Vissza a tartalomjegyzékhez

Hazafi Zsolt, Szobota Zoltán
Hová tűntek a proletárok?

Mégis van közös nevezője a radikális jobb- és baloldalnak, a történészeknek, sőt a parlamenti képviselőknek is. Abban ugyanis mindannyian egyetértenek, hogy a 21. század küszöbén szinte lehetetlen meghatározni, van-e még Magyarországon munkásosztály, és ha igen, kik tartoznak bele. Nem vitás - mondják -, hogy a május elsejei ünnepek már rég nem alkalmasak ennek megítélésére, hiszen a tartalmukat vesztett események mára politikai reklámkampánnyá lényegültek. 


Az egykori munkástüntetés politikai kampánnyá lényegült át. Ígéretek és lufik országszerte Fotó: Somorjai L.

Az általunk megkérdezett politikusok közül egyedül Thürmer Gyulának, a Munkáspárt elnökének volt határozott képe és konkrét definíciója a munkásosztály mibenlétéről. Szerinte a munkásosztály és a proletariátus olyan dolgozókból áll, akik nem rendelkeznek termelőeszközzel. Magyarországon ők képezik a munkavállalók döntő többségét, hiszen a gyár, a szövetkezet, a bevásárlóközpont, a multinacionális tőke nem az övék. A munkásosztály összetétele mára megváltozott, más formában van jelen, de még mindig folyamatosan erősödik. „Pontos számot azért nem tudunk, mert senkinek sem érdeke, hogy kiderüljön, mekkora a magyar munkásosztály” - vélekedett a Munkáspárt elnöke. 
Thoma László szociológus, egyetemi tanár nem látja ennyire markáns osztálynak a proletariátust, sőt lapunknak nyilatkozva azt állította, hogy a munkásosztály 1956 után egy az egyben „le lett szalámizva”: a Kádár-rendszer irányítói felismerték, hogy a forradalom végkifejletében egy osztálybázisú nemzeti ellenállás bontakozott ki, ahol az önigazgató munkástanácsok a nemzeti függetlenség zászlaját hordozták. Hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer, elkezdték felgöngyölni a munkásosztályt mint társadalmi tényezőt.


Thürmer Gyula elvtársai között ünnepel. Ma is komolyan veszi május 1-jét Fotó: MTI

A hatvanas évek politikai leszámolásai után beindult egy óvatos polgárosodási folyamat, korlátok között, de rehabilitálták az egyéni fogyasztást és termelést - ami a kommunizmusban nagy dolognak számított -, „vállalkozások” jelentek meg először a háztájiban, majd a melléküzemágakban. Ez a népnevelés arra irányult, hogy az emberek bizonyos korlátozott autonómiák érdekében mondjanak le az osztálytudatukról. Hogy ez milyen komoly lépés volt, a lengyel példával érzékeltethető, ahol a munkásosztály végig egyben maradt, és 1980-1981 között képes volt egy kiépített ellenhatalmat létrehozni a lengyel kommunista vezetéssel szemben - elsősorban persze a katolikus egyház legitimáló támogatásával. 
Thoma szerint a rendszerváltás után a magyar munkások mint a fordulat egyértelmű vesztesei kettős veszteséget könyvelhettek el. Egyrészt anyagilag kerültek tragikus helyzetbe, hiszen 1990-1994 között az ipari munkahelyek harminc százaléka megszűnt, másrészt egy újraszocializációs kényszer elé kerültek, mivel azok a viselkedési formák és erkölcsi normák, amelyeket a szocializmus körülményei és intézményei között elsajátítottak, teljesen érvénytelenné váltak.
Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke a fentiekhez azt a kiegészítést fűzte, hogy maga a társadalmi szolidaritás is válságban van, a nemzeti kormányok szinte versengenek egymással a szociális és munkavállalói jogok megnyirbálásában, hogy a nemzeti gazdaságok tőkevonzó képessége minél nagyobb legyen. „A szabad szervezkedéssel kapcsolatos jogosítványok csak papíron léteznek, gyakorlati érvényesítésük nagy nehézségekbe ütközik” - mondta lapunknak Palkovics.
Őry Csaba fideszes országgyűlési képviselő, az Országgyűlés Foglalkoztatási és Munkaügyi Bizottságának alelnöke szerint a munkásosztály régi kifejezés, amelyet már meghaladott a kor, hiszen a kétkezi munkából élőkön ma már nem a századelő borzalmas körülmények között dolgozó gyári munkásait kell érteni. Számtalan új szakma alakult azóta, a munka természete is átalakult, bár olykor a létbizonytalanság egyes családok esetében ma is hasonló mértékűnek tűnik, mint a klasszikus munkásmozgalmi időkben. A jelenkor munkásai között mindenképp meg kell említeni a kiszolgáltatott kényszervállalkozók több százezres tömegét, de egységes, magát szervező társadalmi osztályról nagyon nehéz ma beszélni - mondta a Heteknek Őry. 
Meglepő, de hasonlóan vélekedett Vitányi Iván szocialista országgyűlési képviselő is. Az MSZP Társulás a Szociáldemokrata Értékekért platformjának elnöke ugyanis úgy nyilatkozott: „Valamikor, ahogy a költő mondja, a munkásosztály vasba öltözött, ma számítógép előtt ül.” A folyamatos technikai és társadalmi változások miatt sokkal bonyolultabb a teljes munkásosztály meghatározása, ezért Vitányi szerint talán szerencsésebb a társadalmi csoportok kifejezést használni.

