Vissza a tartalomjegyzékhez

Kovács Klára Mód Julianna
Velencében lassan a víz az úr

Velence az Adria királynője, a lagúnák és a pompa városa, amely a világ minden tájáról, évről évre turisták millióit vonzza. A több száz éves patinás paloták és intézmények mind az egykori befolyásos, tengeri hatalmat birtokló városállam gazdagságát hirdetik, a valóságban azonban a pusztulás ereje szó szerint kikezdte a város alapjait. Amilyen egyedülálló technikai megoldások voltak szükségesek Velence létrejöttéhez, legalább olyan technikai csodára van szükség ahhoz, hogy ne vesszen véglegesen a hullámsírba. A lassú süllyedés mára kézzelfoghatóvá vált, ugyanis az elmúlt háromszáz évben közel fél métert süllyedt a város, s ezt a folyamatot eddig nem sikerült megállítani. Ha a felmerült megoldások nem vezetnének eredményre, száz év múlva Velence legmagasabb épületeinek tornyai jeleznék csak, hogy az ember egy városnyi területet elhódított a tengertől. 


Hangulatkép a Canale Grandéről 

Velencét egyszer mindenkinek látni kell, s ez nem egy olcsó idegenforgalmi szlogen. Az Adria királynőjeként emlegetett város olyan egyedülálló szépséget áraszt magából - még e pusztuló állapotában is -, amely minden oda látogatót lenyűgöz. A középkorban egyedülállóan fejlett gazdasági, társadalmi berendezkedésű városállam folyamatosan fejlődött, a tengeri kereskedelem hihetetlen gazdagsághoz juttatta Velence polgárait. Hatalmas pompás épületeket, palotákat építettek, amelyeket gyakran kívül-belül márvánnyal és arannyal díszítettek. Ezer éven át a független városállam addigi töretlen fejlődési korszakát végül is Napóleon zárta le, amikor csúfos vereséget mért az akkorra már a hedonizmusba feledkezett velenceiekre. De Velence ekkor nem csak politikai értelemben vesztette el az egyedülállóságát, furcsa módon éppen ebben az időszakban gyengültek meg a szárnyas oroszlán büszke városának alapjai is. Így azóta lassan, de gyakorlatilag menthetetlenül süllyed, a tenger egyre nagyobb sikerrel hódítja vissza magának azt, ami egykor hozzá tartozott. 
A probléma megértéséhez vissza kell térni a kezdetekhez. A mai Velence helyén a 10. század előtt mocsaras, sekély vizű tengerrész volt, aprócska szigetcsoporttal megtűzdelve, amelyet folyamatosan töltöttek be a helyi kalmárok, főként az illér népcsoporthoz tartozó venétek (Velence róluk kapta a nevét). A szigeteket az évek során kinőtték a helyiek, s hozzáláttak a 118 kis sziget feltöltéséhez, egy várossá gyúrásához. Velence a létét részben a vörösfenyő egyedülálló tulajdonságának köszönheti, ugyanis ha ezt a fát elzárjuk az oxigéntől, megkövül, betonnal vetekedő erős oszloppá válik. A mai Horvátországhoz tartozó szigetekről (Krkről, Pagról, Rabról) származó vörösfenyőket először aszfalttal vonták be, majd a szigetek közötti részeket szilárd anyaggal töltötték fel. Más technikai különlegességet is alkalmaztak, olyan kővel alapozták le, illetve vonták be a házak alsó részeit, amely tökéletesen vízzáró, ezzel biztosítottak védelmet a házaknak a felvizesedés ellen. Mára a fokozatos süllyedés miatt e vízzáró réteg is víz alá került, ami tovább gerjeszti a folyamatot. Velence pusztulásához természetesen hozzájárul a modern kori ember hanyagsága és környezetszennyezése, de valójában már a középkorban elkezdődött a versenyfutás az idővel. A szigetek közt kanyargó, sekély vizű tengeröblök, a lagúnák homokpadja egyfajta természetes gátként védte régen a várost, s ennek megóvását szigorú rendeletekkel védték a középkori városatyák. Egy 1501-es rendelet szerint, aki megrongálta a homokdűnéket, annak jobb kezével vagy szeme világával kellett fizetnie érte. A lagúnák megőrzésére létrehozott tanács tudta, hogy a homokpad megvédéséhez egy olyan vízzáró réteg létrehozása járulhat hozzá, amit a sós víz sem tud szétmorzsolni. 1722-ben, egyéves kísérletező munka eredményeként megszületett a megoldás: mészkövet porcelánfölddel kevertek össze, s ebből egy gátsort építettek a tengerbe, amely nem kevesebb mint háromszáz évig hatékonyan zárta el a várost a tengertől, és egészen a múlt századig sikeresen védte Velencét. De ez sem jelenthetett végleges megoldást. A középkori Velencéről készült festményeken jól látható élénk, színes, terrakotta színű házakhoz képest a mai házak közel fél méternyire a tengerbe merültek, s ehhez a gyors süllyedő folyamathoz a tenger pusztító ereje jelentősen hozzájárult, hiszen évszázadok alatt elmosta az eredeti homokdűnéket, s így az addig jól működő vízzáró réteg is a vízszint alá került. Aki manapság Velencében sétál, láthatja, hogy a házak kapui előtt levő lépcsők mind vízben vannak, a vastagon rárakódott algák jelzik a vízszint állandóságát. Mivel a tengervíz már eltakarja a házak vízzáró kőrétegeit is, a víz most a téglákat éri, amelyek magukba szívják a sót, a kicsapódó sókristályok pedig szó szerint szétmállasztják a falakat. A házak alsó szintjei emiatt szinte lakhatatlanok, s bár méregdrágán adják-veszik, valójában dohosak és vizesek.


