Vissza a tartalomjegyzékhez

Siposhegyi Péter
A politika keresztje

Vannak védjegyek, amik nagyobbak, mint maga a csomag. Láttam már olyan mezt, amin a cégnév gyakorlatilag eltakarta magát a ruhadarabot. Akadnak ilyen jelzetek a butikok polcain, a söntések hatalmas korsóin, és vannak ilyenek életünk kedvenc játszóterén, a politikában is. 

Kölcsey Ferenc kisnemes és költő, örökbecsű szerző és képviselő, négy szócskát üzent a hazának. Ma már csak kettőt üzennek, minden bizonnyal elővigyázatból - a négy soknak bizonyult. A négy szóból két másik lett tehát, mely így hangzik: keresztény és nemzeti. Sőt egy igazi hazugsággal fejelve, ez pedig a kötőjel. Ma minden influenzajárvány és nagyobb eső után osztódással szaporodik a keresztény-nemzeti politika. Ha valakinek nincs értelmes programja, akkor azt mondja magáról, hogy keresztény és nemzeti, s ezzel úgy gondolja, letudta a penzumot. Sietve tenném hozzá, a programmal bírók között is akadnak sokan, akik úgy gondolják, e jelben könnyebben győzhetnek, mintha csupán az értelem nevében próbálnák magukhoz hívni a tömegeket.

Vörös exmegváltók

Kialakult egy nyelvtani alakzat: az úgynevezett jobboldal a keresztény-nemzeti. Szép. Olyan szép, hogy majdnem mindenki elhiszi. Nem nagyon olvastam olyasmit, hogy valaki e kötőjel jogosságát vitatta volna, akkor most és itt hadd tegyem meg.
Még mielőtt eljutnánk a hitvány gyakorlat és szent hitelv különbségeiig, hadd jegyezzem le: elvben sem stimmel a dolog.
Valami vagy keresztény, vagy nemzeti. Jézus, akinek neve és műve nélkül bajos kereszténységről beszélni, nem volt nacionális. Szörnyű, szentségtörő dolog, de: Jézus mai szóval internacionalista volt. Igen, tudom, ezt a szót még annál is jobban lejáratták, amennyire a közéleti fogalmakat szokták. Az internacionalizmus a szovjethatalmat jelentette, a Spanyolban lovagló Zalkát, meg a tankon érkező partizánt, a jó öreg Uszta elvtársat. Nemzetközi ügyvivőket, akiknek a szülőhaza is csak egy telephely volt, s ahová főként megfelelő nyelvtudásuk miatt helyezték őket vissza, kommunizmust csinálni. Ezek az emberek voltak az internacionalisták, miközben természetesen nem voltak azok, hiszen egyetlen náció, az orosz hegemóniájának voltak fizetett ágensei - az internacionalizmus fogalmilag pedig valami mást jelent. Olyan nemzetközit, nemzetek felettit, mely nem rangsorolja, hanem átfogja a nemzeteket. Ilyen kísérlet több is volt a világtörténelemben, de igazából csak a kereszténységnek sikerült e tárgyban tartós eredményt elérnie. 
A kereszténységnek legfőbb tanítása a szeretet és az egyenlőség. A nyitottság és a megbocsátás. A béke. Keresztes háborút hirdetni épp olyan, mint pofon vágni szerelmünket büntetésül azért, mert jó vele. Mint szekrénybe zárni legkedvesebb gyermekünket. Pascal, a régi bölcs mondotta: „Eszmére puskával lőni nem lehet.” Bizony nem. Mert a puskától nem dől ki az eszme, de ez fordítva is igaz. Puskával eszmét terjeszteni sem lehet. Az eszmének van egy tulajdonsága: rendre erőre kap a mártíriumtól.
A kereszténységnél nemzetközibb eszme nem nagyon van a világtörténelemben. Amikor egy eredetileg ortodox keresztény országból megindult a világmegváltás egy sajátos formája, akkor sem hagyott alább a hit, sőt igazi hívők és igazi papok szálltak szembe a vörös térítőkkel. (A békepap nem igazi pap, hanem a vörös térítő szellemi ágyasa, mely torz elemből fattyak születtek.) 
Hiába volt vitathatatlanul tehetséges a Lenin néven ismertté vált prédikátor, nem tudta alapvetően megváltoztatni a térség szellemi lényegét, legfeljebb akkor vetettek keresztet az emberek, amikor nem látták. Kivéve azokat, akiket nem elégített ki a Jézus-esemény szomorú vége. Ne feledjük, a kereszténység nem zárt rendszer, a történet legizgalmasabb része, a vége még csak eljövendő. S akadtak, kik úgy gondolták, az eljött Vörös Isten ugyanazon személy véres földi mása. Egy másik szocialista agitátor, talán 
a leghíresebb, fogalmazta meg a dolog lényegét: „Amit Jézus elkezdett a Földön, nekem kell befejeznem.” Mert szocialista volt ő is, legfeljebb nem nemzetközi, hanem nemzeti. Olyan ugyanis lehetséges.
A nemzeti érdek képviselete a politika legfontosabb feladata. Abban mélyen igazat adok az úgynevezett nemzeti oldal vezetőinek, hogy nem az a fontos, hogy meg legyenek elégedve velünk az ellenérdekű felek, hanem az, hogy jól képviseljük saját érdekeinket, akkor pedig nem biztos, hogy elégedett lesz a másik fél is. 

