Vissza a tartalomjegyzékhez

Ruff Tibor
Az istenképű ember

Honnan erednek valójában a vallások? Mi a különbség a mai materialista világnézet és a bibliai kinyilatkoztatás véleménye között a vallásokról és a hitről, és ezek eredetéről? 

A mai nyugati, azaz euro-amerikai civilizáció uralkodó világnézete a természettudományos materializmus. Annak ellenére is állíthatjuk ezt, hogy ez a kultúrkör megtűri magában a legkülönfélébb vallások és hitek több-kevesebb, „legyengített”, relativizált, korlátozott jelenlétét. Hiszen ezek együttélését is a szekularizált (világias) államfelfogás és államszervezés mindenek fölött átívelő, mindent lefedő, mindent maga alá rendelő „ernyője” alatt biztosítja. Ez politikailag és társadalmilag nagyon előnyös és helyes, hiszen lehetővé teszi a különböző hitek, vallások békés egymás mellett élését - viszont egyúttal mindent relativizál is, saját, természettudományos materialista világnézete kivételével. Ez utóbbit tanultuk az óvodától az egyetemig, és ezenkívül a médián keresztül mindennap, egész életünkben. Így aztán kisgyermekkorunktól fogva a zsigereinkbe ivódott, és sok hívő vagy vallásos ember gondolkozását is valójában a gyakorlatban ez irányítja, önkéntelenül is. Ez a világkép nem okvetlenül ateista (istentagadó), de mindenképpen deista felfogású, azaz ha el is fogadja valamely istenség(ek) távoli létezését, azt már semmi esetre sem „tűri”, hogy ez az istenség - bárki, bármi legyen is - természetfölötti módon és erőkkel, jelekkel és csodákkal a hétköznapokban rendszeresen beavatkozhatna a természetes folyamatokba, az emberek életébe. A modern, nyugati, természettudományos materializmus elavultnak, elmaradottnak, butának, idejétmúltnak és igaztalannak lát és láttat minden olyan világnézetet, amelybe beleférnek a csodák, és az ilyen világkép mögött csak tudatlanságot, a megfelelő iskolai végzettség hiányát tudja feltételezni.

Emberképű Isten?

