Vissza a tartalomjegyzékhez

Szobota Zoltán
Leleményes lánglovagok

Az iraki háború kezdete óta Szaddám Huszein katonái több mint harminc olajkutat robbantottak fel országukban. Az 1991-es, elsőnek nevezett öbölháború idején Kuvaitban tették ugyanezt, csak éppen olyan méretekben, hogy az a térséget sújtó ökológiai katasztrófához vezetett. Székely Szabó Tamás, a Mol Rt. Kitörésvédelmi Csoportjának vezetője tagja volt annak a magyar szakemberekből álló különítménynek, amely akkor eredményesen járult hozzá a lángoló kutak gyors eloltásához.


„Egy szerkezet segítségével megfelelően kiszámított mennyiségű robbanóanyagot lógatnak a tűzbe” Fotók: Reuters

- Szaddám katonái Kuvaitban több mint 700 kutat gyújtottak fel. Mi volt a helyszínre érkező kitörésvédelmi csapatok feladata?
- A kutak bármilyen eszközökkel és módon történő biztonságos lezárása, illetve üzembiztossá tétele. Mivel minden kitörés más és más, nem lehet előre gyártott sablon vagy recept szerint fölkészülni, mindig az adott szituáció szabja meg, hogy mivel lehet a legnagyobb sikert elérni. Ezért van szükség mérnökökre, technikusokra, fúró- és főfúrómesterekre, olajipari szakmunkásokra, akiknek mind szakmailag, mind pszichikailag, mind fizikailag, mind pedig emberileg megfelelő állapotban kell lenniük ahhoz, hogy bevetésre alkalmasak legyenek. Az esetek bonyolultsága miatt elsősorban Amerikában vannak kifejezetten erre szakosodott cégek, Magyarországon önkéntesek végzik ezt a munkát.
- Mennyire sérülékenyek az olajkutak? Szaddámék milyen módszerrel tudták azokat megrongálni?
- Maga a kút egy teljesen biztonságos szerkezet egészen addig, míg valamilyen erőszakos módon hibát nem okoznak rajta. A kútfejek elzáró szerkezetein - amelyek gyakorlatilag a kútban lévő folyamatokat szabályozzák - robbanóanyagokat helyeztek el, és ahol volt idejük, még homokot is toltak rá, hogy minél nagyobb legyen a detonáció romboló hatása. 
A robbanás gyakorlatilag szétroncsolta a kútfejeket, ahonnan aztán a rétegnyomás miatt kontroll nélkül, kezelhetetlen módon áramlott a felszínre az olaj és a gáz. A nyomásenergia átalakul sebességenergiává, ezért lövell föl bizonyos magasságba a kútból feláramló fluidum, és mivel a robbanás begyújtja, majd a felszínen oxigénhez is jut, gyönyörű szépen ég. 
- Milyen közvetlen következményei voltak a töménytelen mennyiségű olaj felszínre áramlásának? 
- Az volt a probléma, hogy az első kút berobbantása és az utolsó eloltása között majdnem egy év telt el. A több mint hétszáz megrongált kút ez idő alatt körülbelül ötmillió hordónyi olajat termelt ki naponta. Mivel ezek viszonylag kis területen helyezkedtek el, volt, amelyik nem is tudott lángolni, mert vagy nem volt elég oxigén, vagy ha égett is, olyan nagy mértékben megsérült, hogy a feltörő olajnak csak egy része gyulladt meg. A kiáramló nyersanyag nagy része visszahullott a felszínre, egy részét