Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
Hősök és áldozatok

Repüléseikhez régen hozzászoktunk már; a neveiket nem jegyezzük meg, és nem tartjuk őket hősöknek. De valahányszor elindulnak, bármelyik útjuk könynyen utolsóvá válhat számukra - és akkor felfigyel rájuk a világ. Az űrhajózás mindig veszélyes volt - nagyon is. Főleg abban az időben, amikor még javában folyt az elkeseredett küzdelem a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a világűr fölötti uralomért.

1960 decemberében szenzációs hír látott napvilágot: Amerika embert készül fellőni az űrbe. Miután a szovjet hírszerzés a pontos dátumot (1961. április 21.) is kiderítette, az ország vezetése, élén Nyikita Hruscsovval, kiadta a parancsot egy orosz űrhajós felkészítésének meggyorsítására: az első űrlátogatónak szovjet embernek kellett lennie. Ekkor már megtörtént az első szovjet szputnyik fellövése, valamint egy Lajka nevű kutya űrutazása 1957-ben. Őt az első földi űrutasként ismerte meg a világ (de csak azért, mert az őt megelőző 52 kutya fellövése titok volt Oroszországban). 
Amikorra a kormány kiadta a parancsot, már egy egész űrhajós-különítmény állt készen; mint ismeretes, a választás végül Jurij Gagarinra esett. Ő 1961. április 12-én szállt fel a Vosztok-1 nevű űrhajón, tett egy kört a Föld körül, majd sikeresen visszatért. A TASSZ diadalmasan tette közzé az eseményt. A szovjet hírügynökség számára azonban előzőleg két másik közleményt is előkészítettek: az egyiket arra az esetre, ha az űrhajónak nem sikerülne Föld körüli pályára állnia és lezuhanna a Szovjetunió területén. A másikat a Vosztok-1 eltűnésének vagy elpusztulásának, illetve Gagarin sikertelen leszállásának esetére. Ami az ő személyét illeti - vele bármi történhetett volna. Az orvosok egyáltalán nem garantálták, hogy az első kozmonauta életben marad. Ahogy néhány év múlva kiderült, Gagarin az út elejétől a végéig különféle problémákkal szembesült, melyek közül bármelyik az életébe kerülhetett volna. Így például közvetlenül indulás után megszakadt az összeköttetés az űrhajó és az irányítóközpont között, és csak akkor állt helyre, amikor a hajó már Föld körüli pályára állt. Aztán a Föld első megkerülése után az űrhajó a saját tengelye körül kezdett forogni, hosszú percek múlva sikerült csak megszüntetni ezt. Majd a légtérbe való belépéskor elkezdett égni a külső burkolat. Amikor Gagarin meglátta, az élve elégés helyett inkább katapultált. Ekkor a szkafander légadagoló csöve szorult be, és az űrhajós fulladozni kezdett. Néhány perc múlva szerencsére újból elkezdett jönni a levegő, és a világ első űrhajósa élve földet ért...
Így hát Oroszországnak sikerült először embert küldenie az űrbe. Amerikában csak négy héttel később indult útnak a Mercury-3, fedélzetén Alan Sheparddal, az első amerikai, a világon a második űrhajóssal. Igaz, repülése nem Föld körüli, hanem ballisztikus volt - vagyis ő csak felemelkedett 186 kilométer magasra, és már jött is vissza - ami azonban nem csökkentette az életveszélyt.
A következő amerikai űrhajós, Virgil Grissom éppen hogy megúszta: 1961 júliusában űrhajója az óceánra való leszállás után felrobbant és elsüllyedt - ő maga csodával határos módon menekült meg. Sajnos csak néhány plusz év adatott neki: két társával mégiscsak ő nyitotta meg az amerikai űrhajózás áldozatainak szomorú listáját 1961 januárjában, amikor az Apolló nevezetű hajón a kilövés előkészületei közben tűz ütött ki.
