Vissza a tartalomjegyzékhez

Földvári Katalin
A párizsi vagány ma másképp beszél

Daniel Cohn-Bendit, az 1968-as párizsi diáklázadás emblematikus figurája Budapesten járt a Közép-Európai Egyetem (CEU) Zöld Akadémiájának meghívására. A sűrű program több személyes találkozást, sajtótájékoztatót és nyilvános előadást foglalt magában. A francia születésű, Németországban élő egykori újságíró a nyolcvanas évek elejétől a Zöld Párt tagja, Joschka Fi-scher támogatója, jelenleg az Európai Parlament képviselője. (Útközben egy tekintélyelvet elutasító bölcsődében volt nevelő, dolgozott könyvtárban, alapított folyóiratot, és több könyvben is megjelentek írásai francia és német nyelven.) Cohn-Bendit előadása nagy érdeklődés mellett, a magyar rendszerváltás értelmiségi körének részvételével zajlott, köztük volt Demszky Gábor főpolgármester, Halmai Gábor ismert alkotmányjogász, Tamás Gáspár Miklós, és még sokan mások. A Hetek az egykori lázadó és a mai politikus énje között feszülő esetleges ellentmondásokról kérdezte.


Daniel Cohn-Bendit. Változnak az idők Fotó: MTI

- Ön, aki egykor a barikádon harcolt egy rendszer elnyomása ellen, most az Európai Parlament tagjaként mit gondol azokról a fiatalokról, akik Európa-szerte tüntetnek, ahol megjelenik például az EU tárgyalóbizottsága?
- Azokat, akik ma a globa-lizmus ellen harcolnak, az mozgatja, hogy a globalizmus a mai formájában igazságtalan, és ebben igazuk van. A kérdés ezek után az, hogyan lehet megváltoztatni ezt a globalizációt, valójában ez a politikai vita tárgya. Véleményem szerint a változtatásra csak akkor lehet mód, ha a javaslatok a reformálásra egy politikai egységtől érkeznek, például az Európai Uniótól. Szükség van arra, hogy szabályozni lehessen a glo-balizációt, de egymagában erre senkinek nem lesz ereje.
- Az unió tárgyalásainak színhelyén történő demonstrációk nem azt jelzik, hogy a fiatalok nem támogatják Európa egységesítési törekvéseit?
- Nem, Spanyolországban, Belgiumban vagy Olaszországban a fiatalok demonstrálása azt jelzi, hogy reformokra van szükség, ők nem Európa ellen tüntetnek, hanem egy másfajta Európáért. Másfajta politikát szeretnének megvalósítani Európában.
- Ön egyetért velük?
- Bizonyos pontokon igen, más tekintetben esetleg nem. Maga a mozgalom is meglehetősen megosztott. Nem csak egyetlen javaslat létezik a változtatásokat illetően. Vannak, akik az adókkal kapcsolatban tesznek felvetéseket, ami alapjában nem változtatja meg a globalizációt, nem jelent önmagában megoldást.
- Mit gondol arról, amikor egykori lázadók egyszerre csak a magaspolitikában találják magukat? Ez egy normális folyamat?
- Nincs olyan, hogy normális. Mindenesetre érdekes, hogy például egy olyan „forradalmár”, mint amilyen Joschka Fischer volt hajdan, Németország egyik legnépszerűbb politikusává nője ki magát. A 68-as forradalmi generáció legtöbb tagja azonban ma inkább egyetemi oktató vagy író. Vagy az talán normális, idézőjelben természetesen, hogy egy író köztársasági elnök lesz, mint Havel? Vagy akár az, hogy Lula, egy volt baloldali, Brazília elnöke lehet? Minden előfordulhat! Forradalom zajlik a társadalomban is. Itt már azt kell nézni, hogy milyen politikát folytatnak, mit tesznek, igazságos vagy igazságtalan-e a tevékenységük.
- Akkor forradalmárokból is válhat egyszerű politikus?
- Senki sem egyszerű politikus! Ilyesmi nem létezik! Mint ahogy az sem, hogy valaki teljes mértékben megmaradjon a fiatalkori elképzelései mellett. Maga talán ma is úgy gondolkodik, mint húsz évvel ezelőtt? 
- Nem mondhatnám.
- Na ugye, és meglátja, tizenöt év múlva megint más elképzelései lesznek. Csak az idióták nem változnak soha! Előfordul az is, hogy valaki a szöges ellentétét gondolja annak, amit korábban, ilyen emberek is vannak. 
A mi esetünkben esetleg azt tudom elmondani, hogy egyfajta hűség jellemző az elképzeléseinkhez a változások mellett.
- Most, hogy részt vesz az Európai Parlament munkájában, nem tart attól, hogy ez a szervezet is egyfajta „toleráns diktatúrának” nevezett elnyomást gyakorol majd, ami ellen 68-ban Ön is lázadt?
- Európa része a problémának, de még inkább része a megoldásnak azokban a kérdésekben, amelyeket a nemzetek külön-külön nem tudnak megoldani. Ugyanakkor a nacionalizmus háborút jelent egymással, míg Európa a békét jelenti. Fontos a nemzeti szuverenitás, de az unión belül olyan országok tudnak együtt létezni, amelyek számára ez más körülmények között nem lenne elképzelhető. 
- Nem tart attól, hogy Európa birodalommá válik?
- A birodalmakra az a jellemző, hogy egy ország vezetése alá rendeli a többieket. Ilyen volt ez az Osztrák-
Magyar Monarchiában is. Vannak persze ma is erősebb országok Európában, de ez unió nélkül is így lenne. Az unió éppen azt a célt szolgálja, hogy korlátok között tartsa az erősebbeket, és ez éppen az ellentéte egy birodalmi felfogásnak. Nem lehet akárhogy bánni majd egymással, ez pedig a különböző országok társadalmára is jó hatással lesz.
- Miért hisz ilyen erősen az európai egység gondolatában, miért bízik benne ennyire?
- Mert idealista vagyok, ahogy 68-ban is idealisták voltunk. Ha már a változásokról kérdezett, nos ebben nem változtam. Idealista maradtam.


