Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Az exodus csodái

Colin J. Humphreys cambridge-i fizikust, a Királyi Mérnöki Akadémia tagját a tudományos világ eddig a számítógépek mikrocsipjeinek szakértőjeként tartotta számon. Most megjelent The Miracles of Exodus című könyvében saját állítása szerint húsz éves bibliakutatásának eredményeit tette közzé. A kötet megjelenése után nem sokkal máris a bestsellerlistákra került. 


Mózesnek öltözött tüntető az alabamai bíróság előtt Fotó: Reuters

Szinte nem múlik el év anélkül, hogy az amatőr bibliakutatók, régészek és történészek elő ne rukkolnának egy-egy újabb, szenzációsnak beharangozott kötettel, amit a tudományos világ szolidabb esetben csendes fanyalgással, máskor nyílt utálkozással fogad, a szélesebb olvasóközönség viszont szemmel láthatóan kedvtelve vásárol és olvas. Mi az oka ennek? Valószínűsíthetően maga a Biblia, amely puszta létezésével idestova háromezer-ötszáz éve provokálja az újabb és újabb kommentárokat, magyarázatokat, értelmezéseket. Természetes, hogy a 21. század elején elsősorban a „tudományos paradigma” által megkövetelt értelmezési módszereket alkalmazzák a Biblia történeteivel szemben azok, akik megpróbálják a benne leírt történeteket interpretálni. Egy ponton azonban valamennyi vizsgálat szükségszerűen elakad: és ez a csodák világa. Innen kétféle út vezet az értelmező számára: az egyik, amely elutasítja a Biblia Istenének természetfeletti beavatkozásáról szóló történetek valódiságát, hitelességét, s azokra hamis, áltudományos magyarázatokat agyal ki; valamint az, amely elfogadja a csodákat csodáknak (rendkívüli, váratlan, meglepő természetfeletti eredetű eseményeknek), s éppen ezért nem is kísérletezik azok tudományos magyarázatával. Humphreys könyve e kettő között lavírozik: ugyan hitelesnek fogadja el a Biblia csodákról szóló beszámolóit, ám azokra hétköznapi, kézzelfogható, természetes magyarázatokat kínál. Szerinte a természettudományok (geológia, biológia, fizika, kémia, matematika), és a humaniórák (történelem, földrajz, régészet, nyelvészet, filológia) kombinálása minden bibliai csodára képes választ adni, ráadásul „az Exodus eseményeinek természetes magyarázata nem teszi kevésbé csodássá azokat”. Sőt, mint Humphreys kifejti, maguk az izraeliták is úgy hitték, hogy Isten természetes eseményekben és természetes események által nyilvánul meg. „Ami bizonyos természetes eseményeket csodássá tesz - folytatja Humphreys - az az időzítés: példának okáért, hogy a Jordán folyó éppen ott és akkor állt meg, amikor az izraeliták összegyűltek annak partján, és elhatározták az átkelést”. Érvelésével természetesen nem kell feltétlenül egyetértenünk.

