Vissza a tartalomjegyzékhez

Flaisz Endre
Négymilliárd áldozat

A Tízparancsolat alapja az emberi élet védelme. A „Ne ölj!” parancsa ellenére azonban az emberiség története sajnálatos módon háborúk és népirtások sorozatából áll. A Canadian Army 
Journal kimutatása szerint i. e. 3600 óta több mint 14 ezer 500 háború vagy komolyabb fegyveres konfliktus zajlott le a világon, melyek során 3,9 milliárd embert öltek meg, és csak 2002 folyamán nyolc új konfliktus robbant ki a világ különböző pontjain, miközben a már korábban indult több tucat háború sem ért véget. A közel hat évezred alatt a háborúk nyomán keletkezett anyagi kár becsült értéke pedig megfelel annak az aranymennyiségnek, amelyből egy 150 kilométer széles, 10 méter vastag színarany gyűrűt lehetne készíteni földünk köré. 


Groznij belvárosa. A technikai forradalommal az emberiség természete nem vált jobbá Fotó: Jan Sibík

Amíg azonban az ókorban akadtak békés évek, addig az elmúlt kétezer évben egyetlen esztendő sem telt el úgy, hogy a világ valamely pontján ne haltak volna meg emberek háborúban. Az elmúlt ötszáz évben például Anglia 78, Franciaország 71, Spanyolország 64, Oroszország 61, Ausztrália 25, Hollandia 23, Németország szintén 23, Dánia 20, Kína 11, Japán pedig 9 háborúban vett részt. És ezek a háborúk nem csupán lelkesedésből és diadalmenetből álltak, hanem sárból, hidegből, szenvedésből és halálból, és ráadásul nem csupán a katonák számára, hanem egyre inkább a civil lakosság, az otthon maradt nők, öregek és gyermekek számára is.
Ezek a tények azt mutatják, hogy az emberiség szellemi és erkölcsi állapota annak ellenére sem fejlődött az idő előrehaladtával, hogy a tudomány és a technika szédítő eredményeket ért el. Úgy tűnik tehát, hogy a történelem Dániel prófétát igazolta, aki több mint két és fél ezer évvel ezelőtt azt mondta, hogy az emberiség szellemi és erkölcsi állapota az idő előrehaladtával minden civilizációs vívmány ellenére is egyre silányabbá válik. 
Bár az ókorban sem bántak kesztyűs kézzel egymással az ellenséges nemzetek, mégis a háborúk és a népirtások idővel egyre gonoszabbakká váltak, mígnem a 20. századi holokausztban a nácik eljutottak, pontosabban lesüllyedtek arra a szintre, hogy iparszerűen végezték, és művészi tökélyre fejlesztették az ölést. De Hitler mellett a múlt század többi szörnyetege - Lenin, Sztálin, Mao, Pol Pot, Idi Amin és társaik - mintegy százmillió ember haláláért felelős.
A legkegyetlenebbnek tartott ókori népről, az asszírokról fennmaradt, hogy foglyaikat karóba húzták, és a legyőzöttek fejét levágták, hogy utólag megszámolhassák az ellenséget. Hozzájuk hasonlóan a Bibliában fenevadként ábrázolt Római Birodalom sem éppen a könyörületességéről volt ismert. Katonái tízezrével mészárolták le azokat a foglyokat, akik rabszolgáknak már nem voltak jók. Csupán i. e. 70-ben, Jeruzsálem ostromakor másfél millió zsidó halt meg a rómaiak kezétől. 
A legkegyetlenebb vérontások mindig azok voltak, amelyeket egy eszme, egy uralkodó világnézet nevében követtek el. Az ilyen korokban az emberi élet pontosan annyit ért, amennyit a gazdájának a hite ért a hatalommal rendelkező emberek szemében. Akik az „értékes” hitet vallották, azok élete is értékesnek számított, akiknek viszont úgymond „silány” volt a hitük, azoknak az élete is keveset ért, vagy legrosszabb esetben semmilyen értéket nem hordozott a többiek szemében, tehát bűntudat nélkül el lehetett pusztítani. 
