Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Istenfélelem vagy kíváncsiság?

Claudius császár uralkodásának tizedik esztendejében - időszámításunk szerint 50-ben - egy furcsa idegen érkezett Athénba. A Római Birodalom kulturális fővárosában természetesen nem egy zsidó ember megjelenése számított szokatlannak, hiszen a zsidóknak addigra zsinagógájuk is volt a városban, sőt a pogányok közül is sokan mint „istenfélők” csatlakoztak a gyülekezethez. A titokzatos idegen - aki nem más, mint Pál apostol - újdonságként ható tanai azonban megütközést keltettek bizonyos körökben. 


A csatlakozási alapokmány aláírásának előkészületei Attalosz csarnokában. Új Areioszpagosz? Fotó: MTI

Athén már Cicero korában is a „tudományok édeshazája” (domicilium studiorum) hírében állt, bár iskolái többé már nem termeltek ki olyan nagy formátumú filozófusokat, akiket bármily távolról is a klasszikus kor nagy gondolkodóival mérhetnénk össze. Az athéni iskolák mindenesetre mágnesként vonzották a tanulni vágyókat a civilizált világ minden tájáról. És azok a fantasztikus műalkotások! Ha a British Museum, a Louvre és az Ermitázs összes görög műtárgyát összehordanák, akkor sem adhatná vissza a látványt, amely az ókori utazót fogadta ebben a városban. „Ennek a városnak mindenektől magasztalt nagyszámú műemléke van” - írta az Augustus alatt működött római földrajztudós, Sztrabón. Hogy miként gondolkodott egy római, aki Attika földjére lépett, azt híven tükrözi Plinius hatvan évvel később keletkezett levele, amelyet egy frissiben görögországi helytartónak kinevezett barátjához írt: „Gondold meg, hogy Achaia provinciába küldenek, az igazi, hamisítatlan Görögországba, amelyről tudjuk, hogy ott fedezték fel a műveltséget, a tudományt, sőt a földművelést is…Tiszteld alapító isteneiket, isteneik nevét, tiszteld ősi dicsőségüket, s azt a régiséget, amely az embereket tiszteletre méltóvá, a városokat szentté teszi! Tanúsíts tiszteletet múltjuk, nagyszerű tetteik, sőt mondáik iránt is!”

