Vissza a tartalomjegyzékhez

Szlazsánszky Ferenc, Sugár András
A drog el van felejtve
Beszélgetés Funk Sándor addiktológus főorvossal

- 1972-ben, amikor Ön végzett az egyetemen, Magyarországon hivatalosan el sem ismerték, hogy vannak kábítószeresek.
- Így van. Az első cikket erről valamikor 1980 táján olvastam - akkor már kétszeres szakorvos voltam -, egy szipus fiúról szólt, aki a Lipótmezőn fölrángatta a leragasztott linóleumot, és az alá szagolgatott, annyira szeretett szipuzni. Nagyon érdekes ügy volt, nem is találkoztam hasonlóval egész praxisom során.
- Ennek kapcsán kezdett el érdeklődni a kábítószerfüggők kezelése iránt?
- Nem, sőt azt gondoltam, milyen jó nekem, hogy nem ilyen betegeim vannak. Akkoriban neurológián és pszichiátrián dolgoztam, ott kezdtem alkoholistákkal foglalkozni, majd 1987-ben felkértek ennek az osztálynak a vezetésére. Abban az időben még úgy véltük, Magyarországon nem lesz komoly probléma a kábítószerből. Azt gondoltuk, ami van, megoldódik, megszűnik.


Beteg nélkül még csak-csak megvan az osztály valahogy, de nővér nélkül nem tudok mit csinálni Fotó: Somorjai L.

- Miért gondolták, hogy megszűnik?
- Azt hittük, csak egy ideiglenes jelenség, valamiféle zavar, vagy múló divat. Úgy gondoltuk, amennyiben rendeződik ezeknek a fiataloknak a helyzete, rendes kezelést kapnak, legálisan hozzá tudnak jutni a leszokást segítő gyógyszerekhez, nem lesz szükség kábítószerosztályra, drogambulanciára. Ráadásul a szigorúan őrzött szocialista határok miatt elképzelni sem tudtuk, hogy a csempészek meg tudják oldani a tartós drogutánpótlást, és hogy itt egyszer ilyen elképesztő mértékű heroinozás lesz. De sajnos a valóság teljesen rácáfolt a várakozásunkra.
- Mikor kezdett felsejleni, hogy a drogprobléma nem szűnik meg, hanem elhatalmasodik?
- 1989-ben, de hivatalosan még akkor sem beszélt róla senki. Egyszer csak elkezdtek jönni a betegek, de nem egy vagy kettő. Már nem arról volt szó, hogy valaki hazajött Lengyelországból és heroinista maradt, hanem százszámra jelentek meg függők. Először a mákteások, de ez egy év alatt lefutott, majd utánuk jöttek a heroinisták. És ez a korszak azóta is tart.
- 1997-ben Önt azzal a váddal vették őrizetbe, hogy pénzért adott a szükségesnél több Metadont a kábítószeres betegeinek. Utólag azután tisztázódott minden gyanú alól, mégis érdemes felidézni ezt a történetet. Először is, mi az a Metadon?
- A Metadon egy szintetikus gyógyszer, nem ópiát. Nem okoz olyan erős eufóriát, mint a heroin, viszont enyhíti a heroin utáni vágyakozást, az elvonási tünetcsoportot. Éppen ezért megfelelően alkalmazva a Metadon egy pótolhatatlan szer a heroinisták kezelésében, mert képes arra a szintre visszahozni a kábítószerest, ahol legalább közbiztonsági kockázatot nem jelent.
- A vád tehát az volt, hogy gyakorlatilag kábítószert árusít a munkahelyén, és ennek következtében 97 nyarán bilincsben vitték el a rendőrök.
- Két napon át tartottak fogdán, annak ellenére, hogy beteg voltam, majd elkezdték gyűjteni a vádemeléshez szükséges tanúvallomásokat. Közben többször kijöttek a lakásunkba házkutatást tartani, felfüggesztettek az állásomból, visszatartották a fizetésemet. December körül azonban már lehetett látni, hogy alaptalanok a vádak, és ezt az ügyet nem viszik el szárazon. Még tényállást sem tudtak produkálni, vagyis nem volt mivel az ügyészséghez fordulni, ezért januárban újabb erőfeszítéseket tettek. Találtak egy tanút, aki azt vallotta, hogy miután az édesapja adott nekem 40 ezer forintot, két tablettával fölemeltem a napi gyógyszeradagját. Na, ez már egy tényállás. Ez, ha bizonyítható - márpedig a kedves papa is ezt vallotta -, alkalmas a vádemeléshez. A probléma csak az volt, hogy a tanúk által megnevezett időpontban nem én osztottam a gyógyszert, ugyanis Szicíliában tartózkodtam ösztöndíjjal. Tökéletes alibi. Akkor találtak egy másik tanút, ő azt vallotta, hogy saját maga adta a pénzt a kezembe, mire én fölemeltem a tablettaadagját. De ez sem jött be, mert akkor én éppen a repülőn ültem Svájcba menet, mivel három gyereket vittünk kezelésre, ráadásul egy tévéstáb is velünk utazott, úgyhogy még képfelvételek is igazolták az állításomat.
