Vissza a tartalomjegyzékhez


Tér, forma, szív
Interjú Sylvester Ádám Ybl-díjas építésszel, a Budapesti Építész Kamara elnökével

- Mit árulnak el rólunk az épületeink, lelkivilágunkról, habitusunkról, nemzeti tudatunkról?
- Az építészet talán az egyik legfontosabb hírvivő, médium egy országról. A turista, mikor elmegy valahová, azért néz várost, hogy megtudja, milyenek az ott élők. E tekintetben mi is megmutatjuk magunkat, de mégsem derül ki egyértelműen, mi az, amit a magyarok képviselnek a világban. A külföldiek ugyan megkapják, ami a világot elcsodálkoztatja, de hozzá kell tennünk, hogy ránk azért sokan még mindig úgy tekintenek, mint egy különleges, borzongtató állatkertre, ahol furcsán élő őslények vannak. Annak ellenére így van ez, hogy ami ma épül Magyarországon, az technikailag egy petákkal sem rosszabb, mint ami Európában zajlik.

Szobota Zoltán


Sylvester Ádám: „Az építészet a legmagasabb fokú művészet” Fotó: Somorjai L.

- Miért nyújt egy több száz évvel ezelőtt épült ház ma is esztétikai és egyéb élményt, míg a modernek nagy része teljesen hidegen hagyja az embert? Mitől lesz kortalan egy épület?
- A titok nyitja egy elementárisan egyszerű emberi dolog. Maga az épület rendkívül erős információkoncentrátum, ezer rétegben tartalmaz hírt, és nem kell sem intelligensnek, sem szakmabelinek lenni, hogy ezeket megfejtsük. Vannak viszont korok, amelyek nem észlelik, nem veszik fel az ilyen információkilövelléseket, és nem azért, mert mondjuk az a görög épület be volt temetve a földbe, mert ha ott állt volna előttük, akkor se érdekelte volna őket. A berlini nagykövetség alapkőletételénél megkérdezett engem Orbán Viktor, miért van az, hogy a régi épületek szépek, a maiak meg rondák. Azt mondtam neki, hogy a dolog azért egy fokkal árnyaltabb, mert ma is van kellő számú anya, akik kiváló fiakat tudnak szülni, ezek egyik része építész, a másik része politikus lesz… A fő kérdés az, hogy teremtődik-e olyan helyzet, amikor a legjobb építészek kapják a legjobb munkákat, és nekem nemcsak kétségeim, hanem bizonyítékaim vannak, hogy e tekintetben rosszul állunk. Másrészt sajnálatos félreértés, hogy a régi ház szép, az új meg csúnya. Az építészetnek van egy hendikepje, amit magának okozott. Az a vidám, kedélyes bőbeszédűség, amivel az ügyeit traktálta, az első világháború után megszűnt. A modern építészet átérezte a háborús traumát, és mivel óriási építési feladat előtt állt, le kellett mondjon dekorálási hajlamairól, így a szimbolizálási potenciált kiöntötte az ablakon. Eltűntek azok az évezredes megállapodások, hogy ez vagy az a jel ezt vagy azt jelenti. És akkor megszületett ez a nagyon szűkszavú, nagyon intellektuális építészet, ami egyébként nagyon jó volt, csak éppen a házakról hiányzott egy réteg: a mese, az, ami ehetővé teszi azt, amiről az egész szól. Korábban mindig ott volt valami dekoráció, ahol történt valami, például az oszlop fején. Ma már nem látjuk, mi történik az épülettel, amikor a gravitációs erőtérben szeretne összetörni, és iszonyatosan küzd ez ellen. Márpedig, ha leszedik „a díszeket” róla, akkor veszít az érzékletességéből, a plasztikusságából és elszürkül. A modern építészet ugyanakkor túlélte már ezt a harakirijét, mivel a technika kínálatai megint építészetiek, és így újra a technika nyelvén tud beszélni, mint a régi szép időkben.