Jellegzetes velencei utcakép aszimmetrikus híddal Fotók: Kovács Klára

1966. november 4-ét a velenceiek valószínűleg sosem fogják elfelejteni. Ekkor a déli sirokkó széllel érkező dagály soha nem látott mértékben, két méterrel emelte meg a vízszintet, az árhullám elöntötte az ódon várost. Azóta évente négyszer 30-40 centiméteres ár borítja be a várost, ami évszázadokig elképzelhetetlen volt. 
A megoldást talán egy olyan, mozgatható gátrendszer jelentheti, amelyhez hasonló Rotterdamot védi a tenger pusztításától. Ezt az árhullámok érkezése előtt egy hidraulikus emelő a szükséges magasságba emelné, s ezzel a lagúnák természetes vízcseréje is biztosítva maradhat, ugyanakkor visszatartja a hullámokat. A beruházáshoz közel tíz év szükséges, addig is folyamatosan javítgatják a házakat, szakaszosan lecsapolják, kiszárítják, felújítják a csatornákat. Mindez azonban csak a tűzoltással érhet fel. Az egykor tündöklő Velence ma a világ legesendőbb városa lett, s ha az újabb technikai csoda nem segít, száz év múlva csak a legmagasabb épületek tornyai látszanak ki a zöld lagúnából. 


Praktikumok a lagúnák városához

Velence több száz éve épült kanyargós sikátoraival, a lépten-nyomon előbukkanó csatornáival, a rajtuk átívelő hidak látványával nem könnyű betelni. Azt mondják, Velencében könnyű eltévedni. Ez igaz, de ott-tartózkodásunk idejére engedjük meg magunknak az eltévedés luxusát, ugyanis Velencét sétálva, gyalogosan bejárva lehet igazán megismerni. Az „eltévedésünk” előtti pillanatokban azért térképpel a kezünkben határozzuk meg az adott tartózkodási pontunkat, és jelöljünk meg fontosabb, ismertebb épületet, például a Szent Márk teret, a Doge-palotát vagy éppen a Canale Grandén, Velence „főutcáján” átívelő Rialto hidat. Az utcákat járva a tereken, illetve az utcasarkokon nagy sárga táblák nyíllal ellátva jelzik majd, merre van a legközelebbi ismertebb „tájékozódási pont”. Ezeket követve mindig tudni fogjuk, éppen merre bolyongunk.

