Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Márta
Korszakváltó kürtzengés

A zsidó naptár, amely a teremtés óta számolja az esztendőket, a napokban fordult újra egyet. Az 5764. újév azonban csupán a kezdet az őszi ünnepek sorában. Nem sokkal utána következik ugyanis az engesztelés napja, majd a sátoros ünnep. Az őszhöz a zsidó gondolkodásmódban a friss esők, a megújulás, az új kezdet és az öröm kapcsolódik.


Fiatalok próbálgatják a sófárt. Az ősi hang ma is vonzó Fotó: Reuters

A zsidó újév, a rós hasaná az ősi kürtzengés ünnepének a továbbélése. Az őszi újév ezért sófárfújással kezdődik. A sófár egy rekedtes hangú ősi kürt, ami kos szarvából készül. Azért különös hangszer, mert hivatalos óra és naptár is volt egyben. Az atomóra és a greenwichi pontos idő meg a szinte mindenhova beépített rengeteg időmérő szerkezet korában talán furcsának tűnik ez. A bibliai időkben azonban az időt a holdsarló változásaival mérték. A naptár akkor váltott elsejére, amikor tanúk igazolták, hogy látták az újhold sarlóját. Ekkor a Szanhedrin utasítására megfújták a sófárt. Mivel a holdsarló igencsak vékony ilyenkor, és nehéz észrevenni, ezért ehhez az ünnephez az éber figyelem is hozzátartozik.
A sófár mint jelkép többnyire a visszatéréssel és a visszanyert élettel van kapcsolatban. E tekintetben már az anyaga is erőteljes jelkép. Nem készülhet másból, mint kosszarvból. Semmiképp sem lehet tülök, vagyis szarvasmarha szarva, amivel az aranyborjúra emlékeztetne. A sófár ugyanis arra a kosra emlékeztet, amit Ábrahám áldozott Istennek Mórija hegyén, amikor visszanyerte a fiát.
A sófár hangja szintén a visszanyert életet jelenti. Bizonyos „esélyadó” törvények életbelépéséhez ugyanis szintén szükség volt arra, hogy ünnepélyesen megfújják a sófárt. Ilyen volt Mózes törvényében a hetedik évben meghirdetett rabszolga-felszabadítás és a föld pihentetésének törvénye, valamint az ötvenedik évben minden földbirtok visszakerülése az eredeti tulajdonoshoz. Az elúszott birtokok gazdái vagy örökösei újra kaptak egy esélyt a vagyonnal való bölcs gazdálkodásra. A kürtzengés ekkor a földbirtokok tekintetében az eredeti állapot helyreállítását, kölcsöntartozások szempontjából az adósság elengedését hirdette meg.
A sófár éppoly kedvelt motívum volt síremlékeken, mint a menóra, hiszen a legnagyobb és a vallások körében egyedülálló zsidó és őskeresztény reményhez, a feltámadáshoz kötődő szimbólum. A földből formált testbe és a testben újra az élők földjére történő visszatérés nagyon hasonlít ahhoz, amikor az ember újra elfoglalja elveszett, elárverezett eredeti birtokát. Ezért a koskürt az új életet, az új esélyt is jelenti.
A nagy visszatérés nemcsak egyéni, hanem nemzeti szinten is megjelenik a sófár szimbolikájában. A Biblia ugyanis a sófár megfújásával hozza összefüggésbe a zsidó nép összegyűjtését Izraelben a történelem végén. Tehát történelmi síkon az a kép bontakozik ki, hogy Babilon örökösei, a nagy birodalmak mindig szétszórták és az ígéret földjétől távol vetették a népet, de azután elindult az ellenkező irányú mozgás: több hullámban újra visszatérnek a száműzöttek. A folyamat a 20. században gyorsult fel, amikor meg-megújuló nagyobb exodus-hullámok indultak el Izrael felé az európai, majd az iszlám-arab országokból, eldugott ázsiai és kelet-afrikai falvakból, végül a volt szovjet tagköztársaságokból, melyek felkeltették a reményt, hogy az elveszett törzsek leszármazottai is „előkerülnek” a nem túl távoli jövőben. Ha ez így lesz, a folyamat már messze nem történelmi eseménysorozat, azon jóval túlmutat; közvetlen értelmezési lehetősége a Biblia lapjain bukkan fel: „Megfújják a nagy kürtöt, és visszatérnek, akik Asszíria földjében elvesztek.” Úgy is mondhatnánk, hogy az Exodus hajója kifutott az újsághírek világából, és az üdvtörténelem kikötőjében ért partot.

