Vissza a tartalomjegyzékhez

Siposhegyi Péter
A május 1.-paktum

Manapság úgy tekintünk május elsejére, mint valami múzeumi tárgyra. Unos-untalan ismételgetik ugyanazt a híradófelvételt, melyen Kádár János Elvtárs, minden magyar barakklakók János bácsija puhakalapban áll a mellvéden és integet. Alatta népek vonulnak, mint Madáchnál a teremtés színében. Hozsánna néked eszme, hozsánna néked erő, sőt korábban Gerő is e hozsánna tárgya lehetett. 
Halljuk, amint a bemondó hangosan mondja: „Köszöntjük a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Lőrinci Fonó dolgozóit, akik százhuszonhét százalékra teljesítették a terv előirányzatait!” Odalenn a messzi mélyben, mely fizikailag közel volt ugyan, valójában messze, emberek vonultak, kezükben zászló, lufi, gyerek, így, ebben a sorrendben. Némi integetés a nagy emberek felé, akiknek képeit ilyenkor kezükben vitték, de ez nem személyi kultusz, á, dehogy. Jó volt látni Lázár Györgyöt a közértkirakatban mint képet, jó volt vinni egy Losonczi elvtársas táblát, majd utána jött az attrakció fénypontja, a majális az oly sok nagy művész által megénekelt sörvirslivel. Ez a fogalom is itt keletkezett, így összeírva. Sörvirsli. Mintha ez egy és ugyanazon dolog lenne. Mindez ingyen vagy fillérekért. Ez volt az a világ, ahol előfordulhatott, hogy az ózdi kohó oldalánál levő kocsmában olcsóbb volt a sör, mint a boltban, mert a kohászok alkoholizmusát az állam anyagilag is támogatta. Majd némi tavaszi kómában, telve tavasszal, szocializmussal, hazatértek. Ha nem épp hétvége jött, mint idén, akkor dolgozni kezdtek egy ünneptelen, csupa hétfő világban szolid bérért, csenve a perceket, hogy ezzel is rontsák önmaguk esélyeit. 


Május elsejei felvonulás 1983-ban. „Szeretettel köszöntjük a Vörös Október Ruhagyár dolgozóit, -zóit, -zóit…” Fotó: MTI

Este még megnézhették a televízióban a Felvonulók kérték című műsort, melybe Buzáné Fábri Éva szerkesztőnő mindig berakatott egy kis Bartók Bélát, de az utolsó kívánság, az Kádár János elvtársé volt, aki jobb munkát és egészséget kívánt a dolgozóknak, de mert ezt nem lehetett archívból befűzni, így jöhetett egy rajzfilm a gyerekeknek, akiket Kádár János elvtárs különlegesen szeretett, tekintettel arra, hogy a maga konkrét valóságában sohasem tapasztalta meg a gyermekáldást.
Hogy ennek vége, ez tény. Van helyette városligeti sátor, meg majális a Népligetben, egy kis zsugorodó Munkáspárttal, szervezetet sohasem látott szakszervezeti vezetők ünnepi megjelenésével, világoskék inges Kovács Lászlóval, de ez már csak olyan, mint egy mai Fradi-Dózsa az egykori telt házas kettős rangadók után. Május elsejével nem tudnak mit kezdeni az emberek, így hát elmennek kirándulni, az ország fűnyíróktól hangos, százhúsz százalékot sikerül teljesíteni fűnyírásban, némi barbikjuuuu… mert most ez a neve, régen pinceszer volt a neve meg flekkensütés, most barbikjuuuu… mintha maga Elvis dorombolná a fülünkbe. Ez most nincs - ez a nemzeti közmegegyezés, tulajdonképpen nem is nagyon értjük, mi a fenének tartják meg, amikor ilyenkor a szerelő sem ér rá, hogy megjavítsa az eltört csapot a nyaralóban. Egyébként is a szünnapokkal sok a macera, be kell vásárolni előre, a boltok zárva, vagy csak résnyire nyitva, nincs iskola, nincs óvoda, 
a gyerekeknek program kell, így a majálisi serbe mintha finom, halk muslinca szállna át az eladatlan tavalyi borból.
Nagy tévedés ez, kérem, ezt igyekszem alant bebizonyítani. Először is, május elseje nem szocialista ünnep. Több mint százéves. Igaz, hogy az első modern, mézeskalácsos, zsákbanfutós, tűzijátékos május elsejét egy Doktor Josef Goebbels névre hallgató berlini ügyvéd tervezte meg és bonyolította le német alapossággal, úgyhogy a mi egykori mellvédembereink az ő köpenyéből bújtak elő, legfeljebb, mint annyi mindent, ezt sem tudták. De a lényeg, hogy van az évnek egy napja, mikor az emberek megemlékeznek egy régi véres eseményről, valamint megmutatják, a munka világa erős és szervezett, de legalábbis van.