Ha már Velencében járunk, feltétlenül próbáljuk ki a gondolát. Az épületeken kívül talán e furcsa formájú csónak idézi leginkább a múltat. Évszázadokon keresztül a gondola volt a helyiek egyetlen közlekedési eszköze, ezzel szállították haza az ebédhez valót, ezzel járt a postás, az orvos, a házaló. S nem kell meglepődni, ha szirénázó mentő vagy rendőrségi hajó húz el mellettünk, ugyanis Velencében máig a hajó az alapvető közlekedési eszköz. A gondolások mesterien bánnak a borulékony kis csónakkal. Gondolást szinte bárhol „lestoppolhatunk”, de arra számítani kell, hogy a felkapottabb helyeken, a Doge-palota, vagy a Rialto híd környékén borsosabb árat szabnak. Itt 100 euróról indul az ár, jobban járunk, ha egy-két utcával távolabb próbálkozunk, ott 80 vagy 60 euróról indul a menet, de többnyire 50-55 euróra le tudjuk alkudni a fuvart. (Általában öt- vagy háromszemélyes egy gondola). Fontos, hogy a hajóba való beszállás előtt állapodjunk meg az árban és az útvonalban, illetve az utazás időtartamában. Jellemzően 50-60 euróért 30-40 perces hajókázás jár. Magunk választjuk meg az útvonalat, van, aki a szélesebb, mozgalmasabb Canale Grandét kedveli jobban, van, aki a kisebb, eldugottabb sikátorokat - a legtöbb élményt talán a kettő kombinációja adhatja. Vízi közlekedésre a vaporettót is használhatjuk, amely menetrend szerinti útvonalon közlekedik. A Canale Grandén egy út 5 euróba kerül, de jobban járunk, ha napijegyet vásárolunk 9 euróért, s ezzel az összes hajójáratot korlátlanul igénybe vehetjük. Sőt, ezzel a bérlettel lehetőségünk nyílik áthajózni a Velencét övező szigetekre is. Különös élményt nyújt például az aprócska Burano vagy az üvegfúvó mesterek szigete, Murano.
Az utazás tervezésekor jó tudni, hogy Velence nem olcsó város, így ha olasz specialitásokat: olívaolajat, fűszereket, tésztát, kelméket szeretnénk hazahozni, érdemesebb a kontinensen egy nagyobb bevásárlóközpontban vásárolni. Nem szabad kihagyni az igazi olasz pizzát, tésztát, desszertnek megenni egy eredeti mascarpone sajtból készült tiramisut vagy a habos capuccinót. A pizza és a tésztaféleségek 7-9 euró, a tiramisu 6-9 euró, egy capuccino pedig 3-6 euróba kerül. (Persze ezek az árak eltérhetnek, a legfelkapottabb helyeken drágább is lehet. A Szent Márk téren például egy capuccino 11,3 euróba kerül.) Az ételek, italok áraihoz szinte mindenhol hozzá kell még számolni a felszolgálás árát, ami 12 százalék, de ezen felül nem várnak el borravalót, még egy eurót is visszaadnak a pincérek. 
A múzeumi belépőjegyek ára nem túl alacsony: a Szent Márk téren levő közel 100 méter magas harangtoronyba - ahonnan fantasztikus kilátás nyílik egész Velencére, sőt a környező szigetekre is -, 6 euróért mehetünk fel. A Doge-palotába 15 euró ellenében tehetjük be a lábunkat, (a diákok 10 euróért). Velence egykori „parlamentje” páratlan értékeket rejt magában, nem csak azért, mert Tiziano, Tintoretto festményei láthatók kifogástalan állapotban, hanem azért is, mert megismerhetjük, hogyan működött az egykori virágzó városállam irányítása. A palotából átmehetünk a sóhajok hídján úgy, ahogy hajdanán a palotában elítélt rabok is tették, akik utolsó pillantást vethettek a hídról, mielőtt beléptek a kanális túlsó partján levő rossz hírű börtönbe. De nekünk könnyebb lesz a szabadulás…