Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Alkotmányos hangsúlyváltások

A magyar politikai közélet egyik kedvelt témája a pártrendszer átalakulásának elemzése, az úgynevezett kvázi-kétpártrendszer kialakulásának - hol halkabb, hol erőteljesebb - bírálata. Sokak véleménye az (nemrégiben Hack Péter fejtette ki a Népszabadságban), hogy a hovatovább kialakult kétpártrendszer torz, nem fejezi ki a magyar társadalom sokszínűségét, mindamellett, hogy nem is illik az európai trendekhez. Bár a pártrendszer átalakulásának (vagy ahogyan mi, politológusok szeretjük mondani: koncentrálódásának) kérdése fontos, és a magyar demokrácia jelenét és jövőjét alapvetően meghatározó ügy, mégis úgy gondolom, hogy talán túlságosan is sokat foglalkozunk ezzel a témával, s mintha kevesebb energia maradna egyéb, az alkotmányos berendezkedés értékelése szempontjából nem kevésbé lényeges témákra. Másképpen ezt úgy is megfogalmazhatnám: a pártrendszer átalakulása, a két nagy párt hovatovább „korlátlan egyeduralma”, vetélytárs-nélkülisége talán maga is része egy nagyobb átalakulási folyamatnak. Nevezzük ezt az átalakulási folyamatot alkotmányos átalakulásnak, a rendszerváltáskor hosszú távra stabilnak hitt alkotmányos keretek módosulásának. A téma felvetésének egyébként nem csekély aktualitást ad az elmúlt hetek botrányperiódusa, illetve a botrány kapcsán a különféle közjogi méltóságok (főként a miniszterelnök és a köztársasági elnök) szerepvállalása, valamint az új alkotmány létrehozásának hipotetikus felvetése bizonyos politikusok részéről.

A rendszerváltás alkotmányos következményei

Az 1989-90. évi rendszerváltás témánk szempontjából kétféle módon írható le. Egyrészt az átmenet során meglehetősen precízen sikerült megoldani a nyugati típusú demokratikus intézmények „honosítását”, másfelől sem akkor, sem azóta nem sikerült az egész rendszerváltást új alkotmányos alapra fektetni, azaz nem sikerült új alkotmányt elfogadni. Ami az intézményeket illeti, Magyarországon szinte zökkenők nélkül jöttek létre az új jogintézmények, s ezen intézmények működését azóta is viszonylag széleskörű konszenzus övezi. Egyetlen nagyobb politikai tábor sem kérdőjelezte meg az intézmények legitimitását, és a magyar demokrácia újonnan létrejött kormányzati rendszerét. 
Ez a kormányzati rendszer a parlamentáris köztársaság. Ennek a kormányzati formának a jellemzője a parlament és a kormány erős politikai hatalma, illetve a köztársasági elnök viszonylagos gyengesége. Számos rendszerváltó országban nem ez a modell honosodott meg, és tudvalévő, hogy számos bejáratott demokráciában sem a parlamentáris, hanem inkább az elnöki vagy a félelnöki rendszernek vannak nagyobb hagyományai. 
Ami számunkra most a lényeg, hogy egy olyan rendszerváltás zajlott le Magyarországon, amelynek eredményeként úgy véltük: a politikai riválisok hosszú távon elfogadják, sőt mi több, megközelítőleg azonos módon is értelmezik a kialakult demokratikus intézményrendszert. Ha pedig ez így van, akkor ez az intézményrendszer stabil és konszolidált demokráciát és pártversenyt eredményez.
De mint a bevezetőben már utaltam rá: a pártrendszer ma egészen másképpen néz ki, mint az 1990-es évek elején, lecsökkent a parlamenti pártok száma, és alapjaiban módosultak a közöttük lévő erőviszonyok. Az egész hátterében pedig az áll, hogy az a bizonyos alkotmányos változás nem eredményezett új, a túlnyomó többség számára elfogadható alkotmányt. Az intézményes rend szilárdsága mögött nem áll ott az alkotmányos gondolkodás szilárdsága, s ennek a „hiánynak” komoly szerepe van abban, hogy napjainkra nem pusztán kétpártrendszer közeli állapot alakult ki, de nagyban módosult az egész politikai szerkezet is. 
Természetesen a dolog önmagában még egyáltalán nem aggasztó. Hiszen felfoghatjuk a folyamatot úgy is, hogy a demokrácia kialakulása nem egyetlen ugrás - amikor létrejönnek és egyszersmind véglegessé is válnak az intézmények -, hanem változások sorozata. Vagy másképpen fogalmazva: a demokratizálódásnak vannak szakaszai, és egészen másfajta képet mutat a korai, mint a konszolidált demokrácia. Ha azonban ezúttal nem elégszünk meg a politikatudományilag egyébként nagyon is méltányolható megkülönböztetéssel (korai és konszolidált demokrácia között), akkor fel kell tennünk a kérdést: mi ennek a folyamatnak a lényege és iránya? És egyedülálló folyamatról van-e szó?