A végén ugyan felterjesztették vádemelésre az úgynevezett anyagot, de az ügyészség megtagadta a vádemelést, mert nem volt alapja. Hát, így végződött az ügy, illetve utána én bepereltem a rendőrséget, és tulajdonképpen megnyertem a pert.
- Kiderült, hogy mire ment ki ez az egész?
- Van egy másik pszichiátriai osztály, annak a vezetője feltűnő érdeklődést mutatott az addiktológia ügyei iránt. Nem is csinált belőle titkot, az ellenem folyó eljárás során időnként megjegyzéseket tett, hogy majd átveszi ezt az osztályt. Ez azért volt elképzelhető, mert a végzettsége alapján főorvosnak nem lehetett volna ezt az embert kinevezni ide, részlegvezetőnek viszont igen.
- És mi lehetett a rendőrség érdeke az Ön meggyanúsításában?
- A BRFK-n belül van egy drogellenes alosztály, ez információk alapján működik. Nem a drogos az igazi célpont, tőle az információkat várják. A drogost mindig el lehet kapni, mert ott van az utcán a szerencsétlen, mert a díleréhez kötött, az élete rövid periódusokra van felosztva. A drogost tehát beviszik, és csak annyit mondanak neki, hogy édes fiam, te most szépen leírod, amire kíváncsiak vagyunk, aztán aláírod, és kimehetsz. Erre a drogos leírja, aláírja, és elmegy. Ha nem írja alá első szóra, akkor bent tartják pár órán át. Azalatt rosszul lesz, és a végén mégiscsak aláírja. De mi van akkor, ha az ilyen módon begyűjtött információ sem elég? Máshonnan is szerezni kell. Az én ügyem tehát egyrészt arra lett volna jó, hogy az eltávolításom után egy jobban együttműködő embert helyezzenek az osztály élére. Másrészt gyanítom, éppen azt akarták, ami történt, vagyis hogy Magyarországon megszűnjön a Metadon-kezelés. Egyébként rendkívül figyelemre méltó, hogy az eljárás megszüntetése után a nyomozás vezetője keveredett kábítószerrel való visszaélés gyanújába.
- Ezek szerint lényegében megszűnt az ópiátfüggők Metadonos kezelése Magyarországon.
- Igen, mára a betegek legfeljebb két százalékát kezelik Metadonnal, vagyis ha 10 ezer heroinistával számolunk, akkor kétszáz embert. Azt mondják, hogy fejlettebb országokban legalább a drogosok 50-60 százalékát kezelik Metadonnal. Én elvonásra használtam a Metadont, és amikor megszüntették ellenem az eljárást, ismét kidolgoztam egy változatot, többszörös biztosítással, hogy soha többet ne lehessen még csak a gyanút se felvetni. Újra elkezdtünk dolgozni. Nem is lett volna semmi baj, de az alatt az egy év alatt, miközben én nem dolgozhattam, annyit romlott a helyzet, olyan elképesztő, galád alakok kezdtek kezelésre járni, hogy már nem is voltam annyira biztos benne, tényleg csak a betegeket kezeljük. Ráadásul egyszer csak odajöttek a nővérek, és azt mondták, ezt nem csinálják tovább, inkább elmennek. Akkor arra gondoltam, hogy beteg nélkül még csak-csak megvan az osztály valahogy, de nővér nélkül nem tudok mit csinálni.
- Hogyan viselte a koncepciós eljárást?
- Nagyon érdekes, hogyan alakul át az ember. Először azt hittem, micsoda szerencsétlenség ért, hová bújjak, hová fussak, mi lesz velem, a szegény ártatlan doktor bácsival. És körülbelül egy hónap alatt megváltoztam, képessé váltam a legkeményebb küzdelemre is az igazamért. A családom pedig egy védőfalat képezett körülöttem, hihetetlen összetartás alakult ki. És ez máig így van. Szóval nem tett tönkre ez az ügy, sőt, a rendőrséggel való viszonyom sem romlott meg: három évvel ezelőtt meghívtak egy drogellenes konferenciára a BRFK-ra, és az előadásom után az új tábornok kezet fogott velem, és nyilvánosan megköszönte, hogy elfogadtam a meghívásukat.
- Anyagilag mennyit profitált harmincéves orvosi pályája során?
- Van egy 58 négyzetméteres lakásunk, ebben lakunk a feleségemmel és a három gyerekkel. Nyaralót nem építettünk, nem is lenne értelme, ugyanis két napnál tovább nem bírok egy helyben megülni.
- Azt hallottam, eléggé nyersen beszél a betegeivel. Miért?
