Vissza a tartalomjegyzékhez

David Kertzer
Hallgatni nem mindig arany

Idén ősszel jelent meg David I. Kertzer történész Pápák a zsidók ellen - A Vatikán szerepe a modern antiszemitizmus felemelkedésében című könyve, amelyben a közelmúltban kutathatóvá vált vatikáni dokumentumok alapján értékeli az elmúlt két évszázad katolikus egyházfőinek tevékenységét a zsidósághoz való viszonyuk alapján. Kertzer nem ért egyet II. János Pál pápa Soá-nyilatkozatában közzétett véleményével, miszerint a francia forradalom utáni időszakban a modern kori antiszemitizmus fő képviselői világi, az egyházzal is szembeforduló filozófusok és politikusok lettek. Szerinte a 19. és 20. század pápái szintén elmarasztalhatók e kérdésben. A legtöbb vita természetesen a holokauszt idején regnáló XII. Pius tevékenységét kíséri, akiről - a most Magyarországon is bemutatott Ámen című film mellett - egy angol kutató, John Cornwell 1999-ben írt kritikai életrajzot. (Hitler pápája - XII. Pius titkos története.) A könyvről lapunkban Karsai László történész írt kétrészes recenziót: ( március 25.). XII. Pius második világháborús felelősségével kapcsolatban David I. Kertzer könyvének a holokauszt előszobája című fejezetében felveti: ha mást nem, azt azért megakadályozhatta volna a pápa, hogy a nácik szó szerint az ablaka alól deportálják azt a római zsidó közösséget, amely a történelemben a legtovább élt gettóba zárva. Ebből a fejezetből következik most egy részlet. (A Pápák a zsidók ellen című könyv magyar kiadása 2003. tavaszán jelenik meg a New York Books kiadó gondozásában. Fordította: Komáromy Rudolf)


Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa távozóban a berlini kancelláriáról. Otthonosan mozgott 

Miközben élénk érdeklődés övezi mindazt, amit XII. Pius mondott vagy nem mondott a nácik vezette zsidóellenes kampányról - amelyre a legjobb esetben is csak korlátozott befolyást gyakorolhatott -, meghökkentően csekély figyelmet szentelnek annak, mit tudott mondani XI. Pius az Olaszországban 1938-ban kihirdetett faji törvényekről. Ezeket a törvényeket magában a Szent Városban eszelték ki, hagyták jóvá és tették közzé, ahol a pápa - nem egészen egy évtizeddel azután, hogy az olasz kormány hivatalos államvallásnak ismerte el a római katolicizmust - igazán komoly befolyással bírt. Az olasz kormány 1938 szeptemberétől novemberéig nemkívánatos személyeknek nyilvánított zsidókat, zsidó gyerekeket dobott ki az iskolákból, és nagyszámú zsidó felnőttet bocsátott el az állásából. Arra szólította föl a katolikusokat, hogy kerüljék, tekintsék szennyező forrásnak a zsidóságot.
E zsidóellenes intézkedésekre válaszul se a pápa, se a vatikáni hierarchia nem ejtett egyetlen protestáló szót sem. A magyarázat egyszerű: Mussolini új törvényeiben olyan intézkedések és nézetek öltöttek testet, amelyekben maga az egyház régóta az élen járt.
Akad azonban az olasz faji törvényeknek egy vonatkozásuk, amely mégis pápai tiltakozást váltott ki, és egyértelműen feldühítette az agg egyházfőt. Az új törvények a katolikus hitre tért zsidót is zsidóként kezelték, ennélfogva tiltották zsidónak született katolikusok házasságkötését más katolikusokkal. Az így létrejött együttélést vadházasságnak tekintették.
Míg XI. Pius a zsidók ellen irányuló faji törvények összes többi rendelkezéséről hallgatott, ezt a cikkelyt erélyesen kifogásolta. 1938. október 10-én az olasz kormány szentszéki képviselője jelentést küldött Mussolininek a faji törvények akkor készülő második csomagja vatikáni visszhangjáról: „A Nagytanács legutóbbi fajvédő határozatai nem egészükben találtak kedvező fogadtatásra a Vatikánban.” Beszámolt arról, hogy vatikáni tisztségviselők egyetlen aggodalmukat fejezték ki, mégpedig amiatt, mert az új törvények házassági kérdésekbe avatkoztak be, holott azokat a konkordátum értelmében nem az állam, hanem az egyház szabályozhatta. Az olasz kormánymegbízott közölte: „Ezeket a benyomásaimat Monsignore Montini [a vatikáni államtitkárság munkatársa] is megerősítette... A Szentszék fő, sőt egyedüli aggodalma [az új faji törvényeket illetően] az áttért zsidókkal kötött házasságokat érinti.”
A pápa annyira fontosnak érezte ezt az egy tételt, hogy miután a házasságra vonatkozóan javasolt rendelkezés kiiktatására irányuló erőfeszítései ellenállásba ütköztek, szokatlan lépésre szánta el magát, és egyenesen magának III. Viktor Emánuel királynak írt. A pápai üzenet, amely felhívja az uralkodó figyelmét „az olasz faj felügyeletét” érintő törvényjavaslatra, egy szóval sem említi, még kevésbé ellenzi a jogszabályok lényegét, a zsidóellenes intézkedéseket. A pápa csak arra kérte az államfőt, tegyen valamit a zsidó születésű katolikusok házasságát illető rendelkezéssel kapcsolatban.
Ugyanezt a magatartást sugározták általánosabban az olaszországi hívők felé azokban a hónapokban, amikor az olasz zsidók elleni új intézkedések hatályba léptek. A Vatikán hírlapja, a L’Osservatore Romano november közepén cikket jelentetett meg a faji törvényekről, amelyben a katolikusok és katolizált zsidók közötti házasságot tiltó rendelkezések egyházi kifogásolására összpontosított. A mondanivaló világosan kitetszett: az egyháznak az ellen semmi kifogása, hogy zsidó gyermekeket zavarnak el a nemzet iskoláiból, zsidó tudósokat a nemzet tudományos intézményeiből, zsidó tanárokat és más közalkalmazottakat a munkahelyükről.