pedig a széláramlat elvitte a felszálló meleggel valamilyen irányba, úgyhogy a közeli városokban mindent olajcseppek borítottak, és az egész környék fekete volt több mint száz négyzetkilométeren. Még a Japán fölötti sztratoszférából is észleltek olyan olajjal szennyezett szemcséket, amelyekről a vizsgálatok után kiderült, hogy a kuvaiti olajtüzekből származnak. A felszín is átitatódott, és a kutak közelében tapasztalható több száz fok miatt egy kokszszerű anyag képződött belőle. Ennek eltávolítása volt komoly feladat, hiszen addig nem is lehetett hozzáférni a kutakhoz. A füst szinte az Arab-félsziget felét belepte, ezt a műholdas felvételeken jól lehetett látni. Magával az égéssel pedig egy csomó korom és egyéb olyan égéstermék keletkezett, melyek bizonyítottan rákkeltő hatásúak. Amíg a mi csapatunk kint volt, napot nem sokat láttunk.
- Milyen nehézségekkel találták szembe magukat az oltással foglalkozó csapatok?
- Miután ehhez a munkához speciális nehézgépek, szivattyútelepek és hasonlók szükségesek, elsőként ezeknek a Kuvaitba juttatása jelentett nagy gondot. A kikötők el voltak aknásítva, a reptereket lerombolták, a szaúdi határ is hadi övezetnek minősült. A munka megkezdését akadályozta az ország háború utáni állapota, hiszen a viszszavonuló irakiak tökéletesen kifosztották. Az áramellátás és a megrongálódott vízrendszer helyreállítása egy csomó időt felemésztett. Március 20-án oltották el az első kutat, de az említett nehézségek miatt az odaérkező négy amerikai csapat nagyon lassan haladt: nyolc-tíz nap alatt tudtak egy kutat biztonságba helyezni. A kuvaiti kormány ezért úgy határozott, hogy megvizsgálják a munka felgyorsításának lehetőségét, és további kitörésvédelmi szakembereket hívnak a térségbe. 
- Ekkor kerültek a képbe Önök.
- Minket még nem ismertek a nagyvilágban, korábban csak KGST-országokban és Magyarországon ténykedtünk. A Technoimpex révén sikerült felvenni a kapcsolatot a kitörésvédelmi csapatokat kereső amerikai céggel, de eszközeink szállítását csak légi úton lehetett megoldani, és az ekkora terheket szállító Antonov típusú repülőgépeket ekkoriban nem volt könnyű megszerezni a nagy kihasználtság miatt. Huszonhárom fős csoportunk szeptember közepén érkezett Kuvaitba. Az eszközök összeszerelése és az előkészületi munkálatok után szeptember végén oltottuk el az első kutat. Úgy szólt a szerződés, hogy öt hét munka, öt hét pihenő. Amikor mi hazajöttünk, kollegáink mentek ki, és ők már be is fejezték, mert november 6-ára az összes kutat eloltották. Csúcsidőben huszonhét - amerikai, orosz, román, iráni, francia, kínai és magyar - csapat dolgozott egy időben, és előfordult, hogy egy nap tizenkét kutat helyeztek biztonságba. 
- Mennyi ebből a magyar oltás?
- A magyar csapat kapacitása ellenére mindössze tíz kutat oltott el, mert a szerződéskötés elhúzódása miatt csak a munkálatok végére értünk ki. 


