Vissza a tartalomjegyzékhez

Frechet Tímea
A francia állam bitangkasszája

A francia Elf-botrányhoz képest a mi Postabank konszolidációs ügyünk, Tocsik-ügyünk vagy éppen az autópályaépítés a korrupció világában egy harmatgyenge próbálkozás. Az a tény, hogy Franciaország legbefolyásosabb embereit, sőt a politikai elit tagjait tavaszszal monstre perbe fogták, önmagában felér egyfajta forradalommal. A két ügyésznő nyomozását a Keresztapa című filmből jól ismert módszerekkel igyekeztek megsemmisíteni, mindeddig sikertelenül. 


Idriss Deby, Csád elnöke Jacques Chirac francia elnökkel. Olajozott kapcsolatok Fotó: Reuters

Az állami kézben levő francia energetikai óriáscég körül már évek óta mendemondák keringenek, bizonyosat azonban eleddig nem lehetett tudni. A tavasszal elkezdődött monstre per 44 ezer oldal dokumentációra alapul, harminc-hét vádlottat hallgatnak meg, nem kímélve számos magas rangú politikai vezetőt sem.
A történet még a hetvenes évekre nyúlik vissza, amikor az Elf dinamikus terjeszkedésbe fogott. Akkortájt a francia állam igyekezett függetlenné válni a keleti olajtól, ezért Afrika felé nyitott. A nehéz természetű, sértődékeny diktátorok kedvét vastag borítékokkal hozták meg a francia cégvezetők. Andre Tarallo, az Elf akkori külkereskedelmi igazgatója így vallott erről a bíróság előtt: „Az olajkutatási engedélyekért cserében az afrikai államfők diszkrét finanszírozását kellett biztosítanunk, de ezt a francia vámhatóság és az Elysée politikai államtitkárának jóváhagyásával tettük.” 
A diszkrét finanszírozási rendszer kiépítésével Alfred Sirvent bízták meg. A „monsieur Afrika” becenévre hallgató Sirven ügyködéseiről 660 oldalas dokumentumot gyűjtöttek össze. Sirven feladataként maga utalta át a „díjat” az afrikai „kapcsolatokhoz”, ám nem volt olyan szolgalelkű, hogy magának ne csippentett volna le bizonyos részt. A vizsgálat során kiderült, a bankszámlák nagy része adóparadicsomokban bejegyzett cégek sorozatos átutalásai nyomán jutottak el a címzettekhez, de más esetben Sirven saját névre nyitott svájci számláin keresztül vándorolt a pénz. A kilencéves nyomozás során nem sikerült kideríteni, hány milliárd frank minősült át adópénzből kenőpénzzé, ám maga Sirvent hatalmas vagyont gyűjtött össze. 
Le Floch-Prigent, aki szintén a cégcsoport vezérigazgatója volt a bíróság előtt elárulta: „minden egyes átutalásról faxot küldtünk az Elysée-palotába”. Az Elf főkönyvelője elmondta: „minden egyes átutalási megbízás sima papíron jutott el hozzám, de mindegyik az illetékes igazgató és vezérigazgató közös aláírásával, átutalás után ezeket a papírokat azonnal megsemmisítettük”.
A társaság módszere „sikereket” hozott, az olajkereskedelem területén jó kapcsolatokat épített ki Gabonnal, Kongóval, Kamerunnal, Angolával. Az angolai és a kongói polgárháború idején mind a kormányt, mind a gerillákat egyaránt támogatták. Kiderült, hogy személyes juttatásokba részesítettek olyan hírességeket mint Omar Bongo, Gabon elnöke, N’Guesso, a Brazaville-i Kongó elnöke, Patrice Lissouba, Kinshasa-Kongó elnöke, Biya, Kamerun elnöke. Mitterrand bizalmasan azt mondta, hogy azért hasznos az Elf által működtetett közvetítő rendszeren keresztül történő finanszírozás, mert „olyan átláthatatlan a rendszer, hogy soha senki nem fog rájönni, hogy nem egy vállalat, hanem valójában a francia állam támogatta”. 
De ne gondoljuk, hogy az Elf csak afrikai kapcsolatokat épített, a rendszer jelen volt Venezuelában, Oroszországban, Kínában, sőt Európában is: 1992-ben, amikor megvásárolta a kelet-németországi Leuna olajfinomítót, 270 millió frank landolt többek között a CDU kasszájába, illetve Kohl kancellár némely államtitkára zsebébe. Sirven, az Elf kincstárnoka védekezésében elmondta, nem ő találta ki a rendszert, hanem már De Gaulle tábornok idejétől kezdve működnek ezek a praktikák, ő csupán ezeknek megfelelően hajtotta végre az utasításokat.”
A grandiózus irathalmazból az is kiderült, hogy nemcsak külkapcsolatokat korrumpáltak állami pénzből, hanem több száz millió frank értékben borítékolt különböző vezető beosztású kollegáinak, legyen az olajfinomító-, repülőgép- vagy cégingatlan-vásárlás, biztosítási szerződés megkötése. Magát Le Floch-Prigent egykori vezérigazgatót csekély 1,24 milliárd frank „magánosításával” vádolják. Négyéves elnöksége hozadéka során egzotikus országokban vásárolt luxusvillákat, sőt költséges válását is a munkahelye, azaz az adófizetők állták.
A francia átlagpolgár számára felfoghatatlan szövevény évtizedekig meghatározta a francia belpolitikát, sőt a külkapcsolatokat is. Most, a per során elhangzó vallomások, és vádpontok hallatán kezdenek ráeszmélni, milyen „állami maffia” uralma alatt éltek. Mitterand elnöknek tehát még sem volt igaza. 