Azonban az első szovjet űrhajósok mindegyikét is csupán egy hajszál választotta el a haláltól. Ahogy Gagarin, az őt követő néhány kozmonauta is katapultálás és ejtőernyő segítségével ért földet. A következő baleset, mely csak nemrégiben kapott nyilvánosságot, éppen a katapultálással kapcsolatos szupertitkos kísérlet közben történt. A vizsgálat célja az volt, hogy kiderítsék a legoptimálisabb menekülési módot arra az esetre, ha nem 5-7, hanem például 20-30 kilométernyi magasságból kell elkezdeni a „kiszállást”. 1962. november 1-jén egy sztatoszféra-léggömb emelkedett a magasba Volszk város repülőterén; utasterét a Vosztok kabinja képezte. Fedélzetén két vadászpilóta, Jevgenyij Andrejev és Pjotr Dolgov tartózkodott. Azt a feladatot kapták, hogy emelkedjenek minél magasabbra, és onnan végezzenek ejtőernyős ugrást, méghozzá kétféleképpen: elsőként Andre-jevnek kellett indulnia, és ameddig csak lehet, szabadesésben zuhannia a föld felé. Dolgovnak viszont rögtön a katapultálás után ki kellett nyitnia az ernyőjét, a sztratoszférában, ahol gyakorlatilag már nincs levegő. 25,5 kilométer magasan jött a parancs: katapultálni! Andrejev elkezdett zuhanni - majdnem a hang sebességével. A hőmérséklet mínusz 65 fok volt; a szemüvegét belepte a jég, így nem látott semmit. Ráadásul repülése dugóhúzó alakzatot vett fel; mindezek ellenére 958 méter magasan valahogy sikerült kinyitnia ernyőjét, és ha erősen megviselt állapotban is, de földet ért. Társa, Dolgov sajnos már halott volt ekkor: katapultálása során sisakja a kabinnak ütődött, és megsérült. Halálát nem az ütés okozta, hanem a nyomáskülönbség, amitől nem tudta őt megvédeni a már nem hermetikusan záródó szkafander. Ha nem is repült az űrben, mégis ő az első orosz pilóta, aki az űrhajózás áldozata lett.
Az első orosz űrhajóshalál 1967-ben történt a Hold-program során. Az amerikaiak az Apolló, a szovjetek a Szojuz típusú űrhajókkal készültek a holdraszálláshoz. Vlagyimir Komarovot jelölték ki az útra; az az űrhajófajta, amelyet indítani készültek, hatodszor tette volna meg ezt az utat. Az ezt megelőző öt út nem sikerült. A szovjet vezetés azonban, élén Brezsnyevvel, sürgetett: közelgett a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulója, és mi lett volna méltóbb megünneplése, mint hogy aznap egy sikeres űrakcióval lepipálják Amerikát? A terv úgy szólt, hogy két Szojuzt lőnek fel, melyek odafent összekapcsolódnak, és a Szojuz-2 három fős legénysége átszáll a Szojuz-1-be, Komarovhoz. Csakhogy ez az űrhajó technikailag nem volt kifogástalan, és ezt maga Komarov is tudta...
Az űrhajós azonban nem mondhatott nemet. Amenynyiben megtagadja a felszállást, helyettesét, Jurij Gagarint küldték volna - és inkább ő ment, annak ellenére, hogy biztosan tudta, ez lesz az utolsó útja. Kiváló mérnök lévén tisztában volt az új űrhajó minden hiányosságával, például azzal is, hogy a leszállásnál használatos ejtőernyő számára olyan kicsi rekeszt terveztek, hogy fakalapáccsal kellett beleverni az ernyőt.
Az a hír járja, hogy Komarov az űrben szidta a vezetőket, amiért halálba küldték őt. Azonban azok, akik hallották a felvételeket, állítják, hogy ez nem igaz. Komarov nyugodt volt. Gagarin viszont tombolt, amikor megtudta, hogy a Szojuz-1 nem lesz képes szabályosan földet érni, és követelte, hadd mehessen egy másik űrhajóval segíteni neki - de hiába. Nem engedték. A Szojuz-1 ejtőernyője nem nyílt ki, és az űrhajó hatalmas sebességgel a földbe csapódott.
Gagarin nem sokkal élte túl barátját: 1968 márciusában vadászgépe gyakorlatozás közben lezuhant. Oroszországban azóta is az a hír járja, hogy lelőtték őt - vagy szándékosan, vagy véletlenül.
Komarov halála után felfüggesztették a Szojuzok kilövését; inkább a tökéletesítésre került hangsúly. Meg aztán nem volt már olyan sürgős a Holdra szállás - még 1967-ben megtették az amerikaiak, méghozzá hat ízben, és áldozatok nélkül. A következő orosz űrhajós-baleset jóval később, 1971-ben történt, amikor egy Szojuz-11 leszállása során a kabin elvesztette légmentességét.