„A zuhogó olajban ügyködve kell megakadályozni a visszalobbanást” 

- Hogyan tudták megközelíteni a lángoló kutakat? Milyen előkészületi lépések vezettek a tényleges oltási művelethez?
- Először is ki kellett építeni az utat, amelyen keresztül hozzáfértünk a kutakhoz. A kikötőből percenként hatezer köbméter vizet nyomtak fel az olajmezőre, és minden csapatnak kellett készítenie egy körülbelül ötezer négyzetméteres víztározót - még elfogadható hőmérsékletű távolságban, úgy százötven méterre a lángoktól -, melyből folyamatosan elláthatta magát. Az adott helyre letelepített szivattyútlepeinktől egy permetező üzemmódban működő vízágyú védelmében építettük ki az oltórendszerünket. Oltáskor percenként harmincezer liter vizet használtunk el. Meg kellett oldani az égés hiányában lehulló és amúgy is összegyűlt nagy mennyiségű olaj elvezetését is, hogy ne folyjon ránk és a gépeinkre, ezért a vízpermet alatt dolgozó munkagépekkel elvezető árkokat és gyűjtőgödröket készítettünk. 
- Hogyan történt az olajkutak biztonságba helyezése?
- A tűzoltás alapszabálya, hogy az égés valamelyik összetevőjét ki kell iktatni. Ha egy finomító ég, akkor nagyon leegyszerűsítve annyit kell tenni, hogy elzárjuk a csapot, és egy idő után nincs, ami elégjen. Egy berobbantott kútnál viszont nincsen csap, és a csövekhez sem tudunk lenyúlni a földbe a forráshoz. Ezért az egyik kézenfekvő megoldás, hogy el kell vonni az oxigént. A kuvaiti mezőkön többféle, nagyon hatékony módszerrel dolgoztak a mentőcsapatok. Voltak, akik vízágyúval lőtték, és ahogy hűlt a környezet, egyre közelebb lehetett menni hozzá, így nagy mennyiségű vízzel, ha időigényesen is, de azért el lehetett oltani. Voltak, akik habot vagy valamilyen kemikáliát használtak, vagy összeterelték a lángot, és nitrogénnel létrehozott oxigénszegény környezetben oltották el. A legklasszikusabb módszer szerint egy szerkezet segítségével megfelelően kiszámított mennyiségű robbanóanyagot lógatnak a tűzbe, mely a detonáció után elvonja az oxigént, így a tűz elalszik, és a kútfej már csak olajat termel. Ilyen esetben a legfontosabb feladat az, hogy a zuhogó olajban ügyködve meg kell akadályozni a viszszalobbanást.
- Az oltás során Önök egy technikai újítást is alkalmaztak, ami azóta világhírűvé vált. Mitől egyedülálló ez a találmány?
- A mi technikánk egy hosszú hazai fejlesztés eredménye, és mivel pont az öböl-válság idejére lett kész, jó apropó volt a kipróbálására. A szerkezet egy tank alvázára szerelt két darab fordított üzemmódú turbina, melyek egyébként MIG-21-es repülőgépek sugárhajtóművei. Ezek ugyanolyan üzemmódban dolgoznak, mint amikor repültek velük, csak mi a turbinák kipufogógázát használtuk fel, mely a hangsebességnél nagyobb sebességgel áramlik, és könnyedén belevezethető az oltóanyag: hab, por vagy víz. A nagy sebességgel áramló vizet úgy kell elképzelni, mint a sprayt: gyakorlatilag atomi méretre porladnak szét a vízszemcsék, melyek nemcsak a tüzet oltják el, hanem nagy hűtőfelületet is képviselnek. 
- Mekkora a szerkezet hatótávolsága és „bevetési ideje”?
- A kutat 8-10 méterre lehet megközelíteni vele, és onnan tudja - úgymond - elfújni a tüzet. Ha elindul a turbina, és felpörög az üzemi fordulatszámra, és persze van elég víz, akkor ez a művelet körülbelül fél perc alatt megvan, az oltás maga így mindent egybevetve fél órát vesz igénybe. Találmányunk azért keltett feltűnést, mert kevés idő alatt, kevés vizet használva gyorsabban jutottunk a kútfejhez, hogy jóra cseréljük azt ki. 
- Elmondható, hogy Önök bizonyultak a leghatékonyabbnak?
- Mondjuk inkább úgy, hogy az egyik leghatékonyabbnak. Kint a terepen mindenki ügyelt arra, hogy ne alakuljon ki versenyhelyzet a csapatok között, hiszen rendkívül veszélyes körülmények között dolgoztunk. Mindenki szurkolt mindenkinek. Az oltások általában sikerültek is, a kérdés az volt, hogy menynyi idő alatt sikerül lezárni a kutat. 
- Mitől függ a lezárás sebessége és milyen körülmények között történik?
- A feltörő, nagy mennyiségű olaj visszahullott a környékre, a védőruházat teljesen átázott az olajtól, és a látási körülmények is rosszak voltak, ráadásul mindig tartani kellett a visszagyulladástól. Az óvintézkedéseket nehezítette a gyakran változó szélirány is. Vannak esetek, amikor a kísérő gázok, mint például a széndioxid és a kénhidrogén vagy egyéb égéstermékek mérgezőek, ilyenkor friss levegős légzőkészülékben kell dolgozni, ami nagy fizikai megterhelést jelent. A kútfejen végzett munka a sérülés jellegétől függ. A lezárást és a kútmegölést is jól meg kell tervezni, nehogy úgynevezett „vadkitörés” következzen be, melynek során a nagy nyomás miatt megreped a föld, és már csak egy költséges, illetve időigényes mentesítő fúrással lehet biztonságba helyezni a kutat.