- Ez egy tudatosan választott, konfrontatív technika, mert a beteg bizonyos értelemben regresszióban van. Olyan, mint egy gyerek. Akinek van, az tudja, hogy a gyereket este el kell küldeni lefeküdni. De sokszor az történik, hogy amíg csak szépen kérik, esze ágában sincs lefeküdni: átlát az emberen, pontosan tudja, mikor gurul be az apja-anyja. Úgyhogy csapdába kerül az ember, be kell gurulnia. Hasonlóan működik ez a betegeknél is: mivel sok mindent megpróbálnak, hogy kibújjanak az orvossal történő együttműködés alól, sokszor valóban megengedtem magamnak, hogy kijöjjek a sodromból. De ennek kizárólag az a célja, hogy kilendítsem a beteget az idők során rákérgesedett védekező taktikájából. Természetesen a pácienst sosem szabad megalázni, megszégyeníteni, fájdalmat okozni neki, hölgyek esetében pedig kötelező az udvariasság. Újabban egyébként ironizáló, csipkelődő stílusra váltottam, ami persze valószínűleg nem sokkal kellemesebb, ha valakit eltalál.
- Tudna mondani olyan eseteket, amelyeket egyértelmű sikerként értékel?
- Évekkel ezelőtt kezeltünk egy kissrácot, ugyanolyan reménytelennek látszott, mint a többi. Aztán egyszer csak elkezdett kijárni egy iskolába, még kérdeztem is, hogy jó lesz-e ez, mert általában drogosokat nem engedünk ki, mert mindig beszednek valamit. Ez a gyerek azonban leérettségizett, ma pedig ötödéves joghallgató. És a drog el van felejtve.
És volt egy másik - nincs jobb kifejezés -, egy link alak. Egy középkorú, hazudozó alkoholista, akinek volt valami felsőfokú végzettsége, de ez már senkit sem érdekelt. Idejött kezelésre, azt mondta, itt tölt három hetet. Végül négyszer vettük fel, mert mindig visszaesett. Nemrég azonban Brüsszelből telefonált: környezetvédelmi szakértő az EU alkalmazásában, a magyar minisztérium küldte ki. Ha valaki azt tűzi ki célul, hogy Brüsszelben szeretne szakértő lenni, azt mondja az ember, ha sikerül, szép karriert csináltál. Na jó, de innen? És megcsinálta.
Az ilyen egyértelmű siker azonban ritkaság, ezért a laikusok számára valóban úgy jelenik meg a drogosok kezelése, mint egy végeérhetetlen, hiábavaló dolog, fájdalmas kudarcok sorozata. De nem erről van szó. Nekem az a sikerélmény, ha ügyesen bánok a betegekkel, ha legalább addig életben vannak, ameddig ide járnak. Ráadásul volt 3-4 olyan év, amikor több száz beteget kezeltem, többet, mint az öszszes kolléga együttvéve.
- Egy kényes témáról még meg szeretnénk kérdezni. Nevezetesen a betegségéről.
- Éppen a rendőrségi eljárással egy időben derült ki, hogy van egy daganat a testemben, úgyhogy amikor bilincsben vittek el, leginkább arra koncentráltam, nehogy elájuljak. De gondoltam, hogy kivágják, összevarrják, nem nagy ügy. Ezt gondolták a sebészek is, csakhogy ez a nyirokcsomó már akkora volt, mint egy lúdtojás. Végül is a műtét sikerült, de a szövettani vizsgálat kiderítette, hogy non-Hodgkin limfómáról van szó. Akkor depressziós lettem, ami körülbelül egy hónapig tartott. Pszichiáter lévén ez nem volt számomra ismeretlen, rengeteg ilyet kezeltem. A depresszióról azt gondolná az ember, hogy a gyengék betegsége, mert aki nem gyenge, az ide nem jut. Szóval mikor felkeltem, az volt az első, hogy most másszak ki az ágyból, és vonszoljam magam után ezt az izét? Mikor láttam egy kutyát, arra gondoltam, hogy neki speciel jobb, mint nekem, mert elélhet a kutyakor legvégső határáig, és fogalma nincs róla, hogy mi vár rá. Ezzel szemben én mintha már meg is haltam volna. Ez ment egy hónapig, akkor arra gondoltam, hogy most már el kell kezdeni szedni valamit, technikákat kell alkalmazni, hogy ne legyek öngyilkos. És egyik nap felébredtem, vártam ezt a nagyon nyomorult érzést, de nem jött. Hanem az jutott eszembe, hogy kit érdekel ez az egész, hát más sem tudja, meddig él. Azóta több kezelésen is átestem, de az utolsót elhalasztották, mert nem találták a daganatot. Eltűnt, és sehol nincsen a testemben. Ez tavaly szeptemberben volt, úgyhogy élek, és nyilván észre fogom venni, ha meghalok.