A filozófusváros

Nem így a Pál missziós utazásait leíró Apostolok cselekedeteiben, ahol Athént az események háttereként, egy szempillantásra látjuk csak feltűnni. „Miközben Pál Athénban rájuk várt, háborgott (neheztelt, haragudott) a szelleme a bálványokkal teli város láttán.” Pedig nyilvánvaló, hogy az apostol ugyanazokat a templomokat, szobrokat, oltárokat látta, mint a fentebb idézett római szerzők: Cicero, Sztrabón és Plinius. A Városvédő Athéna szentélyét az Akropoliszon; a Tizenkét Istenség szobrát az Agorán; a Tarka Csarnok színpompás falfestményeit; a Panathénaia-ünnep útvonala mellett sorakozó feliratokat. Pált azonban nem nyűgözték le a görög szellem alkotásai, sőt szelleme háborgott a bálványokkal zsúfolásig teli (kateidólosz) templomok, utcák és terek láttán. Nyilván ez a „szent harag” is hozzájárult ahhoz, hogy naponta vallási vitákba keveredjen a városban lakó zsidókkal, prozelitákkal és a piacon csellengő pogányokkal. 
Az itteni „piac” persze nem hagyományosan értendő: az athéni Agora a város szíve-lelke, működésének központja volt, ahol szinte az egész lakosság (természetesen csak a férfiak) naponta megfordult. Itt működtek az állami közintézmények, itt csereberélték a híreket, itt tették közzé a hivatalos hirdetményeket (a Tizenkét Istenség szobrának talapzatán), itt működött az állami levéltár, a pénzverde, itt volt a fegyverraktár, az ódeionban koncerteket hallgathatott a nagyérdemű, a piactér árkádjaiban iskolásgyerekeket tanítottak, az emelvényeken híres-neves személyiségek, vagy épp’ messze földről érkezett idegenek hirdették politikai, filozófiai vagy vallási eszméiket. Az Agora tarka forgatagában, állandó nyüzsgésében csak egy dolognak volt értéke: az új híreknek. „Az összes athéni és a betelepült idegenek mással sem töltötték idejüket, mint azzal, hogy mindig valami újdonságot mondjanak vagy halljanak” - írja Lukács. 
Az új hírekre persze a filozófusok vágytak a legjobban, akik „a kiéhezettek mohóságával vadásztak új elméletekre, egzotikus felfogásokra” (Rugási Gyula). Athén már a klasszikus korban is a filozófia fővárosának számított: itt működött Szókratész, majd tanítványa, Platón, aki az Akadémiát alapította; őt követte Arisztotelész, aki a Farkasos Apollón (Apollón Lükeiosz) ligetében hozta létre iskoláját; Epikurosz híres „Kert”-je (Képosz) is itt volt található; az Agora északi részén lévő Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé) Zénón, a sztoikus filozófia megalapítója gyűjtötte maga köré tanítványait; de a cinikus Diogenész is itt ütötte fel tanyáját egy közönséges hordóban. Ezek közül az irányzatok közül a római korra vitathatatlanul az epikureista és a sztoikus filozófia rendelkezett a legnagyobb tekintéllyel és befolyással. Nem véletlen tehát, hogy az Agorán evangélizáló Pállal is éppen ők keveredtek vitába elsőként. „Mit akarhat ez a szajkó mondani?” - kérdezgették legkevésbé sem palástolt gúnnyal egymástól. A szajkónak fordított kifejezés: az eredetiben szpermologosz (szó szerint „magszedegető”) átvitt értelemben „szószátyár, pletykás embert” is jelentett. Az epikureusok és sztoikusok ezzel a gúnynévvel arra utaltak, hogy szerintük Pál innen-onnan csipegette fel tudását. Az igehirdetés mindenesetre elég jelentősnek tűnt ahhoz, hogy a város „vallási cenzúrahivatala”, az Areioszpagosz tanácsa elé idézzék az apostolt.
Az Apostolok cselekedetei 17. fejezetében rögzített beszéd már nem a piactéren, hanem az említett tanács előtt hangzott el. Az „Árész-dombi testület” a város volt vezetőiből (arkhónok) állt. Bár még mindig nagy tekintéllyel bírt, jelentőségéből a klasszikus kor óta sokat veszített. Egyebek mellett az Areioszpagosz tagjai döntötték el, hogy egy adott vallási vagy filozófiai tanítás nyilvánosan hirdethető-e a városban, vagy nem. Pál fellépésének tehát nem kisebb tétje volt, mint az evangélium korlátozásmentes hirdetése, ami jogi szempontból precedens értékű lett volna a hellén-római világban. Az Areioszpagosz ez idő tájt már nem korábbi helyén, az Akropolisz alatti Pnüx-sziklán ülésezett, hanem az Agora körüli oszlopcsarnokokban: leginkább az Attalosz-sztoában. Ezt a pompás kivitelű, kétszintes, árkádos épületet a görögimádó II. Attalosz pergamoni király (i. e. 159-138) ajándékozta Athénnek, ahol egykor tanulmányait végezte. A történelem különös közjátékának tarthatjuk, hogy ez év májusában éppen II. Attalosz újjáépített oszlopcsarnokában írták alá az Európai Unió bővítéséről szóló szerződéseket. 