XII. Pius a háború után 

Miután XI. Pius 1939 elején elhunyt, addigi államtitkára, Eugenio Pacelli követte XII. Pius néven. Egy év múlva Olaszország a német oldalon belépett az addigra már javában zajló második világháborúba, hadat üzent Franciaországnak és Nagy-Britanniának. A holokauszt is elindult gyilkos pályáján, szörnytetteit hamarosan a nácik által megszállt Európából a Szentszékhez özönlő borzalmas beszámolók áradata örökítette meg.
Mussolini rövid és dicsőséges háborúra számított, de mindkettőben tévedett. 1943-ra megfordult a szél, és 1943. július 10-én Szicíliában partra szálltak az első angol-amerikai hadosztályok. Két nappal később a szövetséges katonai kormányzat, jóllehet még csak kicsiny olasz területet ellenőrzött, hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, amelyek vallási vagy faji alapon különböztettek meg hátrányosan embereket.
A hadiszerencse visszafordulása palotaforradalmat eredményezett, amely két hét múlva megbuktatta Mussolinit, és az olaszok tébolyultan igyekeztek fegyverszüneti megállapodást kötni a délen rohamléptekkel előrenyomuló szövetséges erőkkel. A káosz közepette, 1943. augusztus 10-én, két héttel Mussolini bukása után Tacchi Venturi atya (a Vatikán nem hivatalos képviselője az olasz kormánynál) írt a szentszéki államtitkárnak, Luigi Maglione bíborosnak, s azt javasolta, használják ki a régi rezsim megdöntését arra, hogy változtassanak az olasz faji törvényeken. A vatikáni megbízottnak azonban nem a zsidóellenes jogszabályok általános visszavonása járt a fejében. Inkább - XI. Pius öt évvel korábbi aggodalmait tükrözve - azt indítványozta, a Vatikán tegyen lépéseket azon rendelkezések eltörlésére, amelyek diszkriminálták a kikeresztelkedett zsidókat.
Maglione bíboros augusztus 18-án lelkesen válaszolt a felvetésre, vélhetőleg azután, hogy XII. Pius pápával megvitatta. Felszólította Tacchi Venturi atyát, tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy három módosítást eszközöljenek az olasz faji törvényeken: (1) a születésüktől katolikusok és katolizált zsidók vegyes házasságával létrejött családokat ettől fogva tekintsék teljesen „árjá”-nak; (2) azokat az egyéneket, akik a faji törvények hatálybalépésekor (1938-ban) már megkezdték katolizálásukat, és ezt követően megkeresztelkedtek, tekintsék katolikusoknak, ne pedig zsidóknak; végül (3) a katolikusnak születettek és zsidónak született katolikusok 1938 óta kötött vegyes házasságát tekintsék jogérvényesnek.
Augusztus 29-én Tacchi atya ismét jelentett az államtitkárnak. Legutóbbi feljegyzése óta érintkezésbe lépett olasz zsidók egy csoportjával, akik akkor Olaszország küszöbön álló náci lerohanásától rettegtek. Azt írta, „az egykori liberális rendszerek által bevezetett és 1938 novemberéig hatályban maradt jogi szabályozáshoz való teljes visszatérést” kérték tőle. Röviden tehát azt, hogy állítsák helyre a zsidóknak egyenlő jogokat nyújtó törvényeket. A vatikáni megbízott azonban arról számolt be az államtitkárnak, hogy ezt elutasította. Az új olasz belügyminiszternek szánt beadványa előkészítésekor - mint írja -„feladatomnak megfelelően arra a három pontra szorítkoztam, amelyet Eminenciád augusztus 18-i üzenetében meghatározni méltóztatott... Ügyeltem arra, hogy ne szorgalmazzam a törvény [azaz a faji törvények] teljes érvénytelenítését, mert bár a katolikus egyház alapelvei és hagyományai szerint néhány cikkelye kétségkívül eltörlendő, egyértelműen tartalmaz olyanokat is, amelyeket érdemes és szükséges megerősíteni.”
