Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Siófok, Hotel Lido, május 8-a csütörtök. Reggel hét óra

A Lido német vendégei reggeliznek. Egy igazi magyaros program zárja balatoni kirándulásukat: puszta-parti. Házi pálinka, bogrács, pogácsa, menyecske, kocsizás. Nyolc vendég nem megy a többiekkel, a szállodában marad, mert drágállja a program árát. Negyedkilenckor nevetgélve szállnak fel a buszra, a hangulat is, az idő is pazar. Tervezgetnek. Fél kilenckor elindul a busz. Háromnegyed kilenckor a legtöbben halottak.


Fotók: B. P.

Siófok, Aranypart lejáró. A vasúti átjáró melletti közért alkalmazottját, Árvai Attilát kérdezem.

- Csütörtök reggel, mikor felébredtél, érezted, hogy ez egy tragikus nap lesz?
- Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Fél hét körül keltem, megreggeliztem, családomtól elbúcsúztam, nyolcra értem a közértbe. A közért falánál hátul, pontosan a vasúti sín mellett rosszak voltak a villanyvezetékek. Negyed kilencre jött a szerelő, megmutattam neki, mit kell csinálni. Háromnegyed kilenc körül hallottam egy hosszabb vonatfüttyöt, de hát ez mindig szokott lenni, már megszoktuk. Az összes vonat így szokott dudálni minden nap, tehervonat, személyvonat egyaránt. A duda után egy furcsa, tompa puffanást hallottam. 
- Egy vonat hatalmas sebességgel, melletted pár méterre nekiütközik egy busznak, az nem egy óriási csattanás hangját adja?
- Én azt hallottam, amit mondok. Nem is inkább csattanás, hanem ahogy az üveg csörömpölve a földre esik, annak volt ilyen furcsa csilingelő hangja. A túlnyomástól a busz üvegablakai azonnal szétmentek. Ahogy odarohantam, azt láttam, hogy valami busz-szerűség, vagy az eleje vagy a hátulja felpréselődve lökődik a vonat előtt. A víz felől jöhetett a busz, a szállodasorról. Én és a kollégám voltunk az elsők a helyszínen, de nem tudtuk felfogni hirtelen, hogy mit látunk. Hullák és testrészek repültek a busz-szerű roncsból. Abból éreztük, hogy nagyon nagy baj lehet, hogy mindezek közben olyan nagy csend volt, hogy még a madár sem énekelt. 
- Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor sikoltások, kiabálások, őrület, sírás.
- Nem, dermesztő csend volt. Az a pár ember, aki nem halt meg a busz utasai közül, az is eszméletlenül feküdt az út mentén, ahova az ütközés szétdobta. Egyetlen egy hölgy mozgatta a testét, mintha fel akarna ülni, de látszott rajta, hogy nincs eszméleténél. A hölgyön volt egy bácsi, akinek nem volt koponyája, és levettük róla és ráültettük egy kiszakadt buszülésre. Csak később tudtuk meg, ő volt az a magyar tolmácsnő, aki túlélte. Még mindig olyan fagyott, jeges, néma csönd volt, mint amikor a lelkek elszállnak valahova, vagy én nem is tudom... Az első percben minden mozdulatlan volt.
- A rendőrséget, mentőt, tűzoltókat nem riasztotta senki?
- Én is automatikusan mozogtam, szinte nem voltam észnél, nem is értettem, honnan volt ehhez erőm. Egyetlen dolog jutott eszembe, a rendőrség száma, felhívtam őket. 
- Mit mondtál nekik?
- Azt, hogy jöjjenek, és sok mentőt küldjenek, mert nagy baj van. Mikor láttam, hogy a halottak között megmozdult egy ember, felhívtam a tűzoltókat is, hogy ők is jöjjenek, mert lehet, hogy vannak még élők. Amíg nem jöttek meg, rajtuk próbáltunk segíteni. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem mertem odamenni egy bácsihoz, és valahogy segíteni neki, aki fönt feküdt a vasúti töltésen, a köveken, mindkét kezét és lábát csak bőrdarabok tartották, de közben mosolygott és pislogott. Biztos, hogy még élt. Addigra már sok ember volt a kereszteződés mindkét oldalán, legtöbben kezükben mobiltelefonnal, de semmit nem tettek, csak dermedten álltak. Se közelebb nem jöttek, se elmenni nem tudtak, mintha nyitott szemmel aludnának. Egyszer csak megszólalt valaki, hogy telefonáltak-e már, ez volt az első szó, amit az ütközés óta hallottam: igen, telefonáltam, kiabáltam viszsza. Pár perc múlva megérkeztek.