Keresztesek vagy keresztények

A hetvenes években, amikor az első nagy egyházüldözések véget értek Keleten, jobb körökben divat volt megvallani: Jézussal nincs nagy baj. Tudom, hogy ez most már kevésnek tűnik, nekünk pedig még inkább, de akkoriban ez a vallás iránti türelem szép példája volt. Templomba nem járó értelmiségiek dicséretként mondogatták: ha Jézus ma élne, kommunista lenne. Őrült beszéd, de van benne rendszer! Attól az ízlésbeli problémától tekintsünk el, hogy mit érzett volna Biszku Béla, Komócsin, Apró, Kállai és a többi kiválóság között, sőt talán még azt is feltételezhetnénk, hogy magával Kádár János elvtárssal is akadtak volna gondjai. De minden bizonynyal maga mellé ültette volna, hiszen ilyen fura szokásai voltak. Jézus tudta, hogy nem az a nagy próféta, aki övéi közül ki sem mozdul, csak nekik hirdet igét ódon oszlopcsarnokokban, onnan megüzenve, hogy aki nincs itt, az nincs is.
Jézus tanítása, a benne rejlő szociális igazságkeresés az ilyen nevű mozgalmak legfőbb követelése volt, miközben politikailag az ellentétes oldalon álltak. Rettentően egyszerű, hogy miért. Ahogy a Marxizmus-Leni-nizmus Esti Egyetemen sem a nagyszakállú német tanított, mert azt azért sokan meghallgatták volna, hanem negyedművelt epigonok, úgy a késői ellenzék nem Jézussal került szembe. Epigonjaival. A jézusi műnek van egy paradoxonja. A magányos igehirdető tiszta és igazságos eszméire egy kegyetlenül hierarchikus, antidemokratikus szervezet épült, a Jézus-ipar sikeres ügyvitelére. Amikor az úgynevezett szocialista mozgalmak szembekerültek az egyházzal, nem a tanítással kerültek szembe, hanem a világ egyik legigazságtalanabb szervezetével, melynek diszkriminatív belső joga van, melynek hatalmas vagyona és hatalma van, és képzeljük, mennyi volt akkoriban. 
Azt hiszem, egyetlen példával megvilágítható a probléma: Ady oly mértékben nem volt ateista, hogy még presbiter is volt. Ady Endre oly mértékben nem volt ateista, hogy a magyar írás legszebb istenes verseit írta. Ady Endre olyanokat írt az egyházról, amit ma alighanem elutasítana minden szerkesztőség, hiszen nem kívánnak a püspök urakkal vitába szállni. A kereszténység sohasem volt jobboldali, véréig és velejéig az egyszerű emberek pártját fogta, s a szociális társadalomban találhatott volna evilági önképére. Abban, ami nem jött létre, s minek nyoma sincs ma és itt sem.
A végtelen eltávolodás nyilvánvalóan akkor történt, amikor az egyházellenes forradalmárok gyűlölete ütközött az egyházhű konzervatívok ragaszkodásával. Akik ebben a térségben magukat keresztény politikusoknak tartották, valójában nem az eszme, hanem annak háza mellé sorakoztak fel. A nagybirtokos főpapok és nem az igazság mellé. Az egyház szolgáltatóvá vált, nem Jézust követte, hanem közszerepet teljesített. „Nem itt és most, hanem a túlvilágon.”
Ez a legnagyobb csalás, hiszen a názáreti nem egy másik világba tervezte az Isten országát. Így és ekkor alakult ki, hogy voltak az egyházhű konzervatívok és velük szemben az „istentelenek”. Az istentelenség mellől azért kerülhet el az idézőjel, mert az egyház és Isten azonosítását a másik oldal is elfogadta, így Jézus együtt bukott az ő szemükben az eszmét lejárató emberekkel. 
Így született meg a mítosz, miszerint Jézus nem is volt, csak kitalálták, éljen a materializmus! A Biblia irodalmi alkotás, mondták, de mint irodalmi alkotást sem olvasták végig, ennek köszönhetően nem tudhatták, hogy abban gyakorlatilag összes álomnak tartott követelésük benne van.
Ezt a szellemi hagyatékot örökölte meg a jelen. Az a jelen, melyben jószerivel csupa olyan ember politizál, aki a hivatalból ateista negyvennégy év alatt született, tanult, vált felnőtté, szerezte gyakran megcsodált műveltségét. Ezek az emberek egyvalamit tudtak, de azt nagyon: ha kimennek az oroszok, és újra Esztergom lesz az ország lelki fővárosa, akkor az egyház szavazatot bír hozni. (Sokat, de nem eleget, mint azt a tavalyi példa mutatta.) Az egyház pedig el is várta, hogy újra keblére ölelje az újonnan érkező hatalom. 
Ezzel el is érkeztünk a lényeghez. A keresztény politizálás azért nehéz, amiért a tánc gúzsba kötve. A politikai üzem siklókat követel, gyorsan kígyózó jellemeket. A kereszténység talapzata, a zsidó Tízparancsolat pedig a szó szoros értelmében kőbe vésve várja négyezer éve, hogy betartsa valaki. Kiváló törvény ez, nélkülöz minden latin szószátyárságot, babiloni kegyetlenséget. Jó törvény ez, csak nehéz betartani. Még inkább így van a felebarátaidat szeretni rendelt hittel. A politikában az alapszabály a következő: győzni kell, mert különben legyőznek. A keresztény hit erőt és tartást ad. A napi politikában az nyer, aki többet megenged magának.