Egy példa: a francia modell

Vessünk el mindjárt egy kényelmes magyarázatot. Mindazt, ami Magyarországon az elmúlt több mint egy évtizedben történt, ne a szokásos „barát-ellenség” vagy „szeretem-nem szeretem” dichotómiában értelmezzük. Ne mondjuk azt, hogy van az egyik politikai tábor, amelyik a rendszerváltás „eredeti” szerkezetét és intézményes rendjét védi, és van egy másik, amelyik ezt támadja. Természetesen ez egy politikai olvasat lenne, vagy mondjuk inkább pártpolitikainak.
Van azonban más lehetőségünk is, ha meg akarjuk érteni a bekövetkezett alkotmányos változások természetét. Ehhez hívnám segítségül röviden a francia példát. Franciaországban - mint tudjuk - 1945 és 1958 között parlamentáris, 1958 után pedig úgynevezett félelnöki kormányzati rendszer volt, illetve van érvényben. Ha csupán csak az 1958 utáni időszakot nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy ez az alkotmányos szerkezet számos változáson ment keresztül az elmúlt több mint 40 évben. A legfontosabb változás, hogy a köztársasági elnök primátusára és szuverenitására épülő politikai szerkezetben - különösen a 80-as évek közepétől - ismét megjelent a parlament, illetve a pártok jelentősége. Ennek a változásnak az egyik legszembetűnőbb példája az úgynevezett cohabitation (együttélés) politikája, amikor ellentétes politikai táborból való köztársasági elnök működik együtt a másik politikai táborból kikerülő kormánnyal és annak fejével. Az eredeti szándékok szerint az erős köztársasági elnöki hatalom révén az erős pártküzdelmeket és a szétforgácsolt pártversenyt igyekeztek meggátolni, de a pártok az elmúlt két évtizedben szépen visszamásztak az ablakon, és egész egyszerűen átformálták az egész politikai rendszert. 
Ma már ott tartunk, hogy az erős köztársasági elnök nem pártok fölött lebeg, hanem erőteljesen törekszik saját párttámogatásának megszerzésére. Chirac elnök hatalmát a mögé felsorakozó nagy jobboldali konglomerátumpárt biztosítja. Az egész francia politikai paletta megváltozott, s nyomaiban sem emlékeztet de Gaulle idejére, a korai ötödik köztársaságra. De - azt hiszem - nem is feltétlen kell emlékeztetnie. Az a jó, ha egy országban az alkotmányos keretek, amennyire csak lehetséges: rugalmasak. Franciaországban az elmúlt évtizedek változásai nem ásták alá a demokráciát. Ha vannak is komoly konfliktusok, de a politikai rendszer szilárd, és a társadalom is megtanult együtt élni a már említett „társbérlettel”. Ez azt jelenti, hogy a franciák mindennapi élményévé vált, hogy legalább négyféle elnök-kormány felállás lehetséges: 1. konzervatív elnök - konzervatív kormány, 2. szocialista elnök - szocialista kormány, 3. konzervatív elnök - szocialista kormány, 4. szocialista elnök - konzervatív kormány. Ha jól belegondolunk, a lehetőségek száma - épp az alkotmányos változások következtében - bőségesebb, mint egy szimpla kétpárti váltógazdaságban.