A félelmetes nap

Nem lenne teljes a kép a sófár hangjáról, ha nem említenénk a zsidó próféták írásait egy bizonyos félelmetes napról, amit kürtzengés kísér. A próféták eszkatologikus látomásaiban a kürtjel a háború és a harc napján szólal meg. Nem véletlenül, hiszen a sófár kissé vészjóslóan búgó hangján fújtak riadót, és adták meg hajdan a csatajelet. Sofóniás (Cefanjá) könyvében a pusztítás, a felgomolygó füst és a büszke tornyok összeomlása képei mellett hangzik fel. Váltakozó emelkedő-eső hanglejtése közelgő veszedelemre figyelmeztetett. Megszólalása mindig közösségi esemény, akárcsak a félrevert harang vagy a sziréna hangja. Ez a felszólító, sürgető jelzés gyors döntésre ösztönzi azt, aki hallja. Amikor a történelem viharai végső ítéletidőbe torkollnak, a próféták szerint meg fog szólalni a vészjelző kürt. Ezt a félelmetes napot az „Úr napja” kifejezéssel jelölik. Ahol erről a napról van szó, ott mindig nagyon kiszámíthatatlan és veszélyes kor tárul a szemünk elé, amelyben nagyon kiszolgáltatott az ember. 
Jóel próféta a nemzetek és Isten perének nevezi a veszedelem napját: „Egybegyűjtöm akkor mind a nemzeteket, és levezetem őket a Jósafát völgyébe, és perbe szállok ott velük az én népemért és örökségemért, az Izraelért, amelyet szétszórtak a nemzetek közé, és megosztoztak az én földemen; népemre pedig sorsot vetettek.” „Az Úr pedig megharsan Sionról és megzendül Jeruzsálemből, és megrendülnek az egek és a föld; de az Úr az ő népének oltalma és az Izrael fiainak erőssége!” A sófárhang ily módon azt is jelzi, hogy a nemzetek sorsa, történelme nem független a történelem Urától.
A zsidó újév és az engesztelőnap közötti időt „félelmetes napoknak” nevezik, aminek hangulatát erősen befolyásolja az a hit, hogy ez idő alatt dől el az emberek sorsa. Ekkor a figyelem középpontjába kerül az a tény, hogy Isten élet-halál ura, Ő dönti el, kit tekint igaznak és kit gonosznak, kit pedig még menthető bűnösnek, és mindezekről az emberekről pontos és igazságos képe van. A judaizmus szerint a fenti kategóriákba, azaz három könyvbe sorolt emberek közül a menthető, köztes állapotban stagnálók megtérés által kerülhetnek át az igazak közé, ezért az engesztelés napja előtti időszakban az emberek komolyan magukba szállnak. 