Hogyan is van nálunk?
Nálunk ez úgy van, hogy van, de mintha nem lenne. Korunk népbetegsége és ideálja a spekuláció, az évtized embere a spekuláns. Spekuláns az az ember, aki némi fejtörés árán, többnyire (itt nálunk) bennfentes információk birtokában úgy juttatja haszonhoz önmagát, hogy ezáltal nem teremtődik munkahely, nem keletkezik termék, szerencsétlenebb esetekben azonban keletkezik hiány és kár. Ő az idol, pedig nem ők vannak többségben, bár ha jól dolgozunk, még így is lehet. Az Európa szélhámosai cím kiadó, betöltésre vár, és vannak esélyeink e tárgyban. A mai Magyarországnak az a hányada, mely még nem érte el a nyugdíjkort, többségben alkalmazott. Ez az alkalmazotti kör elvben érdekképviselettel is rendelkezik. Elvben. A hagyományok ugyanis folytatódnak. A létező szocializmusban a szakszervezet arra volt jó, hogy a párt lecsúszott kádereinek fizetést biztosítson. Ha nem volt jó Biszku nagyembernek, akkor jó volt a Vasas Szakszervezet elnökének. A vezetők nem a munkavállalót képviselték, hanem az államot. Ezt a nagyszerű hagyományt sikerült fenntartani. A mai szakszervezeti vezetők jórészt pártok másodvonalbeli káderei. Arra jók, hogy a választások előtt listás helyért cserébe megpróbálják megdumálni a tagságot, melyik is az üdvözítő oldal.
A szakszervezet a meló egyháza. Elvben nagy és vonzó, valójában morál és jelentőség nélküli. Egyetlen képessége, hogy lobbizni próbál az államnál. Nem a hatalom ellenében, hanem a másik szerencsétlen szervezet kárára. Nem tárgyal, nem vitatkozik, nem képvisel, lobbizik. Akadnak persze műharcosok, akik időnként odavágják a puhakalapot az asztalra. De ők is mindig akkor, amikor éppen nem a nekik tetsző, nekik helyet adó politikai oldal van hatalmon. Aztán a harcos négy év után jönnek a halk építkezés évei, mely építkezés legtöbbször a saját családi házat jelenti, konkrétan és egészben, igaz, itt teremtődik munkaalkalom, többnyire erdélyi vendégmunkásoknak fekete, és a vezetettek szakképzett rétegének fillérekért. Így védik mindnyájunk érdekét az érdekvédők.
Ez a nap a civil társadalom ünnepe is lehetne, ha lenne ilyen. Néhány hete az EU-népszavazás előtt vicces plakátot láttam. A Civilek Országos Szövetsége hívta urnához a civileket a Miniszterelnöki Hivatal támogatásával és költségén. Egy plakát, kettő darab jól fejlett abszurd. Először is, mihelyt egy civil szervezet belép egy másikba, akkortól már nem civil szervezet. Az onnantól kezdve egy pártszerű országos szövetség. Másrészt, mit keres ebben a Miniszterelnöki Hivatal. Teljesen mindegy, ki a miniszterelnök, Medgyessy, Orbán vagy akár Gáspár Győzike, a Miniszterelnöki Hivatalnak semmi keresnivalója nincs a civilek között és fordítva. Olyan ez, mint a civil népfölkelő, aki felölti az egyenruhát, parancsnokot választ, annak tiszteleg, fegyvert fog és harcol. Akkor miben különbözik a katonától? 
A mai civil szervezetek valójában hasonlóan nyomorúságos szerepre kárhoztattak, mint a szakszervezetek, csak ha lehet, ez még tragikusabb. Egy civil szervezet megalakul, majd alakulta percében megkezdi tapogatózó lépéseit a hatalom felé, hogy egy kis pályázati támogatást kapjon. Az pedig ténykérdés, hogy az a legjobb civil minden hatalomnak, mely az ő előszobájában civil, a többi oldja meg magának. Az elmúlt kormány alatt Bencsik és Bayer alapítványai voltak kiemelten kezelendők, most a plakáton olvasott konglomerátum. Az a sajátos helyzet, hogy minden ilyen egyletet ember vezet, márpedig talán Jézus Krisztus volt az egyetlen általunk ismert emberi lény, aki nem azért vállalt közszereplést, hogy részesedjen a politikai hatalomból. Aki kilép a családi körből, s közösség élére áll, az hatalmat akar. Befolyást, elismerést, pénzt s mindent, ami azzal jár.