Nem sokkal ezután német katonák masíroztak végig a félszigeten, és bevonultak Rómába, ahol október 16-án körülvették a gettót, és több mint ezer zsidót tereltek össze.
Maglione bíboros izgatottan fogadta elhurcolásuk hírét, és nyomban magához kérette Ernst von Weizsäcker német nagykövetet. A történelmi találkozó után azonnal saját kezűleg írta le a történteket:
„»Excellenciás uram, ön jólelkű ember, van szíve; próbálja megmenteni ezeket az ártatlanokat! 
A Szentatya fájlalja, kimondhatatlanul fájlalja, hogy éppen itt, Rómában, az egyházfő szeme láttára ennyi embernek kell szenvednie kizárólag a származása miatt.«
A nagykövet néhány pillanatnyi fontolgatás után megkérdezte: »Mit szólna a Szentszék, ha folytatódnának a dolgok?«
Azt feleltem: »A Szentszék nem szeretne arra kényszerülni, hogy rosszallásának kelljen hangot adnia.«
A nagykövet megjegyezte: »Immár több mint négy éve figyelem és bámulom a Szentszék magatartását. Sikeresen kormányozta hajóját sziklazátonyok között anélkül, hogy megfeneklett volna rajtuk, és bár kétségkívül jobban hitt a szövetségesekben, tudta, miként tartson tökéletes egyensúlyt.«”
Ha Maglione bíboros valaha is arra szánta volna a német nagykövet maga elé idézését, hogy tiltakozzék a római zsidóknak a náci főparancsnokságra szállítása miatt, hamar meggondolta magát. Von Weizsäcker tájékoztatta, hogy a zsidók összefogdosására „a legfelsőbb szintről” (vagyis magától Hitlertől) jött a parancs, és a bíboros nyilván nem akarja, hogy kénytelen legyen jelenteni a Szentszék rosszalló szavait, mert az felingerelné a náci főparancsnokságot.
„Erre azt feleltem - emlékezett vissza Maglione bíboros -, hogy az ő emberi érzéseire apellálva igyekeztem közbenjárni. Saját megítélésére hagytam annak eldöntését, említést tesz-e beszélgetésünkről, amely igen barátságos légkörben folyt le.”
Az államtitkár így folytatta: „Emlékeztetni akartam őt, hogy a Szentszék, mint ő is észrevételezte, igen elővigyázatosan nem keltett a németekben olyan benyomást, mintha a borzalmas háború alatt bármit is tett volna vagy kívánt volna tenni Németország ellen.
Mindazonáltal meg kellett mondanom neki, a Szentszéknek nem szabad olyan helyzetbe kerülnie, hogy tiltakoznia kelljen. Ami a következményeket illeti, ha a Szentszék mégis ilyesmire kényszerül, akkor egyszerűen az isteni gondviselésben kell bíznunk.”
XII. Pius államtitkára azon a komor napon megnyugtató szavakkal zárta a német nagykövettel folytatott tárgyalását: „Ismétlem, excellenciád azt mondta nekem, megpróbál tenni valamit a szegény zsidókért. Köszönet érte! A többit az ön megítélésére bízom. Ha úgy gondolja, alkalmasabb nem említenie ezt a beszélgetést, ám legyen!”
Két nap múlva bevagonírozták a németek által Rómában összeszedett több mint ezer zsidót. Csak maroknyian tértek haza élve Auschwitzból.