Görögöknek görögül

Pál mindjárt a testület megszólításakor egy bölcs fordulattal élt: „Athéni férfiak, látom, hogy minden tekintetben nagyon vallásosak vagytok” - az eredetiben szereplő deiszidaimoneszteroi szó szerinti jelentése: „igen démontisztelő”. Ez a megjelölés pontosan visszaadja a görög vallás lényegét, ugyanakkor erősen ironikus is Pál részéről, hiszen a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szempontjából a démonok tisztelete elfogadhatatlan, bűnös tevékenység. Az athéniak túlbuzgó vallásossága közismert volt a hellén világban. Pauszaniasz 2. századi görög utazó is említi, hogy „az athéniak nemcsak műveltségükről (philanthropia) nevezetesek, hanem arról is, hogy mindenki másnál több istenséget tisztelnek”. Példaként hozza fel, hogy oltárt emeltek a Mértékletességnek, a Hírnek, sőt a Törekvésnek is.
A hallgatóság jóakaratát megnyerendő Pál szándékoltan használta a bevett bölcseleti szakkifejezéseket (ilyen a már említett deiszidaimonia is), sőt híres filozófusok közismert tanaira is szó szerint utalt. Ezek közül itt hármat emelünk ki. (1) „Ő alkotta az egy [őstől] származó egész emberi nemet” - ez az állítás nem volt ismeretlen a sztoikus filozófiában: az emberiség közös származásának ténye már felmerült Kleanthész Zeusz-himnuszában is, jó háromszáz évvel Pál beszédének elhangzása előtt. Pál hatalmas műveltségét egy szó szerinti idézettel is megcsillogtatja: »mert neki népe vagyunk mind«, amely Aratosz Égi jelenségek című hexameteres csillagászati tankölteményéből való. (2) „Miután tehát Istentől származunk, nem vélekedhetünk úgy, hogy az istenség akár művészien formált aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz, akár emberi elgondoláshoz hasonló.” - Először a 6. századi filozófusok támadták az istenszobrok felállításának és tiszteletének szokását, kétségbe vonva, hogy azok valóban az isteneket ábrázolják vagy képviselik. Xenophanész például - egyik fennmaradt verstöredékében - így gúnyolta saját népének istenszobrokkal kapcsolatos elképzeléseit: „Lám csak, a négernek fekete s laposorrú az isten, / s közben a thrákoknál íme kékszemű, rőt valamennyi.” Egy másik fragmentumában a görögöknél ugyancsak szokatlan monoteizmus gondolatát is megpendíti: „Egy isten, ki az isteni s emberi nem legerősbje, / ám a halandóknak formára sem, észre se mása.” Pál tehát gondolatmenetének következő állomásán ismét egy olyan felvetést fogalmazott meg, amely nagyon is jól beleilleszkedett a görög bölcseleti hagyományrendszer egy bizonyos ágába. Nem a Tízparancsolatot vágta az Areioszpagosz tanácsnokainak fejéhez, hanem „saját fegyverükkel” harcolt hamis vallásgyakorlatuk ellen, miközben - természetesen - egyetlen ponton sem adta fel szellemi meggyőződését. (3) „Az Isten, aki a világot teremtette, és mindazt, ami benne van, lévén mennynek és földnek Ura, nem lakozik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi gondoskodásra sem, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.” A görög vallási közfelfogás szerint a templom az istenséget jelképező kultuszszobor lakóhelyéül szolgált. A templom legbelső helyiségében álló istenszobor az archaikus kortól kezdve emberalakú volt. A görög történelem fénykorában a klasszikus szobrászat legszebb alkotásai álltak a szentélyekben, de a reprezentatív márvány, ezüst, vagy bronz szobroknál mélyebb vallásos tisztelet övezte a durván faragott, kőből vagy fából készült bálványokat. A görögök istenszobraikat nem képmásnak tekintették, hanem azonosították az istenséggel, annak hatalmát és erejét tulajdonították neki. (Erről tanúskodnak a kultuszszobrok „csodás tetteiről” szóló történetek is.) A görög-római templom ugyanakkor nem volt kultikus cselekmények színtere, erre a célra az előtte álló, vagy tőle egészen független helyen lévő oltár szolgált, amelyet kőből vagy földből emeltek. Pál a templomközpontú vallásosságot szembeállította a Teremtő Isten mindenhatóságával; az emberek által hozott áldozatokat az Isten mindenekre kiterjedő atyai gondoskodásával. Ez utóbbi gondolat egyébként szintén nem állt messze a görög filozófusok világától.