Mit ünneplünk?

„Május 1-je eredetileg a munka, s nem a munkásosztály ünnepe volt, sajnos a kommunisták fordították át ezt az utóbbivá” - emlékeztetett Őry Csaba, és arra is felhívta a figyelmet, hogy Európa több országában nemcsak a baloldali pártok, hanem a konzervatív oldal is ünnepli ilyenkor a munkát. 
Thoma László kritikus szemüvegen keresztül látja „a sör és virsli” napját: a bolsevizmus és a nácizmus államosította és tette az állami demonstratív nyilvánosság részévé, innentől kezdve azonban semmi köze nem volt az eredeti munkástiltakozásokhoz. Ekkor lett belőle fesztivál a tüntetés helyett, ahol az állam a jólét és jókedv elemeit önnön dicsőítésével mossa össze. 
A korábbi munkáskultúrálódási és szabadidő-eltöltési formációk már a múltéi - emlékeztetett Palkovics Imre. A globalizációs folyamatok a munkatársi viszonyokra is rányomják a bélyegüket, a munkatársak versenytársnak, rosszabb esetben ellenfélnek tekintik egymást a munkahelyeken. Évente egyszer kötelességszerűen vesznek részt a kocsmafesztivál és giccsparádé szintjére landolt május elsején, melyre ráadásul még a politika is ráül, hogy a saját céljaira használja azt fel.
Thürmer Gyula ezzel szemben ma is komolyan veszi az ünnepet: „Május elsejét nagyon sokan szeretnék eltüntetni. Üzenete ennek ellenére ma is az, mint egy évszázaddal ezelőtt: a nemzetközi munkásosztály szolidaritást vállal a szétlőtt munkástüntetés áldozataival, és mindazokkal, akik helyett a kormány a multinacionális tőkét támogatja.” 

Mi legyen az üzenet?

A kérdés magától értetődő: miről szóljon a 21. században május 1-je? Őry Csaba szerint sajnos idén úgy ünnepelünk Magyarországon, hogy hoszszabb idő óta stagnál a foglalkoztatás, sőt enyhén - 28 ezerrel - növekedett a munkát keresők száma. „Ebben a helyzetben az érdekképviseletek és a velük szoros kapcsolatban álló baloldali pártok jobban tennék, ha az emberek munkafeltételeinek javítására tennék a hangsúlyt, és kevésbé a politikai felhőjátékokról szólna a majális. Kevés munkahelyen védik az embereket erős érdekvédelmi szervezetek, sokan úgy érzik, hogy egyedül vannak és kiszolgáltatottak. Ezen semmit sem segít, ha sörrel és virslivel a kezükben pártelnökök üres szólamokat szajkóznak a Ligetben” - mondta Őry. 
Thürmer Gyula úgy véli, Magyarországon jelenleg olyan stádiumban vagyunk, mint annak idején a korai kapitalizmus időszakában. Amikor megjelentek az első gépek az angliai gyárakban, akkor a munkás azt hitte, hogy a gép felelős az ő kizsákmányolásáért, és elkezdte összetörni azokat. Később rájött, hogy az csak egy technikai eszköz, ezért elkezdett szakszervezetet szervezni és összefogni hasonló sorsúakkal. A magyar munkás először örült a multiknak, mert kapott munkát, de miután az IBM-től elzavartak háromezer embert - és ez a folyamat folytatódni fog az EU-csatlakozás miatt -, az emberek rájönnek, hogy a multi nem jelent végleges megoldást az ő biztonságuk szempontjából. „Rájön arra, hogy sztrájkolni kell, hogy nem érdemes öt szakszervezeti központot fenntartani, jobb lenne egy nagy tömörülés, és ezek a lépések már megindultak.” 
Palkovics Imre szerint viszont nagy, globális összefogásban már fölösleges reménykedni, a szakszervezeti mozgalmak nem tudják tartani a globális tőke által diktált tempót. „Éppen a szemünk előtt zajlik a régi szakszervezeti munkásmozgalomból kinövő pártok és a szakszervezetek szétválása Dániában, Angliában vagy akár Németországban. Mégis azt kell mondani, hogy a munkások számára az egyetlen lehetőség az összefogás, mivel anélkül az egyén teljesen kiszolgáltatott” - összegzi álláspontját a keresztényszociális alapokon tevékenykedő szakszervezeti vezető.