Aki legyőzte Petőfit

A politika célja a választó. A kereszténységé a megváltás. A választó a megváltás célja, de még megváltatlan, tehát egészen egyszerű feltevések mentén választ. Márpedig a politikusnak az a célja, hogy válasszák. Petőfi Sándor alighanem nagyobb ember volt Nagy Istvánnál. Róla máig tudjuk, ki, de ki hallott ma Nagy Istvánról? Nos, Nagy István legyőzte egy választáson Petőfi Sándort. A megváltáshoz a magánkeresztutat bejárt költő kéznyújtásnyira járt, a győztes valószínűleg a választók zsebéhez járt kéznyújtásnyira. 
Keresztény politikát űzni hosszú távon lehet korszakos, de rövid távon nem túl sikeres. Rövid távon a hazugság a sikeres, az ígérgetés, a szemfényvesztés. Ezek nincsenek a Biblia ajánlott emberi magatartásai között. Rövid távon az sikeres, aki képes elhitetni saját nem létező hitét. Ilyen nem létező hit neológ keresztény politikusaink hatalmas hite. A kereszténységnek van egy nehézsége. Nem elég hirdetni. Nem elég letérdelni ifjú, dacos térddel az öreg papok mellé, hogy felfele nézhessünk a Mária-szoborra. Nem elég elmenni Romániába ugyanazért, nézni, mekkora darab karimája van a másnapi napnak. A kereszténység követőket keres, azt pedig a mai keresztény politikában nem talál.
A magyar „keresztény” politizálásnak ráadásul egészen különös misztikája is van, ez pedig a Szent Korona legendája. Eszerint ez a korona nem egyszerűen hatalmi jelkép, ne adj isten uralkodói jelkép, hanem egyenesen a nemzet titokzatos teste. Ennek volt köszönhető az a hatalmas és katartikus élmény, mely mindannyiunk szemébe csalt valamit, amikor is a Szent Korona „megtekintette” Esztergomot a szentév alkalmából. A mai magyar „keresztény” politizálás eljutott tehát a bálványimádás szép szokásáig, ami nem baj, hiszen lényeg a nemzet büszke egysége önmagával, de legalábbis azzal a felével, amely velünk tart.
E politikai kör legnagyobb bűne, hogy a keresztény gondolkodásról leszoktatta az embereket, és egy nagyon praktikus gondolkodást adott helyette: „Fogd és vidd!” Megszoktatta, hogy a szó sokasodik, a „Tedd” az első. Megszoktatta, hogy a társadalom csúcsain korlátozott felelősségű társaságok korlátozott felelősségű vezetői állnak. Ebből elég világos, mennyire hisznek ezek az urak valójában, hiszen hívő ember fél az ítélettől. Ők maguknak megteremtették Isten országát. Gyorsan teszem hozzá: ez nem egyik vagy másik oldal, hanem a magyar politika egésze.
A keresztény nemzeti gondolatból némi szelíd nemzetiségpátyolgatás maradt meg. Vitathatatlan, hogy szép a nagy magyar álom. Magam is szívesebben lennék őshonos Abbáziában, mint Budaörsön.
Ma rengeteg ember él a politika elemzéséből. Minden műsorba jut politológus, minden pártnak és vezetőnek akad néhány bölcs tanácsadója, egyre többen élnek a politikából. S mégis, az alapfogalmak nem tisztázottak. Az ős-MDF baloldalisága, az MSZP klasz-
szikus konzervativizmusa éppúgy tisztázatlan téma, mint a politikai kereszténység. Ami itt és most nincs. Azt az erkölcsi nehezéket, azt az elvárásrendszert, amit jelent, a haszonhúzók nem kívánják magukra venni. Útban van nekik. Zavarja az üzletmenetet. 
Ma Magyarországon keresztény politikai erő nincs (igaz, szociális sincs). Önhitű emberek küzdenek egy kis ország nagyobb darab hasznáért. A többi csak máz, altató a híveknek, akik négyévente szavaznak. Egyben tévednek. Isten nem választó. Őt kell választani. Nem becsapható, és utólag nem lehet megdumálni. Ha hinnének benne egy kicsit, tartanának a találkozástól. 
(a szerző publicista, drámaíró)