E világnézet szerint az ember a majomtól származik egy evolúciós ugrás révén. Ezt megelőzően akár valamilyen istenség egyszeri beavatkozása révén, akár pusztán az anyag és energia önmozgásából jött létre a világmindenség, valamint az élet, mindez fizikai, kémiai, biológiai, azaz természettudományos törvények szerint. Így az emberré válás is ezen folyamatok által történt meg, majd pedig az újfajta, emberi öntudatra ébredő faj, az „ősember” első világnézete az animizmus volt, hasonlóan a mai, úgynevezett „természeti népek” ma is meglévő világnézetéhez, akik - úgymond - valamiképp megrekedtek az „ősember” szintjén.
Az animizmus („átlelkesítettség”) lényegét mai fogalmainkkal úgy tudnánk meghatározni, hogy ebben a világnézetben az anyagi és a szellemi-természetfölötti egyáltalán nem válik el egymástól. Minden létező (kő, fa, növény, állat, forrás, hegy, ember stb.) egyben szellem is, vagy legalábbis van szelleme. A természetfölötti és a természetes átfolyik egymásba, minden természetes esemény egyben természetfölötti esemény is, mindent áthatnak a különböző szellemek.
A természettudományos materialista világnézet szerint a vallások „fejlődésének” következő nagy állomása a politeizmus (többistenhit). Ahogyan az emberi társadalom az „ősközösség” homogén strukturálatlanságából kilépett és rétegződni, valamint szerveződni kezdett, vagyis vezetőkre és vezetettekre, gazdagokra és szegényekre, társadalmi „osztályokra” oszlott, többrétegű hierarchia alakult ki, ezt a jelenséget az emberek „rávetítették” a természetfölöttiről alkotott elképzeléseikre, és azt is hierarchikusan rendezettnek, rétegzettnek kezdték látni - legalábbis ezt tanítja általában a természettudományos materialista világnézet a politeizmus kialakulásáról. (Ebben szintén erős darwinista és marxista hatást fedezhetünk fel.) Korunk világképe szerint valahogy így emelkedett ki az emberiség az animizmusból, és lépett tovább a többistenhit felé, amelyben a különböző istenek, félistenek, daimónok és daimonionok, titánok, gigászok, valamint ezernyi egyéb, különböző szintű szellemi lény hierarchikus társadalma kezdte betölteni a természetfölötti világot - az emberek képzeletében. A különböző ókori királyságok megjelenésével aztán az a képzet is felmerült, a földi berendezkedés mintájára, hogy a szellemi lények világának csúcsán is egy királynak kell állnia, egy legfőbb istenségnek. Ezek azonban különböző harcokban cserélődhetnek is. (Uranosz helyét Kronosz, Kronosz helyét fia, az őt megölő Zeusz foglalja el, amíg őt is le nem taszítja majd valamelyik másik istenség…)
A ma elfogadott fő vallástörténeti elméleti rendszerek szerint a következő nagy lépés a monoteizmus (egyistenhit) megjelenése volt, amely a zsidóság hitéhez köthető, bár manapság népszerű az a - tudománytalan - mítosz is, amely szerint valójában Egyiptomban jelent volna ez meg először, s onnan hozták magukkal a kivonuló izraeliták. Ez nemzeti és antropomorf egyistenhit volt a természettudományos materialista vallástörténet szerint: nemzeti, mert az egyetlen Isten csak Izrael számára vált megismerhetővé; és antropomorf (emberalakú), mert az Ószövetség Istene emberi tulajdonságokkal bír: bánkódik, szeret, haragszik, beszél, örül stb. A második nagy monoteista hit korunk vallástörténészei szerint a kereszténység lett, amely az egyetlen Istent a világ valamennyi nemzete számára megismerhetővé és megismerendővé tette. Majd ez után következett a harmadik nagy monoteista vallás, az iszlám, amely - főként a görög arisztotelészi filozófia hatására - azt állította, hogy az Isten teljességgel megismerhetetlen, és semmit sem lehet róla állítani (tehát nem antropomorf, emberszerű).
A görög filozófusok egy része egyébként már régebben, még a kereszténység előtt logikai, intellektuális úton eljutott addig, hogy sok-sok istenük fölött kell állnia egy egyetlen, örök lénynek - aki azonban emberi eszközökkel megismerhetetlen, s így semmit sem tudunk mondani róla, legfeljebb annyit, hogy egyetlen, létezik, és esetleg azt is, hogy jó.
A középkori keresztény teológia és filozófia főként e görög filozófusok nyomdokain értelmezte a Szentírást, és az iszlám birodalommal közösen gondolkodva, vitázva az egyetlen Istenről alkotott képét teljesen megfosztotta az antropomorf, személyes vonásoktól, Isten végül egy elgondolhatatlan elvont fogalommá, felfoghatatlan eszmévé hígult. A híres matematikus-tudós-filozófus, Blaise Pascal nagyszerűen megfogalmazta ezt a különbséget, amikor egy személyes isteni érintettség nyomán, amelyet tűzhöz hasonlított, ezt írta: „Az Ábrahám, Izsák és Jákob Istene - nem a filozófusok istene!” 
Az Istenről alkotott kép „szublimálódása” nyomán a középkor vége felé megszületett - a történelemben először Európánkban! - a deizmus, az ateizmus és a materializmus, amely azután egyetemes világnézetté és teljes világmagyarázattá (Nagy Robbanás-elmélet, evolúció stb.) nőtte ki magát a nyugati civilizációban, amelyről újra hangsúlyozni kell, hogy fennállásának öt-hat évszázada óta e társadalmak polgárainak zsigereibe, legmélyebb tudatalattijába is beitta magát, ami miatt az ebben a civilizációban élőknek az a benyomásuk alakult ki, hogy ez az abszolút igazság, és automatikusan, öntudatlanul ostobaságnak érzékelnek mindent, ami ettől eltér. Ennek megfelelően a Szentírás értelmezését is a bibliakritika és a „demitologizálás” („mítosztalanítás”, a Biblia elbeszéléseinek a „mítoszoktól való megtisztítása”) uralja még a keresztény felekezetek nagy részének teológiai egyetemein is (sőt ott a leginkább).
Mindezek közben nem feledkezhetünk el arról, hogy a mi nyugati, a világot jelenleg épp az uralma alá hajtani készülő civilizációnkon kívül még léteznek mások is, amelyekben a politeizmus, illetve számos helyen az animizmus az uralkodó „zsigeri” világnézet, s ahol a miénk világnézetéből és életfelfogásából - kis túlzással - szinte egy szót sem értenek. (Valóban monoteista civilizáció azonban jelenleg, úgy tűnik, nem létezik.)