Sajnos a középkor már több ízelítőt adott az ilyenfajta gyilkolásból. A brutális kegyetlenséggel ölő viking harcosok a 8-10. században még csupán megelőlegezték a középkor nagy irtó hadjáratait, amikor anyagi haszonért elkövetett gyilkosságaikat erkölcsileg is megpróbálták igazolni. Úgy magyarázták tetteiket, hogy a már kifosztott ellenséggel csupán jót tesznek, ha ráadásképpen meg is ölik, hiszen így a szerencsétlen legalább nem válik nincstelen földönfutóvá. De azért mindent összevetve, a középkor legvéresebb eseményeit az inkvizíció és a keresztes háborúk jelentették. Amikor a keresztes lovagok a szent ügy érdekében bevették Jeruzsálemet, a krónikák szerint a lovak szügyig gázoltak a vérben. Arab krónikások pedig még azt is feljegyezték, hogy amikor 1099 telén a keresztesek Antiókhiából Jeruzsálem felé igyekeztek, és a sivatagos részen elfogyott az élelmük, megették a gyerekeket. Amikor később egy másik keresztes hadjárat során az albigens eretnekek kiirtása vált szent üggyé, a katonák húszéves irtó hadjárattal valósággal letarolták a virágzó Dél-Franciaországot. 
Azután a pápák szent ügyének helyébe a nagy francia forradalom idején újabb szent ügy lépett, amelynek a nevében viszont ugyanolyan könnyű lélekkel lehetett ölni, mint a keresztes háborúk idején. A jakobinusok, Robes-pierre-rel az élen, a középkori kereszténység helyébe olyan új, forradalmi vallást helyeztek, mely egy Legfelsőbb Lény tiszteletét írta elő. Miközben a Mars-mezőn nyilvános összejövetelt tartottak a Legfelsőbb Lény tiszteletére, addig a bíróságok egy új törvény alapján harmincezer embert ítéltek halálra, akikről úgy vélték, hogy az új eszme ellenségei.
A 20. századi történelem, melyet sokan csak a háborúk évszázadának neveznek, végleg bebizonyította, hogy a technikai forradalommal az emberiség természete nem vált jobbá. Az emberiség a „Ne ölj!” parancsának megszegésében a zsidók iparszerűen végzett, szisztematikus gyilkolásával felülmúlta addigi önmagát. Ráadásul a nácik pontosan azért igyekeztek kiirtani az egész zsidóságot, mert úgy vélték, a zsidók genetikailag hordozzák a nácik által gyűlölt és megvetett Törvényt, amely többek között a „Ne ölj!” parancsát is tartalmazta. Radnóti, aki maga is ennek az emberirtásnak esett áldozatul, így vallott saját koráról Töredék című versében: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, / s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek.” 
A Radnóti által említett téveszmének, a nácizmusnak egyik ihletője szalonképesebb, modernebb formában mind a mai napig virágzik, sőt széles körű támogatás övezi, és emberek tömegeire gyakorol hatást, jóllehet a nácizmussal való rokonságára kevesen figyeltek fel. A New Age-mozgalom őséről, a Helena Blavatsky kezdeményezésére létrejött teozófiai mozgalomról van szó, amely már az 1800-as évek végén világosan hirdette a mai New Age legtöbb eszméjét. Blavatsky tanításait egy másik hölgy, Alice Bailey fejlesztette tovább, aki miután megismerkedett a teozófiával, a fundamentalista kereszténységnek fordított hátat az okkult tudás érdekében. Alice Bailey a zsidóságot és a kereszténységet a világ fő problémájának tekintette. A zsidó-keresztény világnézet véleménye szerint elavult, felesleges, szeparatista világnézet, amelynek egy világháborúban el kell tűnnie. Ezt a változást úgy képzelte el, hogy a világ egy úgynevezett „kvantumugrás” előtt áll, amelynek során az emberiség testéből ki fognak lökődni az elavult világnézetet valló emberek, tehát az általa szeparatistának vélt zsidók és keresztények: „A megtisztulás nagy energiája átformálja az emberiséget…, számunkra a világháború a páciens érdekében végzett életmentő sebészeti beavatkozás…, a fertőzés még nem lett eltörölve, és érzékelhető a hatása az emberiség testében.” (A hierarchia kiterjesztése, 1939.)
Alice Bailey egyik híve, Barbara Marx Hubbard, aki magasan képzett politológusként olyan karriert futott be, hogy 1984-ben felmerült a neve a Demokrata Párt alelnökjelöltjei között, ezt írta ugyanerről az eseményről: „Türelmesen várunk az utolsó pillanatig a kvantumtranszformáció előtt, amikor véghezvisszük az emberiség testéből ezeknek a megromlott és romlást okozó elemeknek a kimetszését. Hasonlóan ahhoz, amint egy rák esetében, amelyik növekszik, valamit tenni kell, mielőtt az egész test elpusztul.” Amint az Barbara Marx Hubbard szavaiból kiderül, a teozófia tanításai ma a New Age-mozgalom radikális irányzatában élnek tovább, ahol szalonképesebb formában hirdetik ugyanazt, ami a nácizmusban hatmillió zsidó tudatos és szisztematikus kiirtását eredményezte. 