A rendszer évtizedekig működött, de - ahogy az lenni szokott - egy banánhéjon elcsúszott, s a politikai elit már nem tudta, vagy nem akarta megvédeni az elődjeit.
A „banánhéj” egy rutinellenőrzés volt. 1994-ben a Tőzsdei Műveletekért Felelős Bizottság vizsgálatot indított az Elf szerepéről, amikor a Biedermann nevű textilvállalat finanszírozására volt kíváncsi. A veszteséges cég támogatása gazdaságilag értelmetlen volt, és ez a megmagyarázhatatlan magatartás szemet szúrt Éva Joly ügyésznőnek, és nagy szabású vizsgálatokat rendelt el. Hamarosan kiderült, hogy a textilgyár igazgatóját baráti kapcsolat fűzi Le Flochhoz, és ezzel beindult a verkli. Néhány évvel később, 1997 novemberében Éva Joly Laurence Vichinievskyvel közösen eljárást indított Roland Dumas-nak, Mitterrand volt külügyminiszterének az élettársa, Christine Deviers-Joncourt ellen. Kiderült, hogy Le Floch-Prigent közvetítőnek „használta” Deviers-Joncourt-t a külügyminiszterrel szemben. Ebben az időben a francia Thomson hadiipari cég nem kapott engedélyt arra, hogy Tajvannak hadihajókat adjon el, Prigent-nek viszont anyagi érdeke fűződött az üzlet sikeréhez. Deviers-Joncourt-t, Dumas élettársát pusztán azért alkalmazta a cég, hogy információikat szállítson a külügyminiszterről. S ahogy az „alkalmazott” elérte Dumas-nál, hogy engedélyezze a távol-keleti ügyletet, Prigent a svájci számlairól 66 millió frankot utalt át a hölgynek, és „cégajándékként” egy belvárosi párizsi luxuslakást is kapott. Dumas-nak sokáig sikerült elterelni magáról a figyelmet azzal, hogy nem az élettársa miatt engedélyezte a hadihajók eladását, hanem maga Mitterrand elnök személyes döntése tette lehetővé az üzletet. Amikor kiderült az igazság, és elitélték a hölgyet és minden korábbi barátja, beleértve élettársát is, elhagyta őt, nyilvánosságra hozta a rendszer működésének titkait és Dumas személyes felelősségéről szóló kulcsfontosságú információkat. Azt is kitálalta, hogy valójában az Elf ajándékai nem neki szóltak, nem ő kapta, hanem maga Dumas. Így az akkor már az Alkotmány Tanács elnöki posztját betöltő Roland Dumas - az ország harmadik közjogi méltósága - kénytelen volt 1999-ben lemondani. 
Le Floch-Prigent és Sirven elsősorban a Deviers-Joncourt perben buktak meg. Sirven letartóztatása ugyan már két évvel ezelőtt megtörtént, de 1997-ben elmenekült az igazságszolgáltatás elől, és hatalmas vagyonát sikeresen kimenekítette. A hatóságok 2001-ig vadásztak a „monsieur Afrika” után, miközben Prigent a Fülöp-szigetektől Dél-Afrikáig számtalan búvóhelyen megfordult. A két kulcsfigurát 5-10 éves börtönbüntetés fenyegeti. 
S hogy egy forradalommal, sőt egy rendszerváltással felérő bírósági tárgyalás elkezdődhetett, két gazdasági bűnügyekre szakosodott sztárügyésznő kitartó munkájának köszönhető. Persze, ahogy ez a maffiákról szóló filmekből ismerhető, Éva Joly és Laurence Vichinievsky a nyomozás során mindenen keresztülmentek, amin csak lehetett. Merényleteket terveztek ellenük, rejtélyes körülmények között eltűntek 
a kulcsdokumentumok a rendőrségi adattárakból. Az állandó fenyegetések között dolgozó hölgyek személyes védelméről külön rendőri egység gondoskodott. 
Bár az ügy már a tárgyalási szakba érkezett, még ma is számos akadályoztatás történik a hatóságok részéről. 
A nyomozás során a most regnáló gazdasági miniszter „honvédelmi titokra hivatkozva” nem tett eleget az ügyészség minden kérésének az afrikai ügyekkel kapcsolatban. Az már most is látszik, ezzel még nem ért véget a sor, hiszen a legizgalmasabb kérdésre, tudniillik, hogy az Elf milyen állami méltóságokat, milyen politikai pártokat támogatott, nincsen válasz. Többen sérelmezik, hogy az eddig összegyűjtött dokumentációkban meg sem fogalmazódik ez a kérdés. Az Elf-ügynek külügyi pikantériája is lehet. Nem érdektelen, hogy az elmúlt évek külpolitikai döntései hátterében milyen szerepet játszhatott az Elf-cégcsoport, illetve az egyes politikusok magánérdekei. Az új elemek segítségével átértékelődhet sok korábbi külügyi álláspont. A bírók kutakodását a honvédelmi titokra való hivatkozással gyakorlatilag jegelték a külügyi vonalat. 
Az iraki háború befejezésével a közvélemény egy részének át kell gondolnia a korábbi álláspontját. Ebben a változásban sokaknak nem közömbös tényező, hogy a párizsi háborúellenes álláspont mögött egyesek az Elf kezét is látni vélik, mivel a háború kitörése előtt az Elf - más francia olajtársasággal együtt - szerződést kötött Bagdaddal egy húszmillió hordó kapacitású dél-kelet-iraki Majnoon olajmező kiaknázására.
A tárgyalás előreláthatóan még három hónapig tart. Addig sok mindenre választ kaphatunk. A francia gazdasági és politikai elit soraiban már most jelentős szemléletváltás zajlik, ami a demokrácia megerősödéséhez vezethet.