Vér a csupasz sziklán

A „félelmetes napok” elmúltával a jóm kippur, a bűnök befedésének napja, az engesztelőnap nagy ünnepe következik. Ha visszamegyünk az időben, az engesztelőnap megtartása szorosan a zsidó Szentélyhez és a papsághoz kötődött. Akár a pusztában, akár a Templom-hegyen zajlott az istentisztelet, a szertartás főszereplője egyértelműen a főpap volt. Ezen az egyetlen ünnepen ment be a Szentély legbelső és legszentebb részébe. Itt, a Szentek Szentjében mutatott be illatáldozatot, és hintette az ünnepi áldozatok vérét a frigyládára, a szentély berendezésére. Két egyforma kecskebak közül kisorsolták, melyik lesz templomi áldozat az Úrnak, és melyik a bűnbak, amelyre a főpap ráolvassa a nép bűneit. A bűnbakot kikergették a sivatagba, ott letaszították egy szakadékba, így „küldték el” a bűnt hordozó áldozatot a puszta démonának.
A Templomtéren várakozó népre ezután a főpap ráfröcskölte a feláldozott állatok vérét, majd megáldotta az ott állókat, eközben különleges eseményként kimondta Isten kimondhatatlan nevét. A frigyláda eltűnése után a főpap a frigyláda helyére, a csupasz sziklára hintett vért. A hagyomány szerint ugyanazon a helyen állt a Szentek Szentje és a frigyláda, ahol a múltban Ábrahám megkötözte fiát, hogy feláldozza. A csupasz szikla fölé ma a Szikladóm aranyozott kupolája borul. Korunkban a judaizmus az egyetlen világvallás, aminek nem áll jogában megközelíteni a saját legszentebb helyét. 
Az áldozatot bemutató főpap, a kohanita és lévita papok pedig sehol máshol nem működhetnek, csakis azon az egy helyen, Jeruzsálemben, a Templom-hegyen. Ebből a tényből fakadóan a judaizmus a jóm kippur erőteljes spiritualizálásával eltávolodott az engesztelőnap eredeti, sajátos jegyeitől. Ami maradt, az a félelmetes ünnepélyesség. Ez a nap a bűnbánat, az egész napos böjt, az önsanyargatás és önvizsgálat napja, ami azonban a megtérés lehetőségét is hordozza. Jóm kippurkor fehér öltözetben, a megalázkodás jeleként rossz cipőben járnak a zsinagógába. A bűntől való szabadulás vágya az imákon keresztül tör a felszínre. Szokás jelképes cselekedetekkel a tengerbe, mély vízbe vetni a bűnöket, egy bibliai ígéretre hivatkozva: „Bizony a tenger mélyére veted minden bűnünket!” Ilyenkor kifordítják zsebeiket és kenyérmorzsát szórnak a vízbe. A nagyon vallásos zsidók szárnyast vágatnak le mintegy engesztelésül bűneikért (ez a „kappóret”), megkeresve a kiskaput a rabbinikus tilalmak között, amelyek a jeruzsálemi Szentély elvesztése után szigorúan gátat vetettek minden olyan cselekedetnek, ami a jeruzsálemi templomi szertartást esetleg utánozza. Sokan ma is úgy vélik, a zsidó nép nemzeti újjászületése csakis az Úr Templomának helyreállításával lehetséges. 