A „magyar modell” változásai

A magyar rendszerváltás egyik elméleti „dogmája” (amely mindmáig erősen tartja magát), hogy bizonyos alkotmányos és közigazgatási pozíciókat kizárólag semlegességi alapon szabad betölteni. A Max Weber-i elv alapján ez a meggondolás erősen jelen van a közigazgatási apparátusra vonatkozóan, de megfigyelhető például a köztársasági elnök megítélésében is. A magyar rendszerváltás nem pusztán a gyenge, hanem a pártok felett álló köztársasági elnök szerepfelfogását intézményesítette. Ne felejtsük el, hogy a gyenge elnöki intézmény a parlamentáris szerkezet elfogadásából következett. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy kezdettől fogva komoly viták és konfliktusok övezték az újonnan létrehozott közjogi szerepfelfogásokat. Gondoljunk csak az első köztársasági elnök megítélésére konzervatív oldalról. Az Antall-kormány idején Göncz Árpádot gyakran érte a hatáskörtúllépés és a politikai aktivizmus vádja. Kevesebb figyelmet fordítottunk azonban arra, hogy komolyabban elemezzük a sajátos magyar „társbérletet”. 
Persze oka van ennek az elemzési mulasztásnak. A rendszerváltás fő teoretikusai és ideológusai a legkevésbé sem egy francia típusú társbérlet intézményesítésére gondoltak 1990 után. Ellenkezőleg. Úgy gondolták, hogy egy konzervatív kormány mellett egy liberális elnök a politikai konszenzus közös letéteményese, illetve a sikeres átmenet két legfőbb garanciája lehet. Másrészt akkor még erősen élt az a már említett elgondolás, hogy az elnöknek pártok felett kell állnia, azaz valójában nem is komoly politikai tényező.
Mára megváltozott a helyzet. Az elmúlt évtizedben meglehetősen megerősödött az a politikai felfogás (ezt sokan egyoldalúan a Fidesznek tulajdonítják, pedig ebben méltó partnere az MSZP is), amely a politikai arénát táborlogika alapján kívánja felosztani. E felfogás abból az axiómából indult ki, hogy az MSZP jogelődje, az MSZMP 1990 előtt minden lényeges politikai és gazdasági kulcspozíciót birtokba vett, s ezek a birtokok 1990 után az MSZP tulajdonába kerültek. Erős birtokokkal szemben csak egy másik, politikailag szétosztott birtokrendszer segítségével lehet felvenni a harcot. Ezért aztán a rendszerváltásnak az a szlogenje, hogy számos intézménynek semlegesnek, pártoktól mentesnek kell lennie, egyre inkább illúziónak bizonyult. A változások során pedig módosult a köztársasági elnök szerepéről, alkotmányos súlyáról vallott felfogás is.
Vegyünk egy példát a legutóbbi napok történéseiből. Sok elemző és baloldali politikus szóvá tette, hogy Mádl Ferenc részt vett a Professzorok Batthyányi Köre által szervezett augusztus 19-ei eseményen Gödöllőn. A kritika azért érte a köztársasági elnököt, mert - a rendszerváltás alapmítosza szellemében - semlegesnek kellett volna maradnia, márpedig ő megjelenésével világosan letette a voksát a konzervatív oldal mellett. A kérdés az: szabad volt-e neki ezt tennie?
Ha abból indulunk ki, hogy mit akartak a rendszerváltók, akkor azt mondhatjuk, nem lett volna szabad. Kétségkívül az lett volna elegánsabb, ha Mádl Ferenc nem megy el Gödöllőre. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évtizedben milyen alkotmányos változások zajlottak le, akkor már nem lehetünk olyan biztosak a válaszban. Ezen változásoknak ugyanis az egyik eleme (s ez erősen összefügg a kvázi kétpártrendszer kiépülésével), hogy Magyarországon minden választáson leváltották az addigi kormányzó pártokat. A leváltottak természetes módon ezt a leváltást igazságtalannak élték meg, és a következő választáson szerettek volna revánsot venni. A revánsvételnek persze sok formája lehet. Az egyik - talán a legkézenfekvőbb -, hogy az íratlan szabályokat maximálisan a saját javára próbálja felhasználni mind a két tábor, így a mindenkori ellenzék is. Sehol nem volt leírva, hogy a miniszterelnöki hatalmat nem lehet maximalizálni, mint ahogy az sem, hogy a köztársasági elnököknek örökkön- örökké „lebegniük” kell a magyar politika fortyogó vizei felett. Ha tehát egy olyan képlet van (ami a francia példából ismerős, hogy tudniillik ellentétes ideológiai alapon áll az elnök és a miniszterelnök), nos ebben az esetben az ellenzék nyilvánvalóan igyekszik kihasználni az abból adódó előnyt, hogy a köztársasági elnök ideológiailag az ő oldalán áll. Nincs kétségem, amennyiben történetesen 2006-ban a Fidesz visszakerül a kormányzati hatalomba, s történetesen az MSZP fogja adni a köztársasági elnököt, szintén elképzelhető lesz, ami manapság még eléggé szokatlan: az akkori idők „szocialista Szász Károlya” elzarándokol majd az akkori MSZP által delegált elnökhöz, és védelmet kér az akkori konzervatív kormány „demokráciát fenyegető” túlkapásaival szemben.