Csodakorszak

Azt Humphreys sem tagadja, hogy a Biblia, de különösen az Exodus a csodák könyve. Az egyiptomi kivonulás azok közé a alapvető fontosságú bibliai események közé tartozik, amelyben szinte lépten-nyomon találkozhatunk a négydimenziós világunkba közvetlenül beavatkozó Isten keze munkájával. A Kivonulás könyvében több mint húsz olyan csodát találunk, amely a Mózes elhívása és a Szináj hegyén történt törvényadás között eltelt közel egy év leforgása alatt ment végbe. Ezek közül némelyikről bízvást elmondhatjuk, hogy az emberiség történetében soha nagyobb természetfeletti eredetű eseményt nem jegyeztek fel a krónikások. De lássuk sorban a történteket.
Mózes már negyven éve tartózkodott Midián pusztájában, mikor Isten elhívta őt, hogy rajta keresztül szabadítsa ki népét a négyszáz éve tartó fogságból. Az elhívás igen szokatlan módon ment végbe: az Úr egy égő bokorból szólította meg választottját, aki közelről „látta, hogy a bokor égett, de meg nem emésztetett”. Az sem természetes dolog, hogy a Láthatatlan, Örökkévaló Isten beszélt Mózeshez, sőt Nevét is kijelentette neki. Ezután két csodatételre tette képessé Mózest: az előbb ledobta botját, amely kígyóvá, majd ismét bottá változott; ezután bedugta kezét a köpenyébe, amit azonnal lepra borított be, majd ismét egészségessé vált. Ezeket a csodákat Mózes a zsidók és a fáraó előtt is megismételte. A mind a mai napig legismertebb egyiptomi csodák a „tíz csapás” körébe tartoznak. Ezek sorrendben: a vizek vérré válása; az Egyiptom földjét ellepő békák; a szúnyogok és legyek inváziója; a lábasjószágot érintő dögvész; az embereket és állatokat egyaránt ellepő fekélyek; a jégeső; a sáskajárás; a három napig tartó „tapintható sötétség”; és végül minden egyiptomi elsőszülött halála. Ezeket az eseményeket maga Isten nevezte egyrészt „csodáknak”, másrészt „büntető ítéleteknek”, amelyek csakis Egyiptom földjét és annak lakosságát sújtották. A Gósen földjén (a Nílus keleti deltájában) tartózkodó izraelitákat - és ez ugyancsak a csodák körébe tartozik - ezalatt egyetlen csapás sem érintette! 
A kivonulás után a sivatagban új hazát kereső zsidókat Isten továbbra is természetfeletti módon vezette: „az Úr ment előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik”. A Vörös-tengeren (a héber eredetiben: Sás-tenger) történő átkelés közismert: Mózes botját kinyújtva kettéválasztja a tengert, „és szárazon mentek az Izrael fiai a tenger közepében, a vizek pedig kőfal gyanánt voltak nekik jobb- és balkezük felől” - míg az őket üldöző egyiptomiakat elnyelték a hullámok. És a csodák korszaka még ekkor sem ért véget! Márában Mózes egy ihatatlan, sós vízű tóba dobott egy darab fát, amelytől „annak vize meggyógyult” vagy iható édesvízzé változott. Isten a zsidók étkezését és az ivóvízellátását is természetfeletti módon oldotta meg: „esőképpen bocsátok nektek kenyeret az égből”, mondta Mózesnek, és úgy is lett: megtörtént a mannacsoda. Ha a nép húsra áhítozott: este fürjek jöttek és ellepték a tábort; ha víz után szomjaztak: Mózes botjával ráütött a sziklára, amelyből azonnal forrás fakadt. Negyven nappal a kivonulás után érkeztek a Hóreb hegyéhez, ahol Mózes elhívását kapta. Itt az Úr leszállt: mennydörgés, villámlás, sűrű füst, kürtzengés, földrengés közepette jelent meg: „az Úr dicsőségének jelensége pedig olyan volt az Izrael fiainak szeme előtt, mint emésztő tűz, a hegy tetején”. Ugyancsak nem hétköznapi jelenség volt, hogy Mózes negyven nap és negyven éjjel tartózkodott Isten színe előtt, ezalatt sem kenyeret nem evett, sem vizet nem ivott. 
A Biblia szemernyi kétséget nem hagy afelől, hogy a fenti események (amelyeket a teljesség igénye nélkül foglaltunk össze) nem természetes okokkal magyarázhatók. Okuk, lefolyásuk és céljuk egyaránt természetfeletti. Ha úgy tetszik: Isten keze munkájának látható nyomai a történelemben. „Majd meglátod, mit cselekszem a Fáraóval, mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsájtani, és hatalmas kéz miatt űzi el őket a földjéről” - „a te egész néped előtt csodákat teszek, amilyenek nem voltak az egész földön, sem a népek között, és meglátja az egész nép, amely között te vagy, az Úrnak cselekedeteit, mert csodálatos az, amit én cselekszem.”

Természetes okok?