- Azt mondta, bizonyítékai vannak, hogy a politika is felelős az épített környezet állapotáért…
- A politikán is sok múlik, de el kell gondolkodnunk, hogy vajon nem mélyebb kulturális okai vannak-e annak a furcsa jelenségnek, hogy az építész nem igazán jut helyzetbe Magyarországon. Manapság azzal szórakozom, hogy elmegyek vadidegen emberek közé, és elmondom, hogy azt a házat, ahol most éppen vagyunk, ki tervezte. Csodálkoznak. Miért - mondom -, azt mindenki tudja, hogy ki az a Kismocsok és az Oki, meg a Pongó, akkor azt is lehetne tudni, hogy ki az, aki egy egész házat tervezett, nem? Valahogy úgy fejtettem meg ezt magamnak, hogy a mi általános vizuális, kulturális állapotunk nagyon gyatra. És ebben nem vagyunk egyedül, de egészen speciálisak vagyunk. Én egy olyan családban nőttem föl, ahol korábban nem volt téma az építészet. Apám jogász, a magyar nyelv pontos ismerője, és ő is, mint minden művelt ember, ha képről, szoborról, épületről vagy zenéről van szó, azonnal irodalmi eszközökkel és technikával közelíti meg a megértést. Tehát a racionális fogalmakkal működő agyfélteke azon nyomban elkezdi mozgósítani az irodalmat, holott az nem oda való. Például amikor tárlatokra vitt engem, elmondta, hogy mi a kép mondanivalója. És csak sokkal később tudtam meg, hogy egy képnek nincs mondanivalója, mert az önmagában gyönyörű, és a hatását nem narráción, irodalmi kifejezéseken vagy technikákon keresztül, hanem önmagában fejti ki. És ilyen az épület, és ilyen a zene is. A zene egy olyan érdekes fenomén, hogy időbeli teljesítményt igényel a mű végighallgatása, és míg rájövünk, miről szól. A zene elhalad mellettem, én rátekintek, nézem, majd ezek a képek összerakódnak, és a végén az egészet látom, de sosem egyszerre. Az építészetnek annyival van könnyebb dolga, hogy rendelkezik egy térbeli pozicionáltsággal, ami ugyan az időben tárul fel, de belerejthetőek fantasztikus információk, üzenetek. Minél jobb egy ház, annál nagyobb esélye van ezeknek a közléseknek a továbbítására. Tehát, a magyar kulturáltság aszimmetrikus, az általános műveltség adatbázisából hiányzik az építészet. Ameddig az ember el tudja sorolni a magyar irodalom jelentős és tán kevésbé jelentős aktorait, egyetlenegy építészt sem tud mondani.
- Ez méltánytalan?
- Azt nem mondanám, mert akkor úgy néz ki, hogy az ember sértődött. Inkább szamárság, aránytalanság, ferdeség. És különösen akkor lóg ki a lóláb, ha mondjuk egy finn háziasszonnyal beszélgetünk, aki úgy megy be a boltba textilt venni, hogy tudja, az anyag ikszipszilon textiltervezőnő legújabb munkája. Talán van rá esély, hogy egyszer valaki nálunk is ráírja egy kőtáblára, ki volt az építész. Azt mondják, ez nem érdekes. Szerintem borzalmasan érdekes, mert ha az épület ilyen mértékben tükre egy időszaknak, egy társadalom viselkedésének, akkor erre oda kell figyelni.
- Lehet, hogy a hozzáértés hiánya miatt nem tudjuk megbecsülni kellőképpen az épületet és az építőjét?
- Hogy egy épület jó vagy nem jó, azt azért az is érzi, akinek nincs ilyen irányú végzettsége. Mindenkiben van erre egy veleszületett készség. Mint építész elvégeztem azt a gonosz kísérletet az unokáimmal, hogy firkáltam egy alaprajzot a lakásunkról, és megkérdeztem, hogy hol a mami. Ők nézték, és egy picit sem jöttek zavarba, hanem rámutattak, hogy ott, a konyhában. A gyerekek síkba fektetett képekben fejtik meg a világot, remekül tudnak absztrahálni. Ön is így született és én is.