Az istenképű ember

Mit tanít mindezzel szemben az eredeti zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, amelyet a Szentírás őriz számunkra, ha azt nem a modern, természettudományos materializmus, a bibliakritika és demitologizálás, azaz korunk világnézete szemüvegén keresztül olvassuk, hanem igyekszünk megérteni eredeti üzenetét? 
A Biblia szerint az ember eredendően egyistenhívő volt, sőt jól ismerte az egyetlen Istent. Ez az első ember nem „ősember” volt, nem szükséges hajlott, szőrös háttal, lapos homlokkal és kis agykoponyával elképzelnünk, mert nem a majomtól származott természettudományos folyamatok által, hanem Isten közvetlen beavatkozása, teremtési aktusa, egy csoda révén nyert életet. (Külsejét tekintve alighanem felülmúlta szépségben, intelligenciában, érzelmi kultúrában, egészségben stb. még talán a hollywoodi sztárokat is. Nemes, királyi lény volt.) Teremtésének pillanatától fogva rendelkezett az egyetlen Istennel való személyes, mély ismeretséggel, és az ebből fakadó bölcsességgel, erővel. Lelki képességei, értelme, érzelmi élete magasabb szinten állt, mint azóta bármikor az emberé. Isten képére és hasonlatosságára lett alkotva, ezért úgy fogalmazhatunk, hogy míg a modern világnézet szerint az ember alkotott magának emberalakú (antropomorf) istenképet, addig a Szentírás tanítása szerint ez fordítva történt: Isten teremtett istenalakú (theomorf) embert magának. Ezért az antropomorfnak bélyegzett, bánkódni és örülni, gondolkodni és beszélni, haragudni és szeretni képes, személyes, „emberszerű” Isten nem helytelen elképzelés, hanem igaz kinyilatkoztatás.
Az első ember monoteista volt, végtelenül távol állt tőle a politeizmus és az animizmus egyaránt. Azonban egy isteni ranggal nem rendelkező, Isten által teremtett, ám lázadóvá lett angyal kísértése nyomán az ember bűnbe esett, és ezzel megkezdődött a különböző vallások kialakulása. Káin helytelen istentiszteletet mutatott be (az előzetesen Istentől megátkozott földből saját verítékével nyert gyümölcsöt áldozott), amelynek elfogadhatatlan voltát Isten elutasítással jelezte, s az ennek nyomában fellépő vallásos irigység testvérgyilkossághoz, az első mártír, Ábel halálához vezetett. Káin elvesztette földművelésre való képességét, és nomád („bujdosó”) életre kényszerült, leszármazottai a teljes barbárságba süllyedtek alá, egy ütésért is öltek embert. Valószínűsíthető, hogy az „ősemberekre” utaló régészeti leletek (barlangok, barlangrajzok, kőszerszámok, okkult, primitív, animista vallásosság, barbár erkölcsiség emlékei) Káin végsőkig lezüllött, a Vízözönig az egész földön szétszóródott leszármazottainak hordáira emlékeztetnek. A Biblia szerint az „ősember” nem a majomból fejlődött ki, majd tovább mai emberré - hanem eredetileg egy a mainál is jóval magasabb szinten „fejlett”, intelligens, királyi lény leszármazottaiból degenerálódott az okkultizmus és a barbárság legmélyebb szintjeire. Káin leszármazottai a Vízözön során maradéktalanul elpusztultak.
Ádám harmadik fia, Széth vonalán az emberiségnek egy lassabban és kisebb mértékben degenerálódó vérvonala is kialakult, amelyben az elsőszülöttek a messiási ígéretet is továbbörökítették. Ennek ellenére az idő előrehaladtával ebben az embercsoportban is súlyos torzulások álltak be, különösen az után, hogy a bukott angyalok egy része szexuális kapcsolatra lépett emberi nőkkel. Ezekből a házasságokból ugyanis hibrid lények születtek, akiket a Szentírás „nefilim”-nek (szó szerint: „akik lezuhantak”, „bukottak”, de „óriások”-nak is szokták fordítani), valamint „gibbórím”-nek („hősök”) nevez. Utóbbi elnevezés tökéletes pontossággal megfelel a görög „hérósz” jelentésének, amely olyan férfit jelent, aki egy „istennek” és egy embernek a szexuális egyesüléséből származik. Ha összhangot próbálunk keresni a bibliai beszámoló és a történelemtudomány eredményei között, akkor talán a kora ókori istenkirályságok (pl. az egyiptomi Óbirodalom stb.) azonosíthatók azokkal a totalitárius, abszolút elnyomáson alapuló birodalmakkal, amelyeket ezek az emberfeletti képességekkel is rendelkező, hibrid „zsarnokok” létrehoztak. (A bibliai időszámítás alapján a Vízözön körülbelül az i. e. III. évezred közepe táján lehetett, így az ez előtt létező ókori birodalmak mind ilyen jellegűnek minősíthetők.) Nem véletlen, hogy például az egyiptomi fáraók a napisten leszármazottainak tekintették magukat, és ezért igyekeztek csak egymás között házasodni. Az ilyen hiteket a modern vallástörténet az ideologikus mítoszok kategóriájában tartja számon, a Szentírás szerint azonban ezeknek valóságos alapjuk volt: ezek az uralkodók gonosz angyaloktól származtak, s ez tette képessé őket birodalmaik létrehozására, a többi ember rabszolgai, állati sorba taszítására. (Ekkor az emberiség még egyébként sem kapott jogot Istentől arra, hogy államhatalmat hozzon létre - ez csak Noé után vált Isten előtt törvényessé, de akkor sem elnyomó céllal.)
Az említett „zsarnokok” mindegyikéről elmondható, hogy okkult praktikákkal, mágiával mélységesen átitatott politeista vallást használt fel annak érdekében, hogy az emberiség többi részét totális szellemi-lelki-politikai elnyomás alatt tartsa.
Csak néhány emberről jegyzi fel a Biblia a Széthtől származó elsőszülöttek vonalán, hogy „Istennel jártak”. Az eredeti monoteista hit vékony erecskeként élte túl ezt az időszakot. Noé is az „Istennel járók” közé tartozott.