A mai magyar munkavállalónak nincs tehát képviselete, pedig volna miért képviselni. A mai magyar bérek és munkafeltételek enyhe fogalmazatban is a szerény szóval illethetők, a kölcsönös tisztelet pedig csendőrpertuként működik.
Gyakran mutogatunk Európára, mert a mutogatók szeretnének európai képviselőként a mainál is nagyobb jövedelmet. Nos, akkor tessenek ilyenkor is arra mutogatni. Egyetlen példa. Egy nagyüzemben valaki kitalálta, hogy létrehozza a szakszervezetet. Ezt a világ minden civilizált országában megtehetné, legfeljebb azért nem, mert a szakszervezet az adott helyen száz éve működik, tehát nincs rajta mit megalapítani. Emberünket beidézte a nagyfőnök (nem véletlenül használom ezt a fogalmat), és közölte vele, hogy ők nem azért jöttek ide, hogy itt is alkudozzanak a melósokkal, és ha nem hagyja abba, elmehet máshová. Itt ebben a gyárban ma sincs érdekképviselet. Igaz, most már gyár sincs, épp most bocsátják el a dolgozókat. S ő még úrifiú volt. Nem egy, nem két példa van rá, hogyan beszélnek úgynevezett tulajdonosok az alkalmazottakkal. Úgy, ahogy kedvenc háziállatukkal sem. Az állattal van valami szoros kontaktusuk ezeknek az embereknek, a másik embert azonban hangosan és demostratívan nézik le.
Mindaz, amit József Attila nevű honfitársunk hatvan éve leírt a korabeli magyar tőkés viszonyokról, ma is igaz és érvényes - sajnos. A nyugati nyelvekben van egy egyszerű fogalom, ami így hangzik magyarra fordítva: köztiszteletben álló polgár. Nekünk eddig csak polgári kormányra, polgári Magyarországra futotta, most éppen polgári baloldalra futja, de ezek a köztiszteletben állók valahogy nehezen akarnak megszületni. Valószínűleg létezik egy rendellenesség, ami az anyaméhben fertőzést okoz, megakadályozza a köztiszteletben álló polgárok születését. Talán Czeizel professzor kutatási körébe kellene a kérdést utalni, ha azt meg tudja előre határozni, hogy fiú lesz-e vagy lány, akkor talán az sem elérhetetlen, hogy korrupt és arcátlan listaemberek helyett köztiszteletben álló polgárok is szülessenek. Ezek mögött ugyanis teljesítmény van. Ismerhető és elismerhető.
Nem az a baj, hogy valaki gazdag. A vagyon nem bűn, csak ha bűnnel jutottak hozzá. Nincs sehol leírva, hogy az a jó világ, ahol mindenki egyformán szegény. Az ateisták hiedelmével szemben még a Bibliában sem ez van leírva. Ahogy ma mondanánk, az esélyegyenlőség igényét hirdették meg nekünk. Az emberek közötti morális egyenlőséget. Azt, hogy senkit nem szabad lenézni.
A baj az, ahogyan itt, ebben az országban sokan meggazdagodtak. Még nagyobb baj, hogy nincs elválogatva a kettő. Szokás a rendszer jellegére hivatkozni, meg az amerikai szlogen első milliójára. Amerika azért más. Ott a semmiből kellett létrehozni egy gazdaságot. Az indiánregények és vadnyugati filmek Amerikájából kellett nagyhatalmat varázsolni. A világtörténelem legnagyobb varázslata után, kettőszáz évvel Tacsa Tubga és Három Toll után Amerika ma a világ egyetlen nagyhatalma, ennek minden előnyével és hátrányával. Magyarország a rendszerváltásnak nevezett tulajdoni lapcsere előtt is létezett. Gazdasága is volt neki. Sőt, ahhoz képest, hogy most már a harmadik garnitúra pénzügyi őstehetség próbálja előre terelni a közös ladikot, akkor és ott meg csak bunkó tervcsinálók voltak (most feledkezzünk meg a személyi átfedésekről), az a rossz és tehetségtelen gazdaság az első volt a térségben, és az utolsó békeév (1988) gazdasági teljesítményét kettőezeregyben sikerült utolérni, majd azóta néhány százalékkal meghaladni, amivel mellékesen már csak negyedikek vagyunk a térségben, s ha jól dolgozunk, Észtország is beelőzhet. Az a gazdasági elit tehát, mely a váltás kizárólagos nyertese volt, nem bizonyította kivételes képességeit.
