Vissza a tartalomjegyzékhez

Kovács Klára
Kiút a hajléktalanoknak

Nehéz nem tudomást venni a hajléktalanokról. Némelyikünk sajnálattal, némelyikünk utálattal néz le az utcákon kóborló, piszkos öltözetű, elhanyagolt külsejű férfiakra, nőkre. Az elmúlt években Budapesten drámai mértékben megemelkedett a számuk, ma már nehéz úgy aluljáróban, forgalmasabb csomópontokon közlekedni, hogy ne találkoznánk hajléktalanokkal. De vajon miért nőtt meg ilyen látványosan a számuk? Kik ők valójában? Tényleg alkalmatlanok a munkavégzésre, vagy csak - látszólag legalábbis - a könnyebb utat választották? Lehet rajtuk segíteni, vagy végleg elveszítették, eljátszották az újrakezdés lehetőségét? Nem egyszerű kérdések. Cikkünk egy sikeres kitörési lehetőséget mutat be.


Fotó: Somorjai L.

- Úgy szólítanak, hogy bajuszos nővér, meg nővér bácsi. Persze, mert egyedül vagyok férfi ápoló az egész kórházban - mondta mosolyogva Hunyadi Zsolt. Az ötvenes éveiben járó férfi több évi munkanélküliség után egy évig volt hajléktalan, most pedig egy budapesti kórház segédápolójaként dolgozik. - Belecsöppentem a hajléktalanok világába, alkalmazkodtam hozzájuk, beilleszkedtem, de nem csináltam azokat, amiket ők, például nem kötődtem. 
- Az mit jelent?
- Amikor jól beittak, mindig belekötöttek valakibe, meg verekedtek, de én ezt soha nem csináltam, inkább megfordultam és elmentem. Veszekedtek, kiabáltak, nagyon csúnyán beszéltek egymással, de én nem avatkoztam bele. 
- Miből élt ez alatt az egy év alatt?
- Üvegeket gyűjtöttem, három-négy ezer forint összejött. Ebből vettem kenyeret meg dohányt, mert úgy sodortam a cigit, nem készen vettem. Kaptam munkanélküli segélyt is, ez tizenhatezer körül volt. Így aztán megéltem valahogy egyik hónapról a másikra. 
- Mennyi jött össze egy hónapban?
- Olyan huszonötezer. 
- És most, hogy már dolgozik, mennyit keres havonta?
- Minimálbért kapok meg túlórát és a délutános műszakért pótlékot. Ennyi, de azért szeretem csinálni. Többször volt, hogy szabadnapos voltam, és a betegek másnap reklamáltak, hogy hol voltam, miért nem láttak? A betegápolás nagyon fárasztó, de ezt a munkát nem lehet kényszerből csinálni, ha az ember fáradt, akkor sem lehet kiabálni velük. Ezek a cukorbetegek, idősek, akikkel foglalkozom, tudja, a második gyerekkorukat élik, türelmesnek kell lenni velük. Volt, aki azt mondta, semmi pénzért nem dolgozna itt, én meg pont ezt szeretem. Gondolhatja, nem a pénzért csinálom.

Matók Lajos, a Budapesti Módszertani Szociális Központ mentálhigiénés csoport vezetője