Az amerikai sikerek és az oroszok balszerencséje alapvetően megváltoztatta a két ország űrprogramját: a rendkívül nagy költségeket felemésztő holdra szállás után az előbbiek inkább a többször felhasználható űrsiklókat részesítették előnyben, míg az oroszok a rakétahordozóikat tökéletesítették, melyek segítségével egymás után lőtték fel Szojuzaikat Föld körüli pályára - immár halálos balesetek nélkül; ezenkívül létrehozták a Mir és a Szaljut űrállomásokat. Míg az amerikaiak látogatásokat tettek az űrben, az oroszok hosszabb ideig ott is „laktak” - volt, aki egyhuzamban 400 napot is eltöltött odafenn.
Közben átbillent a halálozási statisztika: 1986-ban az amerikai Challenger, az idén a Columbia szedett áldozatokat, összesen 14 személyt. Ez utóbbi katasztrófa bizonyára irányváltoztatásra készteti az amerikai űrkutatást, hiszen erősen megkérdőjeleződött a többször használatos űrhajók megbízhatósága. A Columbia-típusú hajók szállították egyébként a Nemzetközi Űrállomás nagyobb moduljait, valamint más küldeményeket is. 
A hidegháború és az űrverseny immár véget ért, és az űrállomás lett a közös űrkutatás szimbóluma. Az eredeti terv szerint a rendszerváltás után gyengélkedő Oroszország számára csak másodrendű feladatok jutottak ebben a tevékenységben. Így hát a Columbia tragikus vége, és a hasonló típusú űrhajók beszüntetését követően a nemzetközi űrállomás sorsa is kérdésessé vált. Az oroszok azonban ragaszkodnak a program folytatásához, sőt felajánlották, hogy ezentúl saját Mir és Progressz űrhajóikkal helyettesítik az eddigi amerikai hajókat. Február 4-én már meg is történt az első ilyen út. A Columbia balesete a március 1-én esedékes legénységváltást is keresztülhúzta a nemzetközi űrállomáson - az orosz fél ezt is vállalta, igaz, csak későbbi, április végi határidővel.
Jelenleg arról folynak a találgatások, hogy vajon meg lehetett volna-e menteni a Columbiát. Az orosz szakemberek szerint erre semmi esély nem volt. Talán abban az esetben, ha rá tudtak volna kapcsolódni a nemzetközi űrállomásra, e terv kivitelezését azonban több ok is akadályozta: először is, nem vittek magukkal csatlakozáshoz szükséges elemeket, másodszor pedig nem lett volna elég üzemanyaga az űrhajónak. A Columbiát nem is a nemzetközi űrállomással kapcsolatos feladatra küldték fel. Némely híradások szerint a Pentagon bízta meg, végezzen megfigyeléseket Irak felett.


A robbanás okai: ami kizárható és ami lehetséges

Interjú dr. Horváth András űrkutató-csillagásszal, a TIT Budapesti Planetárium igazgatójával:


Horváth András Fotó: S. L.

- Mire gondolt, amikor meghallotta a Columbia-tragédia hírét?
- Rögtön szeptember 11-e jutott eszembe - ez a dátum sajnos már történelmi jelentőségű. A Columbia megsemmisülésének okairól különböző vélekedések jelentek meg a sajtóban. Azt mondták, hogy terrorakciónak vagy szabotázsnak rendkívül kicsi a valószínűsége, azonban én úgy gondoltam, teljességgel mégsem kizárható. Ha nem is egy földről indított rakétára gondoltam - mely elképzelhetetlen abban a magasságban -, egy olyan szabotázs elviekben kivitelezhető, amikor egy régi, megbízhatónak ismert dolgozó valamit elhelyez egy erre alkalmas helyen az űrrepülőgépen. Szeptember 11-e után azonban a NASA rendkívüli biztonsági intézkedéseket vezetett be, amelyeket tovább fokoztak a Columbia esetében az izraeli űrhajós miatt. Ennek ellenére, a hírek szerint a NASA-vizsgálat erre a kis valószínűségű variációra is kiterjed. Ha kizárjuk a szándékosságot, akkor is olyan furcsa és megrázó balesetről van szó, amely felett nem könnyű napirendre térni.
- A hőpajzs sérülésén kívül még milyen veszélyforrások lehettek?