Az egész emberiség építkezése

Jóllehet a Vízözön után Noé családjától népesült be újra a Szentírás szerint az egész Föld, a szellemi-erkölcsi romlás viszonylag hamar újra bekövetkezett. Már a Noé utáni harmadik generációban (Noé-Khám-Khús- Nimród) megszületett az az ember, aki ismét az igaz istenismeret elleni lázadás élére állhatott. Nimród (neve „Lázadó”-t jelent) ellenszegülve az isteni parancsnak, amely szerint az emberiségnek szét kellett volna szóródnia, hogy betöltse az egész Földet, megalapította Bábel városát a mai Irak területén azzal a céllal, hogy az emberiség együtt maradjon, sőt az égbe felhatoljon egy torony építése által. Nimródról a Biblia ismét feljegyzi, hogy „gibbór”, azaz „hérósz” volt - hasonlóan a Vízözön előtti birodalomalapítókhoz! - , mégpedig „a vadászat hérósza”, ami utalás lehet arra, hogy fogantatásában nem csak földi emberek játszottak szerepet (anyja neve ismeretlen), és hogy olyan - okkult - képességekkel bírt, amelyek által a többi ember fölé tudott kerekedni elnyomóként, olyannyira, hogy az egész - még kis létszámú - emberiség vezetőjévé válhatott Bábel felépítésében. 
Bár a kinyilatkoztatás ezt direkt módon nem közli, a zsidó hagyomány szerint Nimród, majd pedig felesége, Szemirámisz alapította meg férje halála után újra a bálványimádó, okkult vallást, aki fiukról, Tammúzról azt állította, hogy Nimród született újjá személyében, s ezzel alapot vetett az anyaistennő (Astarte, Istár, Artemisz stb.), valamint a fiúistenség (Baál) kultuszának, a reinkarnációba vetett hitnek és más hamis kultuszoknak, a politeizmusnak. Ezek aztán a népek nyelvének összezavarása és szétszóródásuk után valamennyi nemzet vallásának alapjaivá lettek, az okkultizmus eluralkodása miatt pedig még állami struktúrájukat is elveszítő, kisebb csoportokra töredező, egészen alacsony civilizációs szintre kerülő népeknél pedig az animizmus lett a jellemző.
A Noé által az új világba egyedüliként átmentett monoteizmus tehát hamarosan ismét kicsiny búvópatakká, „kisebbségi” meggyőződéssé vált, amely újabb, máig sem befejezett kibontakozását Ábrahám történetével kezdte meg, akinek ezt mondta Isten: „…benned nyer áldást a Föld minden nemzete”. (Mózes 1. könyve 12:3)