Vissza a tartalomjegyzékhez

Geszti Sándor
Az Enron-botrány hordalékai

Tavaly végleg kilyukadt a „tőzsdelufi”. Az amerikai álom egy időre szertefoszlóban van, mivel a csillagászati növekedést produkáló, a tőzsdei befektetők számára kincsesbányát jelentő cégekről kiderült: a valóság egészen más, a csőd közelében járnak, az Enron, a Worldcom az évszázad legnagyobb bukását produkálták. A csalásban könyvelők, nemzetközi hírű tanácsadó cégek, sőt bankok is szerepet játszottak. A becsapott befektetők százezrei egy csapásra elvesztették vagyonuk egy részét, s ennek következtében az amerikai gazdaság motorját jelentő belső fogyasztás és a befektetői bizalom is visszaesett. A kormány válaszlépésként igen szigorú törvényt alkotott. 


Michael Kopper, az Enron volt pénzügyi igazgatója újságírók gyűrűjében. Ő volt az első, aki bűnösnek bizonyult csalás és pénzmosás bűnében. A vádlók felbátorodtak az esetén Fotó: Reuters

A kérdés azonban nem csupán a tőzsdézőket érinti. A gazdaság egyik motorja a finanszírozás, amelynek egyik jelentős csatornája a tőzsdei befektetéseken keresztül a vállalatokba áramló pénz. 
E pénzek nyomon követése egészen tavalyig megoldottnak tűnt, hiszen a világ vezető tőzsdéi és azok felügyeleti szervei szigorúan szabályozták a tőzsdei vállalatok bonyolult és költséges információszolgáltatási kötelezettségét. A rendszerbe azonban több hiba is került. A befektetők többsége az információk elemzésénél kénytelen volt olyan szakemberekre hagyatkozni, akik jobban értik a pénzügyi jelentések nyelvét. Ezek a befektetési tanácsadók azonban nem egy esetben nem voltak függetlenek magától a vizsgált és ajánlott, vagy ellenjavallt cégtől, nem beszélve a híres könyvvizsgáló cégek némelyikéről, akik a nem túl jövedelmező könyvvizsgálat mellett sok esetben más, jövedelmezőbb szolgáltatásokat is nyújtottak egyugyanazon ügyfélnek. Amennyiben például egy könyvvizsgáló cég bevételeinek tíz százaléka származik klasszikus könyvvizsgálatból, negyven százaléka adótanácsadásból, a többi pedig információtechnológiai tanácsadásból egy ügyfél esetében, nem kérdéses, hogy független könyvvizsgálatról már nem is beszélhetünk, hiszen ki ne nézné más szemmel ügyfele pénzügyi könyveit, ha tudja, hogy a nagyobb megrendelést is elveszítheti, ha túl szigorú. 
Egyes tőzsdei vállalatok vezetése az évek során így teljesen elszakadt a tulajdonosi kontrolltól és gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett mások pénze fölött. Így vált lehetségessé az ismert könyvelési botrányok sorozata. Míg az USA-ban a vállalatfinanszírozás ötven százaléka a tőzsdén keresztül áramlik a cégekbe, ez az arány Európában és Japánban jóval alacsonyabb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kérdés kevésbé lenne fontos, hiszen épp a tőzsdei finanszírozás jövőbeni fejlődésére van hatással. Bush elnök 2002. július 30-án írta alá az úgynevezett Sarbanes-Oxley Act nevű törvényt, amely a legfejlettebb piacon a következő alapvető megszorításokat tette kötelezővé. Többek között megtiltotta azt, hogy tőzsdei vállalatok ugyanattól a cégtől szerezzék be a pénzügyi információs rendszerükre vonatkozó terveket és alkalmazásokat, vállalatértékeléseket és azok valóságtartalmára vonatkozó jelentéseket. Ezekre a lépésekre válaszul a legtöbb nagy nemzetközi könyvvizsgáló cég jogilag leválasztotta jövedelmezőbb információtechnológiai (IT) tanácsadói üzletágát a könyvvizsgálatról, és ezeket külön cégként üzemelteti. Így jött létre például a KPMG Monday nevű IT-tanácsadó cége, vagy az Arthur Andersen Accebture nevű leányvállalata.
A vállalati csalások kivédésére nemzetközi összefogás született: azonban az OECD ajánlásai, melyek az EU-szabályozás alapjai is egyben, az amerikainál jóval engedékenyebbek és egyszerűbbek. A magyar kormány az Ernst & Young tanácsadó céget kérte fel, hogy a témában javaslatokat tegyen a hazai szabályozás reformjára. 
Alapvető kérdésnek bizonyul a könyvvizsgálat hitelességén túlmenően az is, hogy a tőzsdei vállalatok igazgatótanácsa, vezérigazgatója és részvényesei milyen szabályozások szerint működnek. Az Egyesült Államokban az egyik legnagyobb problémának éppen az bizonyult, hogy a vállalat vezérigazgatója (CEO) egy személyben az esetek 80 százalékában az igazgatótanács elnöke (chairman) is volt, így könnyen keresztül tudta vinni akaratát a nagyrészt baráti köréből válogatott és jól megfizetett testület tagjainak aszszisztálásával, holott az igazgatótanácsnak eredendően éppen a részvényesek érdekeit kellett volna számon kérnie a cégvezetéstől.
A Magyar Corporate Gover-nance Kódex javallja is ezt, bátorítja a vezérigazgatói és az elnöki tisztség szétválasztását, de nem foglalkozik a könyvvizsgálat és egyéb vállalati tanácsadási szolgáltatások független forrásokból való beszerzésével. Nagyrészt csak kereteket ad, csupán egy kevés vállalatra vonatkoztatva.
Nem tudni még, hogy a fenti szabályok valóban hatékonyan szolgálják-e a részvényesek és egyéb, a tőzsdei nagyvállalatok működésében érdekelt csoportok érdekeit, de annyi bizonyos, hogy szükség van rájuk a bizalom erősítése végett és a tőzsdei finanszírozás fejlődésének elősegítésére is. A szigorúbb amerikai szabályozás látszik a követendő útnak Magyarország és a hozzá hasonló kis piacok számára, hiszen a nem kötelező erejű ajánlások az amúgy is kevés tőzsdei cég életében valószínűleg nem sok vizet zavarnak. A jövőben minden bizonnyal sok módosításra és körültekintésre lesz szükség ahhoz, hogy olyan modern tőzsdei szabályozási infrastruktúra alakuljon ki hazánkban, amely közép-európai tőzsdei központtá teheti Budapestet a nyugati tőke keletre terjeszkedésének centrumában.