogtak el?
- Apám dobott fel, akkor már iszonyúan félt tőlem. Hazamentem és elloptam az autóját. Ő tudta, hová megyek, az akkori élettársamat mentem meglátogatni a kórházba, és vittem magammal a nő kisfiát is. Apám felvette a telefont - amit én csak utólag tudtam meg -, és szólt a rendőröknek, hogy hol kaphatnak el, és hogy vigyázzanak, mert fegyver van nálam, és fogom is használni. Miután leparkoltam a kórház előtt, megfogtam a kissrác kezét, és elindultam vele a bejárathoz. 
A lépcsőn állt egy furcsa tekintetű ember, rosszat sejtettem, de gondoltam, már nem fordulhatok vissza. Ahogy bementem az aulába, éreztem, hogy engem várnak, bár senkit nem láttam. Mondom a kisfiúnak, várjál, mindjárt jövök, elmegyek a WC-re. Azt várhatták, hogy a gyerektől elmenjek hét-nyolc méterre, nehogy a fejéhez fogjam a fegyvert, és túszként használjam, mert abban a pillanatban lent voltam a földön. 
A mai napig nem tudom, honnan, hányan, mikor rohantak rám, csak arra emlékszem, a földön vagyok, egy felhúzott pisztoly a halántékomon, és azt kérdezik, hol a fegyverem. Tizenegy évet kaptam.
- Honnan tudtad meg, hogy az apád dobott föl?
- Az ügyvédemtől, akit felhívott. Azt is mondta neki, hogy ne védjen engem, mert egy rohadt gengszter vagyok, és hadd pusztuljak a börtönben. Írtam apámnak levelet a Kozma utcából, hogy ha kijövök még a sittről élve, és megtalálom, levágom a nyakáról a fejét. 
- Aztán?
- Aztán teltek az évek a Kozma utcában. A rendszerváltás után nézhettünk tévét. Akkoriban indulhatott a Napkelte. Valamelyik reggel látom, hogy a Forró Tamás meg a Havas Henrik beszélget egy szakállas, világos öltönyös emberrel, egy lelkésszel. Érezhető volt, hogy próbálják zavarba hozni, de frappánsan válaszolt. Valami nagyon megfogott.
- Mi?
- Tudtam, hogy ez az ember igazat beszél. Istenről beszélt, a bűnről meg a megbocsátásról. Én ezekről semmit sem tudtam, de éreztem, hogy nem hazudik. Mikor lementem a cellámba, már tudtam, hogy egy ócska, aljas bűnös vagyok, és életemben először elkezdett gyötörni a lelkiismeret-furdalás. Annyira, hogy remegni kezdtem, ami zokogásban tört ki. Azt mondtam, Istenem, ha Te tényleg vagy, kérlek válaszolj, és kinyitottam a Bibliát…

(részlet Tihanyi Péter Csodák és gyógyulások című, karácsonykor megjelenő riportkötetéből)