- És mikor veszítjük el ezt a képességet?
- Amikor bekerülünk az óvodába, és kell rajzolni egy házat, amit soha nem láttunk. Ez egy magas, nyeregtetős ház, amin van két ablak, kémény, amiből jön a füst, mellette fa és kerítés. Tehát olyan ikon, ami mögött nincs vizuális élmény. Na, most innen kezdve megölik ezt a képességet, és a tanulás további szakaszaiban egy szó sem esik építészetről. Ezért izgat fel engem mindig, amikor Magyarországon valakinek képek vonulnak át az agyán, és nem szövegek. Ha egy gyerek ábrázolni akar, az egy olyan belső késztetés, amit csak elrontani lehet.
- Hogyan definiálná röviden a szakmáját?
- Az építészet a legmagasabb fokú művészet. Egyes korokban olyan borzasztó erős volt, hogy a dizájnra is hatással volt, az általa forgalmazott hírek mindenre rákerültek. Még a székek karfái is korinthoszi oszlopokon nyugodtak. Az építészet integrálja az adott kor fejlettségéhez hozzájáruló irányzatokat, stílusokat, technikákat, találmányokat, és az ember egész személyiségére kifejti elementáris hatását, csodákat teremt, mert élményeket szerez és létrehozza a dolgok közötti viszonyt. Az építés önmagában is kultúra, több nyelv így is tartja számon. Mióta az emberek társadalomban élnek, igen magas szinten űzik ezt a mesterséget, és a néptömegek el is várják, hogy ezt nagyon jól csinálják a javukra. A világról való vélekedés a művészetekben nagyon szemléletesen kifejeződik. Az ember vagy tudományosan kutatja, vagy műveket alkot róla, és teremt magának egy világot, ahol a saját szabályai szerint ráveszi a többieket, hogy játsszák el vele azt a játékot, amely arra a műre érvényes. Ebből visszaolvasható milyen a világ, és ezt teszi az építészet tökéletesen. Rettenetes jó játszmákat tud kitalálni, mert olyan hatásmechanizmusa van, ami az embert körbeveszi, lenyűgözi vagy akár beárnyékolja.
- Akkor viszont azt kell megkérdeznünk, hogy mekkora hatása van az építésznek az egyén életére?
- Óriási, pro és kontra. Beszéljünk arról az ideális állapotról, hogy csak jó építészet van. Az építész olyan helyzeteket tud teremteni, melyekben valamilyen irányban szűkített módon és célzottan megváltozik az ember pszichés kondíciója. Valamit szívesen elkezdene csinálni, más dolgokról viszont lemondana. Egy épület nagyon sokféle hatást tud kiváltani, magatartásokat hív elő. 
- Ezek a magatartások szándékosan is előhívhatóak? Az építész előre tudja, hogy hogyan fognak viselkedni, abban az épületben, ha ő ilyen vagy olyan technikákat alkalmaz?
- Igen, és ha mellétrafál, akkor akár az ellenkező hatást is elérheti. Például a kriptában röhögnek, a kocsmában pedig sírógörcsöt kapnak az emberek. Mi mindig emberi drámák színtereit állítjuk elő, csak éppen nem bontják le őket naponta. Aki egy gótikus templomba belép, annak nincs kedve vihogni. Akkor tudja érzékelni a teret, ha fölemelte a fejét, úgy ahogy nem is szokta normál körülmények között. Ettől kezdve viszont már nem nagyon hetyke. Vagy vegyük azt a borzalmasan megalázó helyzetet, amikor egy átadó ablak mögött ülő hivatalnoknő előtt kell meggörnyedve lehajolnom, hogy hallja, amit mondok. Ilyen pózban nem lehet könnyen csatát nyerni. A pszichológusok pontosan ismerik milyen összefüggés van a terek és használóik között. Van egy általam nagyon tisztelt holland építész, Herman Herzberger, aki nem akart ebben pongyola lenni, nem bízta a véletlenre a dolgot, és készített magának egy kvázi szótárat a helyzet és a viselkedés kapcsolatáról. A helyzethez hozzátartoznak a téri viszonyok, és ezeket ő ki is használja, amikor a már elismert és használt építőelemek feltételezésével állít elő szituációkat. Olyan házakat tervez, ahol megelőlegezi a jó vagy rossz közérzetet.