Idealisták évadja

„A mi generációnk képes volt a legjobbra és a legrosszabbra egyaránt” - mondta Daniel Cohn-Bendit, az 1968-as diáklázadás egyik vezetője.

„Semmi sem normális” - hárította el kérdésemet a 68-as forradalmi nemzedék egyik legjelentősebb alakja, Daniel Cohn-Bendit, amikor arról próbáltam kérdezni, vajon normális-e, ha egy egykori forradalmár politikussá válik. 1968-ban a fiatalok szabályosan felforgatták a világot: Franciaországtól Magyarországon át Amerikáig mindenütt egyetemisták tömegei akarták a saját kezükbe venni a sorsukat. Értelmetlennek tűnt minden, amit szabályok szabályoztak. Ha sorba vesszük a közvetlen kiváltó okokat, levonható egy általános következtetés: a helyzet megérett a változásra. A hatvannyolcas fiatalok számára már nem volt vonzó a szülők élete, elegük volt a háborúból, amit az idő tájt a vietnami háború tetézett be, új zenei irányzatok borzolták fel a kedélyeket, javában dúlt a hippimozgalom, a „Szeress, ne háborúzz”. Fojtogatónak találták a családi kötelékeket, új formát és új tartalmat akartak a kapcsolataiknak. A kapitalista, imperialista, pénzvezette berendezkedéssel szemben a baloldali rendszereket támogatták, tüntettek Albánia, Kína, Kuba mellett. 
Sok minden változott, hiszen a baloldali rendszerekről is kiderült, hogy elnyomó rendszerek, háborúk is történtek azóta, melyek közül akadtak támogatni illő harcok, az egyetemisták is felnőttek, és némely tekintetben mégiscsak hasonlókká váltak szüleikhez, és az idealizmus is kitermelt terroristákat magából, amelyekért, hasonlóan a világháborús nemzedékekhez, a 68-asok sem vállalnak felelőséget. A szexuális forradalom bizonyult minden törekvés közül a legmesszebbre hatónak. Sokakban ezzel együtt megmaradt az idealizmus - legfeljebb átalakult. Daniel Cohn-Bendit budapesti előadásában nyomon követhető volt az a változás, amelynek során az idealista egyetemistából idealista felnőtt válik. „Hittünk abban, hogy az ember jó, hogy képes lenne kormányozni saját magát, ha a rendszer nem akadályozná ebben. Mindent le akartunk vetkőzni, ami korlátozhat, kipróbáltunk mindent, ami szabadságot jelentett a korlátozó szabályok alól, legyen az szex, drog vagy politikai fanatizmus. A mi generációnk képes volt a legnagyszerűbbre és a legelvetemültebbre egyaránt.” Nem csupán a szélsőségekből való kijózanodás vezetett változáshoz. „Rájöttem, hogy amint sikerül az embereknek megszerezni némi jogot önmaguk kormányzásához, már senki nem akarja odaszánni magát a közös célokra, a politikára vagy mások szükségeire. Olyan társadalomra van tehát szükség, amely képes megvédeni az embereket attól, hogy megvaduljanak. Demokratikus intézményekre van szükség, amelyek védenek minket” - vonta le Cohn-Bendit a következtetést. Miután az állam szerepéről alkotott elképzelései ilyen változáson mentek keresztül, már nem esett nehezére aktív szereplőjévé válni a rendszer vezetésének. Daniel Cohn-Bendit jelen pillanatban, amellett, hogy a franciaországi Zöldeket képviseli az Európai Parlamentben, tagja a külügyi bizottságnak, az emberi jogi bizottságnak, a közösségi biztonság és a védelmi politika bizottságának. „A legnehezebb dolog jó döntést hozni abban, hogy kell-e támogatni egy háborút vagy sem” - fejtette ki a hajdani pacifista. - „A Boszniában történtek teljesen megváltoztattak - vallotta be. Ellenzem a háborút, ellene voltam Vietnam esetében, támogattam viszont a katonai beavatkozást Boszniában és Afganisztánban.” Egy Irak elleni háborút azonban már nem támogatna, mivel „nincs, aki átvegye Szaddám Huszein szerepét”.