Nincs az az irigy ember (vagy csak a nagyon irigyek), aki ne becsülné, ha valaki valamit feltalál, vagy egyszerűen csak olyan árucikket hoz az országba, amelyből nagyobb a kereslet, mint a kínálat. Senki nem sajnálja az ötletemberek vagyonát. Lehetne köztiszteletben álló polgár az a vállalattulajdonos is, aki ugyan egy disznóól áráért vett gyárat egyszemélyes versenyben, de azóta a gyár nyereséges, az emberek megélnek belőle, és ha köszönnek neki, visszaköszön. Mindenki tisztelete azé a médiasztáré, aki bármikor képes kétmillió embert a képernyő elé ültetni - csakhogy ma ilyen ember nincs, csak ennek a hazugságnak megfelelő gázsik. Az ember viszont olyan, hogy nem tudja becsülni azokat, akik csődbe vittek vezetőként állami üzemeket, majd megvették fillérekért. Nem tudja becsülni azokat, akik privatizációs tanácsadóként kótyavetyéltek, felvéve jutalékot vevőtől, eladótól egyaránt. Nem tudja becsülni azokat, akik azért ültek magasan fejünk felett levő székbe, hogy hatalmukkal visszaélhessenek. Lengyel László annak idején azt mondta, itt mindenkinek szabott ára van. Nem mondom, hogy mindenkinek, hiszen az egy szem igaz esélyét legalább a reménykedés szintjén ne vegyük el magunktól, hiszen holnap is ebben az országban ébredünk. De tény, mert tudhatjuk, mert találkozunk ezekkel a helyzetekkel, hogy a „jutalék” az elmúlt években egyre nagyobb hányad lett, míg mostanra elértünk a fele-fele látszatigazságos állapotáig. Akik kívül rekedtek a körön, miért becsüljék azt, akinek így jutott több. Több. Majdnem az egész.
Magyarországon a leggazdagabb és legszegényebb rétegek közötti jövedelemkülönbség sokkal nagyobb, mint Nyugaton. Akkora, mint Délen. Így már nehéz lenne társadalmi igazságosságról beszélni. Nehéz lenne azért is, mert az adóstatisztikák mutatják, még mindig a bérből élők a legjobb adózók, tehát nem jelent meg tömegesen a virilista mint a köznek különlegesen sokat adó polgár. Ma még mindig a könyvelő a hős, aki néhány százmillió hasznot néhány millióra, néhány tízmilliót nullára tud redukálni.
Az így létrejött déli típusú kapitalizmusnak van egy nagy baja. Bár haszonélvezői testőrök hadától és politikusaink jóindulatától kísérve szeretnék úgy gondolni, hogy ez most mindig így lesz, s találnak is szakelemzőt, skriblert és mindenféle kísérőnépet, akik ezt tudományosan meg is indokolják nékik, ez a kapitalizmus nagyon sérülékeny. Sérülékeny gazdaságilag, hiszen az alkalmazott tömeg nem érzi tudatosabb polgárnak magát benne, mint a szocializmusban, tehát mint akkor, csak az önreprodukció meggátlásától való félelem tartja a kocsirúdnál. Törékeny ez a béke azért, mert nem jött létre társadalmi konszenzus. Az osztályharc fogalma csak azért, mert azok írták le, akik, még nem szűnt meg valós tartalommal bírni. Nevezzük ellenérdeknek. Ma Magyarországon még sokan úgy gondolják, ők is bekerülhetnek a kivételezettek közé. Aztán ha jön majd az Európa-ébredés, rájönnek, hogy megint nem ők nyertek, akkor újra megtelhetnek az utcák, a terek. Nem sikerült jólétet, társadalmi igazságot teremteni. Ami még rosszabb, a haladás iránya sem ez. Márpedig e nélkül nincs társadalmi, ha úgy tetszik, osztálybéke. 
Amerika megszokta Rockefellert. De mit szokjon meg egy magyar a fedezetlen hiteleket felvevő, privatizációs trükkökön gyarapodott volt apparátcsikon, ha az nem tesz egyetlen gesztust sem feléje? Kérdezheti az olvasó, miért várom el, hogy hitetlen, önző emberek gesztusokat tegyenek. Épp ezért. Talán akad közöttük néhány, aki rájön, hogy saját hatalma véglegesítéséért van szükség valamifajta társadalmi szerződésre. Hogy a kisebb rész feláldozásával megtarthassa a többet. Ha nem így lesz… akkor néhány év, és nem kell megindokolnunk, miért időszerű május elseje.