- És a környezete hány százalékban határozza meg az épületet? 
- Szerintem legalább hetven százalékban, de van, aki azt mondja, hogy csak negyven. Én még úgy házat nem építettem, hogy ne mentem volna ki a helyszínre, és ne jegyeztem volna meg, hogy milyenek az adottságok. Honnan süt a nap? Honnan lehet érkezni? Mi van már ott? Ugyanis a helyszín abban a pillanatban elkezdi a hatása alá helyezni az odaépülő házat. Az épület egy erőtérbe kerül és működik a Géniusz Lóci, mint egy őrült. 
- Akkor a jó építész beleszagol a Géniusz Lóciba?
- Hát hogyne! Lámpák gyulladnak ki, élmények elevenednek meg, és az építész valamilyen módon médiummá válik, felerősíti, sugározza a hely szellemét.
- Mi az, ami meg tudja kötni egy építész kezét? Szabályok, megrendelő, pénz…? 
- A determináltság általában nem feltétlenül káros, hiszen mindjárt irányultságokat is megad, azt a bizonyos kört, amin belül lehet mozogni. A baj nem itt van, mi szeretjük, ha egy építtető el tudja mondani, hogy ő mit vár a háztól, én azonban még nem találkoztam olyan emberrel, aki ezt el tudta volna mondani.
- Miért nem?
- Mert az absztrakciónak ez a szintje már a gyerekrajz idején kitöröltetett belőle. Nem tud mást tenni, csak az általa ismert kész épületeket és azok előnyeit összegyúrni a sajátjában. Ebben pedig már ott vannak a megjelenések, stílusok, amik vagyonra, pozícióra utalnak, és ekkor jönnek a marhaságok. Senki nem mer egy teljesen autentikus képet elképzelni magának, épp a félreértések erdeje, a társadalomban való létezés miatt. Budapest születésekor hál Istennek nem voltak ilyen jellegű korlátoltságok, rettenetes gyorsan keletkezett, és egy olyan város született, amely a világ csodája. Ez azért történhetett így, mert azok akarták és készítették elő, akik a kiegyezést is előkészítették, egy sok évtizeden keresztül nevelkedett, nagyon jó politikai gárda, élükön egy Deák Ferenccel vagy Andrássy Gyula gróffal. Ezek az emberek azt mondták, hogy „na akkor most csinálunk egy Bécs értékű várost, csak jobbat”. Létrehozták a Közmunkák Tanácsát, és a politika bölcsen visszavonult a szakmai kérdések területéről. Nem az volt, hogy „Főúr fizetek, kérek egy ilyen és ilyen színházat, tök mindegy hova, terv már van, majd alárántunk egy telket.” Így került egyébként a Nemzeti Színház a vágóhídhoz. Sajnos mindenki olyan építészetet kap, mint amilyet megérdemel, de ehhez hozzá kell tennünk, hogy az épített környezetünk rosszabb, mint az építőink. Ha majd erőteljesebben bekapcsolódunk az unió vérkeringésébe, egyfelől Európa nagyon fogja bennünk élvezni, hogy a magyar építészek nem a szabályok és szabványok szerint találják ki maguknak a megoldásokat a lehetetlen helyzetekben, másfelől látok esélyt arra, hogy az építészet végre a kulturális, társadalmi élet fontos faktoraként fog megjelenni.