Sok kicsi sátor

Jóm kippur után újabb öt nap elteltével pedig a sátoros ünnep, a szukkót veszi kezdetét, ami az ünnepek csúcspontja. Ezalatt a családok nyolc napon át többnyire ideiglenes lombkunyhókban tartózkodnak, amelyeket az udvaron, az erkélyen vagy a háztetőkön állítanak fel. Pálmaágak, laza nádfonat alkotják a szukka vagy sátor oldalait, tetejét, amin szándékosan réseket hagynak, hogy éjszaka ezeken át látni lehessen a csillagos eget. Az enyhe éghajlatnak köszönhetően sokan nemcsak étkezéskor tartózkodnak a sátorban, hanem éjszaka alvásra is szívesen igénybe veszik, különösen a gyerekek. A társasági élet színterei a nagy közösségi lombsátrak, amiket különösen a jeruzsálemi Óvárosban, a Siratófalnál és másutt láthatunk. Ezek a sátrak vagy hajlékok egyszerűek, ideiglenesek, de díszíteni is szokták, mint mifelénk a karácsonyfát. 
A sátorban csüngő szőlőfürt, a mosolygó gránátalma hívogat a sátor nyugalmas hűvösébe egy kis beszélgetésre, csemegézésre. Európa zordabb vidékein szépen festett faházikók voltak szokásban. Falaikra bibliai témákat festettek, de úgy, hogy a korabeli divat szerint öltözött emberek hétköznapi idilljét látjuk és a lakhely tájképét. Így vonulnak ki a zsidók barokk ruhában Egyiptomból, a háttérben európai várkastély, földek, városok. 
A modern idők beköszöntével elegáns lakónegyedekben, társasházak legfelső emeletén már automatikusan nyitható tető gondoskodott a csillagok látványáról. Akár egyszerű, akár pazar legyen is a hajlék, mindezek a megoldások Izrael történetének hajnalára emlékeztetnek. A szabad ég alatt sátrat verő, nomád nemzedék életét juttatják eszünkbe, akik a tejjel-mézzel folyó föld felé vándoroltak. A sivatagi nép nem magára hagyva tanyázott ott, ahol a madár se jár. A sok kicsi sátor ugyanis egy nagy Sátorszentély köré csoportosult, ahol az Úr szolgálata zajlott, és ahonnan Mózesen keresztül irányította népét. Váratlan és rendkívüli eseményekkel gondoskodott róla, hogy ez a mostoha körülmények között eltöltött korszak kitörölhetetlenül megmaradjon a nép emlékezetében. 
A csodák miatt „összkomfortos” sivatagi életet évszázadokkal később is nosztalgiával énekelték meg, még a búza, árpa, füge, méz és olajbogyó földjén is. A nagy ünnepek eredetileg mind az aratáshoz kapcsolódtak, de ez legfőképpen a sátoros ünnepre jellemző. Izraelben bizonyos mértékig újjáélesztették e hagyományt. Minden nagy ünnep az év termő időszakára esik; tavasztól őszig sorra jönnek a termények: árpa, búza, korai füge. Ősszel már minden gyümölcs beérik: a szőlő, a későn érő füge és más gyümölcsök. A fárasztó munka végeztével a gazdag betakarítás nyomán a bőség és a nyugalom időszaka köszönt be, amikor mindenki szőlőlugasa és fügefája árnyékában hűsölhet. Az imákat ünnepi csokorral a kézben mondják el, amit a bőség jeleként pálmaág, fűzfa, mirtuszgally és a citrusgyümölcs alkot.
Az ünnep utolsó napján esőért imádkozik a közösség, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a következő évben legyen termés. Régen a Siloám-forrásból merített víz kiöntése mellett szálltak fel ezek az imák. Manapság a Tóra öröme (szimchat Torá) ünnepe jelenti az ünnep fénypontját, amikor hangos énekléssel táncolják körbe a Törvény díszes takaróba burkolt tekercseit a zsinagógában vagy a Siratófal előtt. Szokás, hogy az asszonyok és a gyerekek cukorkával dobálják meg a táncoló férfiakat.
Izrael prófétái egy eljövendő új korszakról szóltak, amit a szukkót ünnep képeivel jelenítettek meg. A hajdani teokrácia emléke a próféták kijelentéseiben már reménnyé változik. Az ősi forrás egyszer majd hatalmas óceánná duzzad: az Izraelnek adott kijelentésből fakadó istenismeret egyetemessé válik a Földön. Izrael felvirágzik. Minden népből Jeruzsálembe fognak özönleni az emberek a Jákób Istenének szentelt Templom-hegyre, hogy Istentől kinyilatkoztatást halljanak. A Földre a háborítatlan nyugalom és a bőség időszaka köszönt. Nem rejt többé veszedelmet a vadon, a dzsungel, mert a ma még félelmetes állatokból kivész az emberevő természet. Nem fog veszélyben forogni az emberi élet a természet erői, mérgező növények, vagy vadállatok miatt. A termés bőséges lesz ahhoz, hogy megszűnjön a nyomor, az éhezés. Mindenkinek lesz földtulajdona, ahol szüretelhet, és ahová barátját hívja a szőlőlugasba vagy a fügefa árnyékába. Megszűnnek a vallásháborúk és az etnikai konfliktusok. A népek testvéri szellemmel élnek és boldogulnak, mivel „az Úré lesz a királyság”, és „neki hódol ki-ki a maga lakhelyén”.
Az ünnep mindig a szent és a hétköznapi találkozása. A mostani napokban ünnepelt kürtzengés, az engesztelőnap és a sátoros ünnep ígérete az, hogy a jövőben valamiképp össze fog kapcsolódni a profán és a mennyei történelem, és akkor nem csak újév köszönt be, hanem egy eljövendő új kor nyitánya lesz majd a sófár hangja.