A feltámadás botránya

Pál athéni beszédének legvégén tért át az üzenet „kemény magjára”: „Jóllehet a tudatlanság időszakait elnézte az Isten, most viszont azt hirdeti az embereknek, hogy mindenütt mindenki térjen meg, ezért kijelölt egy napot, amikor is igazságos ítéletet tart majd a világ fölött, egy férfi által, akit erre rendelt, s aki mellett tanúságot tett mindenkinek azzal, hogy föltámasztotta őt a halálból.” - A megtérés, az ítélet és a feltámadás üzenetéből a görög filozófiai hagyomány számára az első kettő nem volt egészen ismeretlen. Az Apostolok cselekedetei szövege felváltva használja a két megtérni értelmű igét: a metanoeót (a gondolkodásmód átalakítása), valamint az episztrefót (odafordulni). Az utóbbi a görög filozófiai műnyelv szerves tartozéka: Platónnál például a meta- vagy episztrofé a bölcs elfordulását jelenti a jelenségvilág felől az ideák örök és változhatatlan világa felé. Az eljövendő ítéletre vonatkozó utalás természetesen az ótestamentumi próféciákban fellelhető üzenet megismétlése, amely nagyon távolról ugyan, de egybecseng a mindenség periodikus pusztulását állító világégés (ekpürószisz) sztoikus tanával (vesd össze Péter második levelének 2. fejezetében leírtakkal). 
Az Apostolok cselekedeteiben olvasható valamennyi missziós beszéd a feltámadás ténye körül összpontosul. Nyilvánvaló, hogy Pál Athénban is mintegy „csattanóként”, mondanivalójának végére tartogatta azt az üzenetet, amelyet a görög filozófia nyelvén sehogyan sem lehetett körülírni, még kevésbé megindokolni. A sztoa átfogó tanítása szerint az ember valamennyi alkotórésze elemeire bomlik, s elvegyül az univerzumban. Határozottan érvényes ez az epikureus atomelméletre is. Ezért történhetett, hogy az Areioszpagosz addig türelmes hallgatósága e ponton többé nem tudott uralkodni magán: „A halottak föltámadásának hallatán egyesek gúnyolódni kezdtek, mások viszont ezt mondták: Majd még meghallgatunk erről máskor is!”
Az újabb meghallgatás - tudomásunk szerint - elmaradt. Pál továbbment Korinthoszba, Achaia tartomány székesfővárosába, ahol gyülekezetet alapított. Az athéni közjáték akár feledésbe is merülhetett volna, hiszen néhány ember hallgatott csak Pál üzenetére. Ám valamiért mégiscsak fontos volt, hogy az Írásban egyszer s mindenkorra rögzüljön az Areioszpagoszon elmondott beszéd, amely a hellén filozófia és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás első találkozási pontja. „Hogy a nyugati ember azzá válhatott, akivé és amivé lett, a bibliai hit és a görög eszme összeadódásából következik” - írta e két kultúrkör szakértő ismerője, Leo Strauss, aki maga is elismerte, hogy a Tertullianus óta Athén és Jeruzsálem helységnevekkel kódolt „kultúrkörök” kevés közös alappal dicsekedhetnek. Strauss szerint ezen közös nevezők legfontosabbika a bölcsesség. Csakhogy a Biblia szerinti bölcsesség kezdete az istenfélelem; a görög filozófusok szerint a kíváncsiság. Így tehát - összegzi Strauss - „kezdettől fogva választás elé vagyunk állítva, állást kell foglalnunk. Hová álljunk hát? Engedelmesen nekiütközünk Athén és Jeruzsálem összeférhetetlen állításainak.” (a szerző történész)