- Hogyan sikerült Zsoltot szakmához, munkához juttatni?
- Ő és még huszonnégy sorstársa részt vett egy általunk szervezett tanfolyamon. Mindegyikőjük hajléktalan volt, általában szakma nélkül, vagy olyan szakmával, amivel nem tudtak mit kezdeni. A hajléktalanok szakmához, munkához segítését szolgáló program országszerte tizennégy helyen már harmadik éve zajlik, miután elnyertük az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium által kiírt pályázatot. A szakmai képzésre az anyagi fedezetet a Fővárosi Munkaügyi Központ biztosítja, ez fejenként nyolcszázezer forintjába kerül az államnak. És hozzá kell tennem még, hogy nagyon jó az együttműködésünk az FMK Hajléktalanok Információs Irodájával, ők napi kapcsolatban vannak az „ügyfelekkel”. Ez a program azért tud sikereket felmutatni, mert a cél érdekében több szervezet összefog, mindegyik azt adja, amit a legjobban tud. 
- Hogyan választják ki a sok hajléktalan közül azokat, akik képesek egy új szakmát megtanulni és rendszeresen dolgozni?
- A hajléktalanok rehabilitációja mindig hosszabb folyamat, csak az ő fejlődésükkel egy ütemben lehet lépésről lépésre haladni. Alapvető kritérium volt, hogy ne legyenek szenvedélybetegek, és legalább nyolc általánosuk legyen. Mielőtt a konkrét szakmai oktatás elkezdődött volna, különböző személyiségfejlesztő tréningeken vettek részt, amelyek során igyekeztünk több dologra is rádöbbenteni őket. Például arra, milyen okok miatt kerültek ebbe a helyzetbe, mennyi ebből az ő felelősségük, mennyi a környezetüké. Bizony elég nehéz beismerni a saját felelősséget. Nagyon fontos az önelfogadás, hogy megismerjék magukat: ilyen vagyok, de azért vannak értékeim. Ezek a felismerések azok, amelyek kibillentik őket a lelkiállapotukból. Azt szoktam mondani, a depresszió ellen a legjobb orvosság, ha célt adunk, amiért küzdeni kell. Cél nélkül ugyanis nincsen siker. Megvizsgáljuk, mik az erősségeik, a reális lehetőségeik, nem ringatjuk őket álomba, de segítünk, hogy a szűk lehetőségeken belül megnyissuk az utat előttük. Átbeszéljük, milyen lesz újra munkahelyen, elvárások között dolgozni. Beszélgetünk az előítéletekről, a hajléktalanok ugyanis tele vannak előítéletekkel. Ez olyan falat húzhat közéjük és a társadalom közé, amelyen szinte lehetetlen átlépni. Felhívjuk a figyelmüket az idővel való gazdálkodásra is, mert ők nem órában, percben gondolkodnak, hanem délelőttben, délutánban. Gyakorlatilag részletekben elfecsérlik az életüket. Előbb-utóbb rádöbbennek, hogy nekik is csak egy életük van, és nem mindegy, mivel töltik el. Azt erősítjük bennük, hogy tudnak ezeken változtatni. Tudni kell, hogy a társadalom, a környezetük, a kudarcaik beléjük kódolták, hogy kivetettek, hogy nem kellenek senkinek, nem véletlen tehát, hogy kialakul náluk egyfajta tehetetlenség. Így a legnagyobb probléma az önbecsülésük elvesztésével van. 
- Hol fordul meg mindez, mikor kapnak erőt arra, hogy megváltoztassák az életmódjukat, és tanuljanak, dolgozzanak? 
- Akkor, amikor kijelöljük a célt, amikor tudatosul bennük, hogy lehetséges a kitörés. Annak felismerésekor, hogy hajléktalanként is, ebben a nagyon nehéz helyzetben is képesek a saját sorsukat - megfelelő segítséggel persze - megváltoztatni. Felismerik, hogy önmaguk tehetnek a legtöbbet azért, hogy visszakerüljenek a normális kerékvágásba, a munka világába, és hogy rendezzék a kapcsolataikat. Véleményem szerint a társadalomban is le kell rombolni azt az előítéletet, hogy nem lehet rajtuk segíteni. Ebben a munkában nagyon fontos, hogy velük egyenrangú emberként kezeljük őket. Én úgy állok hozzájuk, hogy „ti most hajléktalanok vagytok, nehéz a helyzetetek, de emberek vagytok, értékeitek vannak”. Én úgy tisztelem őket, mint a kollegáimat, vagy bárki mást. Érezniük és tudniuk kell, hogy ebben az állapotukban is elfogadjuk őket. De azért világosan látni kell, hogy nem tudunk csodákat csinálni, vállalunk velük bizonyos kockázatot. 
- Milyen arányban emelhetők ki? 
- Sajnos csak tíz-tizenkét százalékuk.
- A személyiségfejlesztő tréningek után milyen szakmákat választanak?
- Többféle lehetőség van. Könnyű vagy nehéz gépkezelői, szakács, számviteli ügyintéző, ápolói. Nagyon érdekes, hogy sokan szeretnének szakácsok lenni, mert tudják, gond, hogy mindennap enni kell, ez mélyen beléjük rögzül. Van egy kis hölgy, biztattam, hogy tanuljon szakmát, egyszer ráállt, azt mondta, szakács akar lenni. Elvégezte a tanfolyamot, és most olyan boldog, tiszta, nett kis asszony lett belőle, egy jó étteremben dolgozik, pedig előtte éveken keresztül mosogató volt. Van egy fiatal férfi a most futó tanfolyamon, aki előtte nyolc évet ült börtönben, most egy vállalkozónál dolgozik, ő támogatja, hogy megszerezze a targoncavezetői engedélyt. És még egy óriási hatása van a tanfolyamnak a hajléktalanok között, ha látják, hogy valaki tanul és kiemelkedik közülük. 
- Zsolt, hogyan viszonyulnak most Önhöz a szállón a többiek?
- Hallgatnak rám, elfogadják, amit mondok, sőt azt veszem észre, hogy felnéznek rám. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy nekem érettségim van, sőt annak idején orvos akartam lenni, csak a családom anyagi háttere nem tette lehetővé. 
Matók Lajos: - Zsolt igazából most találta meg az igazi énjét. Mielőtt kicsúszott volna a lába alól a talaj, a Ganz Mávagnál dolgozott a vasas szakmában, pedig igazából humán beállítottságú. 
Zsolt: - Most csak kacagok, mert amikor elvégeztem a tanfolyamot, azt mondták: „most kilépek az életbe”. És tényleg, ötvenöt éves fejemmel léptem ki az életbe.
- Mit szólt mindehhez a családja?
- Tudja, elváltam. A volt feleségemmel nincs kapcsolatom. Két fiam van, egy harmincegy és egy huszonnyolc éves. Az idősebbik informatikus, a kisebbik pizzaszakács. 
- És tudták, mi lett magával?
- Igen, de élték a saját életüket, én pedig nem kértem segítséget. Tudtam, hogy valahogy majd csak kialakul, nem maradok örökké hajléktalan. Ezt a hitemet soha nem adtam fel.
- Milyen céljai vannak még?
- Hát azt már elértem, hogy nem vagyok munkanélküli, de még mindig hajléktalanszállón lakom. A lakhatást kell valahogy megoldanom.