- Indításkor csak azt rögzítették a videokamerák, hogy a középső nagy hajtóanyagtartályról valami leválik, és nekiütődik a baloldali szárnynak. De amikor az űrrepülőgép visszafelé beér a légtérbe, arra is nagyon kell figyelni, hogy megfelelő szögben érkezzen és megfelelő pozícióban legyen. A sikló csak alul van ellátva igen nagy hőterhelést elviselő csempelapokból álló hővédő pajzzsal, és ha megbillen, akkor a felső - fehér színű - borítása az erős súrlódástól keletkező nagy hő miatt átéghet.
- Mit gondol, a hőpajzs sérülésének tudatában nem lehetett volna még időben kijavítani a hibát, vagy kimenteni a személyzetet?
- Eddig ilyen probléma nem volt, külső felület javítására tehát nem voltak felkészülve a Columbia tudós űrhajósai. Elviekben elképzelhető, hogy a még meglévő üzemanyaggal a Nemzetközi Űrállomás (ISS) felé irányítsák - ez az üzemanyag normál esetben arra szolgál, hogy visszafelé még időben lefékezzék az űrrepülőgépet. Az ISS-dokkoló egység hiányában azonban csak szkafanderekben tudtak volna átszállni. Ugyanez a helyzet, ha gyors felkészítés után még utánuk küldik a másik űrrepülőgépet, az Atlantist vagy az Endeavourt. 
- A külföldi sajtóban megjelent egy hír, hogy egy amatőr csillagász - aki rendszeresen megfigyelte, illetve videóra rögzítette az űrsikló visszatéréseit - felvillanást észlelt mintegy 100 kilométeres magasságban, amikor a Columbia a sűrű légkörbe érkezett. 
- Ez érdekes, mert meteortalálatra is utalhat. Egy nagyobb méretű meteor becsapódásának valószínűsége azonban nagyon kicsiny - ebből eddig baleset nem származott. A meteorok nagyon nagy sebességgel lépnek be a Föld légkörébe, és ugyanúgy elkezdenek égni, mint az űrhajó. 
- A tragédia során az összes kutatási eredmény is elveszett?
- A mérési eredmények, fotók egy része a telemetriai csatornákon keresztül már korábban lejött, így nem semmisült meg minden. Rengeteg izgalmasnak tűnő tudományos eredmény született, hiszen 16 napon keresztül „éjjel-nappal” dolgoztak: amíg a piros csapat aludt, addig a kék volt aktív és fordítva. Összesen nyolcvan tudományos kísérletet - köztük „diákkísérleteket” is - folytattak. 
- Ez mit jelent?
- Afféle ötletbörzeként a világ több iskolájában pályázatot hirdet a NASA, és a jó elképzeléseket megvalósítják, sőt, jutalmazzák. A diákok javaslatára vittek fel például két pókot a Skylab űrállomásra a 70-es évek elején, és megvizsgálták, hogy a súlytalanság állapotához hogyan alkalmazkodnak. Kezdetben mintha részegek lettek volna, olyan szabálytalan hálót fontak, később azonban megtanultak alkalmazkodni, és a hálójuk is szabályosan szép lett. Most is vittek fel pókot, rovarokat, ezen kívül élő sejteket biológiai és orvosi kísérletekhez. Végeztek műszaki, fizikai, technológiai jellegű, olvasztásos kísérleteket is, valamint azt is vizsgálták, hogyan alakul a tűz formációja, sorsa a súlytalanság állapotában. Szó szerint a tűzzel játszottak. Az izraeli űrhajós - Ilan Ramon - programjában volt egy érdekes kísérletsorozat, a MEIDEX , amelynek keretében azt vizsgálták, milyen hatalmas energiájú jelenségek vannak a Föld felső légkörében, 40-100 kilométer magasságban. Már korábban tapasztalták, hogy amikor itt a földön villámlik, akkor ebben a magasságban a villámok fölött rendkívüli fényjelenségeket lehet észlelni, melyeket „vörös manóknak”, „tündéreknek” neveztek el. Ezek valószínűleg a villámok felfelé történő kisülései. Ilyenkor jelentős elektromágneses tevékenység tapasztalható és mérhető a földfelszínen is. A mostani repüléskor az izraeli geofizikusok felkérésére magyar szakemberek is közreműködtek a nagycenki geofizikai mérőállomáson. (Somorjai László)