Sosem szégyelltem, hogy melós vagyok

- mondja Bujdosó Ágota, a magyar kézilabda-válogatott bronzérmes világ- és olimpiai bajnoka


Olimpiai dobogós másodállásban 

- Milyen volt a sportélet Kádár János idejében?
- Más volt a versenysport, és más az élsport. Volt egy bújtatott állásom, három műszakban dolgoztam könyvkötőként a nyomdaiparban. Először átképzősként, utána pedig letettem a szakmunkásvizsgát. Négy óra munkaidő-kedvezményt kaptunk az edzésekre, de ha határidős meló jött be, kimaradtam a csapatból, viszont kaptam túlórapénzt, ami azért jól jött. 
- A sportért mennyit kaptak?
- Akkor azért még nem adtak pénzt, csak 1972-ben jött be a javadalmazás a sportba. Hogyha megnyertük a mérkőzést, kaptunk egy-kétezer forintot, amit el kellett osztani tizenkétfelé. Nem is a pénzért sportoltunk, nem voltunk ennyire anyagiasak, mint a mostaniak. 
Igaz, nem kerestünk sokat, de megéltünk belőle. Kétezer forint volt a fizetésem, de abból tudtam venni egy szekrénysort vagy tévét részletre, kifizettem a lakásrezsit, és mellette még meg is tudtam élni. Ma ezt nem tudnám megcsinálni, és szerintem a munkásrétegben dolgozók sem tudják.
- Mennyire ült rá a politika akkoriban a sportra?
- Egyáltalán nem foglalkoztunk politikával, sportoltunk. És nem Kádárnak, hanem a piros-fehér-zöld zászlónak, magunknak, szüleinknek, a drukkereinknek. Persze eljártunk azért szórakozni, meg különböző rendezvényekre, és hallottunk dolgokat, de szinte senkit nem érdekelt a politika. Szakszervezeti életet sem éltünk, pedig tagok voltunk. Még május elsején is csak kétszer vonultunk fel a szakosztállyal.
- Meddig volt élsportoló?
- Hivatalosan 1977 szeptember elsején fejeztem be, de ’78-ban még besegítettem a Vasasba, mert kapusgondjuk volt. Összesen huszonegy évet kézilabdáztam, ebből tizenegy évig voltam válogatott. Kétszeres világbajnoki bronzérmes és egyszeres olimpiai bronzérmes vagyok. 
- Mi jött a sport után? 
- Visszavonulásom után a félállást felváltotta a teljes állás a könyvkötészetben. Két-három évbe telt, mire vissza tudtam állni a monoton munkáséletre. Azért csak volt egy bizonyos népszerűségünk, utaztunk a nagyvilágban, szerepeltünk a tévében. Sokkal színesebb volt az, mint az ötkor kelés, hatkor munka, utána vásárlás, főzés satöbbi. 
- Nem kísértette meg a gondolat, hogy külföldön marad?
- Nem, soha, pedig több lehetőségem is lett volna. A családom viszont itt élt, ide kötött a Lánchíd, a budai Vár, és amikor külföldön meghallottam a magyar Himnuszt, na annál szebb nincsen. Egyértelmű volt, hogy itt a hazám, én itt érzem magam itthon. 
- Mennyiben mások a mostani munkások, mint a kádári időkben?
- Érdekes tapasztalat volt a rendszerváltás után, hogy nem nagyon hallottam azt a szót, hogy „munkás”, pedig az emberek azóta is minden reggel ugyanúgy mennek melózni. Miért kell azt szégyellni, hogy ha valaki munkás? Én soha sem szégyelltem, én akartam az lenni. Meglett volna a lehetőségem, hogy tanuljak, de én a gépek mellett éreztem jól magam, meg a melósok között. Ott is átéltem azt az összetartást, mint amit a pályán.