Fotók: B. P.

- Hol volt a vonat és a vonat utasai?
- A vonat innen vagy háromszáz méterre állhatott meg. Volt, aki kinézett az ablakon, de abból az irányból sem jött egyetlen hang sem. Legtöbben csak akkor szálltak le, amikor a tűzoltók megérkeztek. Elkezdték keresni a mozdony vezetőjét. A halottakat tűzoltólétrára fektették, és négy tűzoltó vitte őket a kápolna előtti részre, ahová aztán a halottkémes csapat be tudott állni. 
- Azt lehetett látni, hogy idősebb emberek ültek a buszban? 
- Nem, egy-két emberen lehetett látni, hogy talán idősebb, de hát annyira szétroncsolódtak, hogy nem lehetett a korukat felismerni.
Azt a pár embert, akik még elvileg éltek, elvitték helikopterrel, mentővel, kit Fehérvárra, kit Siófokra. 
- Meddig segítettetek?
- Ahogy a mentők, a rendőrök és a tűzoltók teljes létszámmal megérkeztek, mi őket szolgáltuk ki. Megpróbáltunk mindenkinek vizet, padot, illemhelyet biztosítani. Majdnem harminchat fok volt már kora délután, és a vér édeskés szaga hamar elkezdett terjengeni. Ettől és a látványtól több tűzoltó is rosszul lett, de mindegyik végigcsinálta a dolgát.
- Ez a nap, ez az élmény változtat-e majd valamit az életedben, gondolkozásodban?
- Nézz csak oda! Két méterre a kereszteződés mellett, a töltésnél van egy pici fakereszt. Mindig friss virág van a tövében. Egy bácsi halt meg tavaly, aki Suzukival áthajtott és telibe találta a vonat. 1980-ban, ugyanitt, ugyanebben a kereszteződésben egy helyi buszt ütött el a vonat. Több mint húszan haltak meg akkor is. A mostani tragédia centiméterre pontosan ugyanazon a helyen történt. Eddig azt hittem, hogy ez a sok ember azért halt meg, mert rosszkor voltak rossz helyen. Ezt ma már nem így hiszem, valami más is lehet itt, nem csak az, hogy a pirosban áthajtottak. Nem hiszem, hogy ezek az emberek ezt érdemelték a sorstól. Hogy így végezzék. 
- Gondolod ez érdem, vagy érdemtelenség kérdése?
- Csak azt mondom, hogy biztos, nem azért születik az ember a földre, hogy így végezze. 
Aki segíteni akart, és átélte a katasztrófát, az felejteni akarja. 
Próbálok valami tartást erőltetni magamra, de nem sikerül feldolgoznom. Nem tudom pontosan, mit láttam akkor reggel.
Aztán a tragédiát követő órákban a bámészkodók viselkedése megdöbbentett. 
- Miért, hogy viselkedtek?
- Volt, aki a gyerekét is odavitte, hogy ő is lássa, volt, aki fényképezőgépért szaladt haza. A vasúti sín két oldalán, ahogy az emberek hullottak a buszból, a tárgyaik a töltésre kerültek: órák, pénztárcák, gyűrűk, táskák. Úgy kellett a tűzoltóknak az embereket távol tartani, hogy ne menjenek oda és ne vegyenek föl semmit.
- Csak nem azt mondod, hogy lopni próbáltak?
- Nem, azt nem merem állítani, csak jöttek nézni a katasztrófát. Mikor kértem őket, hogy menjenek hátrébb, mondták, mit intézkedek, nem vagyok hatóság. Ha én ott lehetek, akkor ők is akarják látni. Délután mészhidráttal felmostak mindent, mi adtuk hozzá a vizet. Este nyolckor nem bírtam már állni a lábamon, hazamentem, megfogtam a két gyerekemet, és nem tudták, miért zokogok. Egy szót se tudtam szólni. Csak fogtam őket. Másnap is dolgoznom kellett, akkor szedtük le a közért előtti drótkerítésről az emberi cafat maradványokat. A vér a mészhidráton másnapra átütött. Újra mosták. A busz darabjait az udvarból szedték össze, a vécé ajtaját a közértünk fala fogta meg. Délután, mielőtt hazajöttem volna, újra végigmentem a helyszínen, úgy hidd el nekem, ahogy mondom: ahol a korábbi napokban reggeltől estig madarak csiripeltek, most néma csend volt.