Új alkotmány, de hogyan?

A fentiekből adódóan az a véleményem, hogy a sokak által hőn várt alkotmány megalkotása szempontjából a talán legfontosabb kérdés: tarthatóak-e a rendszerváltás alapértékei? A politikai elit minden bizonnyal tévedne, ha úgy gondolná, hogy az 1990-ben elmaradt alkotmányozást most kell bepótolnia. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni; ami akkor nem sikerült, ma sem sikerülne. Ha valamit érdemes leszögezni, az az, hogy 2003-2004-ben (ha egyáltalán sor kerül rá) az elmúlt 13 év fejleményeinek figyelembe vételével lehet csak alkotmányozni. Nyilván nem véletlen, hogy a felek ódzkodnak ettől, hiszen az elmúlt években kiderült: jóval nagyobb a távolság bal- és jobboldal között, mint korábban bármikor gondoltuk volna. Viszont ezeket a menet közben felbukkanó, olykor súlyos ellentéteket eltagadni sem szükséges. A magyar politikai elit nem viselkedhet álságosan, amikor arról a kérdésről van szó, hogy az egész alkotmányos szerkezet - legalábbis részelemeiben - módosult. Mégpedig oly módon módosult, hogy - szemben a rendszerváltás viszonylagos gondolati egységével - ma legalább két gondolkodásmód, érvkészlet és felfogás áll szemben egymással. Alkotmányozni csak úgy lehet, ha ezek a felfogások egyaránt elismerik a másikat. 
Tudom, persze, hogy akár a bal-, akár a jobboldalon olykor nehéz a másik fél tiszteletreméltóságát elfogadni, mégis azt hiszem, a legfontosabb az, hogy a magyar társadalom tapasztalatokat szerezhessen arról, hogy az alkotmány nem dogma, hanem tág határok közötti cselekvéseket serkentő irányelv. Ahogyan a franciák is megtanulták a leckét, úgy ez a tanulás számunkra is kötelező.