A Szentírás szerint a jövőben várható egy olyan világégés, amelyhez hasonlót eddig még nem látott a világ, beleértve a második világháborút is, minden borzalmával együtt. Ezt a világháborút, melyben a különböző nemzetek Izrael elpusztítására törnek majd, hasonló indulatok fogják gerjeszteni, mint ami a nácizmust is mozgatta, és ami a New Age-mozgalmat is energizálja napjainkban. Csakhogy a Szentírás szerint abban az új korszakban, amely ezt követően köszönt az emberiségre, a keresztények nem megsemmisülnek, hanem ellenkezőleg: minden addigi szenvedésükért elnyerik végső jutalmukat. Lényeges különbség még a New Age várakozása és a Biblia prognózisa között, hogy a Szentírás szerint ez a korszakváltás Izrael újjászületését is el fogja hozni. 
Az emberiség történetének legvéresebb háborúit és népirtásait tehát mindig úgymond jó szándékból, valamilyen jó ügy érdekében, vagy egyenesen Isten nevében követték és követik el. Ezért nagyon fontos leszögezni, hogy a bibliai világnézet alapján igen súlyos bűnnek minősül minden gyilkosság, még akkor is, ha Isten nevében vagy valamilyen jó ügy érdekében követték el, és rendkívül veszélyes, ha valaki úgy gondolkodik, hogy megjobbító, megtisztító szándékból joga van egy másik ember életét kioltani. Ez még akkor is bűnnek minősül a Biblia alapján, ha egyesek a gyilkosságaikat bibliai fogalmakkal illetik, és mondjuk mártíromságnak nevezik. A bibliai mártíromságot ugyanis egy világ választja el attól a mondjuk iszlám terroristától, aki Isten nevében öl, és mártírnak gondolja magát. A mártír ugyanis úgy szól, hogy „meghalok azért, amit igaznak hiszek”, amíg a terrorista azt mondja, hogy „megöllek azért, amit igaznak hiszek”, és ez a kettő nem ugyanaz. Az utóbbi a bibliai világnézet alapján egyszerűen gyilkosságnak minősül. János apostol pedig azt állítja, hogy „egy embergyilkosnak sincs örök élete”(János első levele 3:15).
A bibliai világnézet alapján egy ember élete önmagában is értéket hordoz, függetlenül attól, hogy annak az életnek a birtokosa miben hisz, vagy hogyan gondolkodik. A Biblia szerint ugyanis az élethez való joga az embernek abból táplálkozik, hogy ő Isten képmása, Krisztus fotója, vagyis a puszta léte emlékeztet arra a személyre, akitől végső soron az életet is kapta. Emiatt az istenképűség miatt, vagyis pusztán emberi mivoltából fakadóan minden embert megillet egy alapvető tisztelet, még akkor is, ha az élete nem volt sikeres, vagy esetleg akár börtönbüntetését tölti, ami miatt tényleg nem jár neki különleges társadalmi megbecsülés. Minden embernek joga van tehát élni még akkor is, ha esetleg ezt az életet eddig nem jól használta fel. 
Másfelől a Biblia azért is védi az emberi életet, mert amíg él az ember, addig képes itt a földön az örökkévaló sorsát pozitív irányba befolyásolni. A Szentírás az embert olyan lénynek mutatja be, akinek szüksége van erre a fordulatra földi élete során, mivel el van idegenedve saját lényegétől, az örökkévaló, romolhatatlan, isteni élettől. Amíg az ember fizikailag életben van, adott számára a lehetőség, hogy megtalálja és birtokba vegye saját lényegét, az örök életet, amely eseményt a Szentírás újjászületésnek nevez. Ha ellenben egy ember meghal, az üdvösségére és örökkévaló sorsára többé már semmilyen hatást nem gyakorolhat, hanem örökre megpecsételi örökkévaló sorsát az a szellemi és erkölcsi állapot, amelyben őt a halál pillanata érte. Egy idő előtti erőszakos halál esetleg éppen abban akadályozza meg az embert, hogy megtalálja egész földi életének Istentől rendelt célját, értelmét, vagyis az üdvösséget. 
(a szerző teológus)