Colin J. Humphreys könyvében nem tagadja e csodás események megtörténtét, vagyis a bibliai elbeszélések hitelességét, ami önmagában véve is nagy dolog egy cambridge-i tudóstól. Mégis meglepő, ahogy nagy igyekezettel minden egyes - a Biblia által hangsúlyozottan isteni eredetű - esemény mögött természetes okokat keres. Lássunk néhány példát. Szerinte a szüntelen égő bokor, amelyet Mózes látott a Hóreben, vagy egy Dictamnus albus nevű növény lehetett, mely éghető gázt bocsát ki magából, ami a sivatagi hőmérsékleten magától meggyullad; vagy inkább vulkanikus eredetű földgáz, amely a bokor alatti repedésből tört elő, és égett. (Szerinte ugyanilyen vulkanikus földgáz törhetett fel a delphoi jósdában is, bár ez nem tartozik szorosan a témához.) A bokor pedig nem a hagyományos csipkebokor, hanem egy akácféle, egész pontosan az Acacia seyel lehetett, amely állítólag nem hamvad el, hanem egyben marad, és izzó szénné válik. Ebből az okfejtésből az ügyes olvasó máris rájöhetett, hogy a Hóreb természetesen csakis egy vulkán lehetett. A hatalmas kürtzengés pedig nem más volt, mint a vulkanikus repedéseken előtörő gázok hangja. A szerző így summázza a történteket: „az Exodusban olvasható a világ legrégebbi vulkánkitörés-leírása”. Kérdés, hogy a Deuteronomiumban kijelentett igét: „a te Istened emésztő tűz”, hogyan kell ezután értelmeznünk? Mert hogy Mózest nem egy vulkán szólította meg, annyi bizonyos. Sőt azt is biztosra vehetjük, hogy egy vulkánkitörés közepette aligha maradhatott volna épségben a hegy tetején, ráadásul negyven napon keresztül!
Humphreys szerint a Nílus vérré válása (nota bene: a Biblia az egyiptomi vizekről, és nemcsak a Nílusról beszél) az Euglena sanguinea és a Haematococcus pluvialis nevű toxikus algának köszönhető, amely vörösre színezte a folyó vizét, és kipusztította a halakat. Az ezt követő békainvázió (második csapás) egyenes következménye volt a halak pusztulásának: megbomlott az ökológiai egyensúly. A sorozat ezután tovább folytatódott: a halak és békák rothadó tetemeiből szúnyogok és legyek milliárdjai keltek ki (harmadik és negyedik csapás). A dögvész csak a lábasjószág között pusztított, nyilván egy száj- és körömfájásféle járvány támadta meg az állatokat, amit az előbb említett rovarok terjesztettek. A hatodik csapás az embereket és állatokat egyaránt fekélyekkel borította be. (Ez a betegség szerinte ma már meghatározhatatlan, a hagyomány szerint lehet, hogy fekete himlőről volt szó.) A jégesőben (hetedik csapás) a szerző szerint semmi különös nincsen, mert ha nem is gyakran, de azért előfordul a Közel-Keleten. A sáska (Schistocerca gregaria) viszont gyakorta hívatlan vendég Egyiptomban. A kilencedik csapást, a háromnapos „tapintható sötétséget” úgy magyarázza, hogy az nem más, mint a khamszin nevű tavaszi homokvihar, amely két-három napig is képes sötétségbe borítani a sivatagot. A tizedik csapásra már tényleg azt hihetnénk, hogy nem létezik természetes magyarázat, de a szerző ezzel is előrukkol. Egy régebbi feltételezés szerint a helytelenül tárolt gabonában keletkezett mycotoxinok okoztak belső vérzéssel járó hirtelen halált emberekben és állatokban egyaránt. Arra a kérdésre, hogy miért éppen az elsőszülöttek haltak meg, Humphreys egyedülálló magyarázattal szolgál. Sok ókori társadalomban ugyanis az elsőszülöttek privilégiuma volt, hogy „először ők kaptak enni, mégpedig kettős adagot”. A dolog summázata: „Az egyiptomiak éppen most szenvedtek a hat hónapon át tartó csapásoktól, ami valószínűleg nagyon kevés élelmet hagyott meg csak számukra. Ráadásul, a kemény khamszin homokvihar három napra bezárta őket lakásuk falai közé. Ahogy azonban a tomboló vihar elült, ugyan kit etettek meg elsőként a szinte kiürült gabonatárolóból az addigra mycotoxinnal fertőzött gabonával? Az elsőszülött fiút, természetesen.” Az állatok esetében mindez úgy történt, hogy az életerősebb elsőszülöttek elették a fertőzött gabonát a gyengébbek elől… 
Természetesen arra is van magyarázat, hogy a zsidók földjét miért kerültek el ezek a csapások. Az első hat csapást - amely tulajdonképpen ökológiai katasztrófa volt - azért úszták meg, fejti ki Humphreys, mivel nem közvetlenül a Nílus, illetve annak főága mellett laktak. A legyek és szúnyogok nem tudtak olyan hosszú utat megtenni az ország többi részéből. A homokvihar is csak lokális jellegű volt, amely a Gósen földjét nem érintette. A zsidók gabonáját pedig - mivel azt szakszerűen tárolták - nem fertőzte meg a mycotoxin. Ez a titka annak, hogy elkerülte őket az elsőszülötteket sújtó csapás. Ennyire egyszerű a történet…

Vagy mégsem?

Humphreys könyvének második fele a csodák földrajzi helyének meghatározásával: az Exodus pontos útvonalával és az „igazi Sínai” lokalizálásával foglalkozik. Cikkünkben azért nem térünk ki rá részletesen, mert ezt a változatot korábban már ismertettük (. Hetek, 1999. január 23.). Bob Cornuke elméletével szemben, amely a tradicionális elképzelés helyett a szaúd-arábiai Dzsebel al-Lóz hegyet nevezi a törvényadás helyének, Humphreys ugyanerre a környékre tippel, csak attól egy kicsit délebbre, a Hala-l’Bedr vulkánt tekinti „az igazi Sínainak”. 
A szerző végül magának teszi fel a kérdést: „Van-e bármi bizonyítéka az Exodus eseményeiben a »vezérlő kéz« jelenlétének?” Szerinte az Exodus története egy sor természetes eseményt jegyez fel: úgymint földrengéseket, vulkánkitöréseket, jégesőt, homokviharokat, melyek rendre pontosan abban az időben történtek, mikor Mózest és az izraelitákat kellett megszabadítani. Ám ezek közül bármelyik eseményt - amely a kellő időben ment végbe -, merő véletlennek is tulajdoníthatunk. „Melyik a helyes hit: véletlen vagy Isten? Nem fogok önöknek válaszolni erre a kérdésre: erre önöknek maguknak kell válaszolniuk.” Azon olvasók számára, akik alaposan áttanulmányozták már az Exodus vagy más bibliai könyvek csodáit, valószínűleg egyértelmű, hogy a természetfeletti elem nem hagyható ki ezek magyarázatából. Humphreys kedvenc mondása, hogy Isten „a természetben, a természettel és a természet által cselekszik”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem függesztheti fel tetszése szerint a saját maga alkotta természeti törvényeket.