Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor, Lukács András, Tóth Tibor
Utána az özönvíz

A napjainkban szinte kizárólagos tudományos paradigmaként elfogadott evolucionista világnézet számára a Biblia kétségkívül egyik legnagyobb botrányköve a vízözön története. A Szentírás szerint Ábrahám kora előtt négyszáz évvel (körülbelül az i. e. 26. században) globális áradás borította el a Földet, amelyből mindössze nyolc ember menekült meg egy maguk készítette bárkán. Noé és fiai, valamint azok feleségei lettek az emberiség újjáalapítói. 


Az Ararát-hegység Törökországban. 

Mióta a 19. században megindultak a különféle népek hagyományait összegyűjtő etnográfiai kutatások, valamint felfedezték és megfejtették az ókori keleti írásokat, világossá vált, hogy a vízözön szinte valamennyi nép hagyományának részét képezte. A szibériai néptörzsek a messze északon s az újzélandi maorik délen egymáshoz nagyon hasonló módon őrzik egy hajdani özönvíz hagyományát. A kínai özönvíztörténetek különösen annak a ténynek a tükrében figyelemre méltóak, hogy a kínai ideogram-írás hajót jelölő írásjele a csónak szógyökből épül fel, amelyhez az ember és a nyolc gyökjelek társulnak. Noé bárkájának fedélzetén pedig éppen nyolc ember volt! A történetekben találunk persze kisebb-nagyobb eltéréseket is: a sumerek Noéját például Ziuszudrának, a görögökét Deukaliónnak, a hindukét Manunak hívták, s népenként és koronként eltérően ítélték meg az özönvíz okát, lefolyását és méretét is. E mitológiai elbeszélésekkel kapcsolatban a manapság bevett, „tudományosnak” minősített felfogást Sir Leonard Woolley fogalmazta meg, aki szerint „ezekből a legendákból kell kibontanunk a történelmet”. A mezopotámiai Ur városának felfedezője természetesen ezek közé sorolta a Biblia elbeszélését is. Henry Creswicke Rawlinson, az ékírás megfejtője is csatlakozott ehhez a véleményhez: szerinte „aligha lehet kétséges, hogy a Genezisben található beszámoló ugyanannak a legendának a verziója, amelyet az ábrahámi kolónia hozott magával eredeti vándorlásakor a káldeus Urból Harránba és Kanaánba”. Ez a feltevés azonban nem egyeztethető össze a Biblia világképével és történeti valóságával.


A bárka megfeneklésének egyik feltételezett helye

Az özönvíz Noé életének hatszázadik évében következett be, okául a Biblia a bűn rendkívüli mértékű elszaporodását jelöli meg: „mert minden test megrontotta az ő útját a földön”. A negyven napon át tartó kataklizma nemcsak időtartamával múlta felül a ma ismert legnagyobb áradásokat: az özönvíz, amellett, hogy elképesztő mennyiségben zúdult alá az égből, a földkéreg alól is feltört, hullámaival még az (akkori) legmagasabb hegyeket is elborítva. Noé és családja, valamint a megmentésre kiválasztott állatok azonban még az eső előtt beköltöztek a bárkába, így sikerült megmenekülniük. A hajó csaknem egy éven át lebegett a „mélység színén”, majd miután megfeneklett az Ararát hegyén, és a vizek lassan leapadtak, valamenynyien elhagyták kényszerű lakhelyüket, és áldozatot mutattak be Istennek.
Első olvasatra valóban hajmeresztő, hihetetlen történet ez, pedig számos bibliai részletről tudományos részletességű és alaposságú képet is alkothatunk. John Woodmorappe amerikai geológus és paleontológus például több mint hét évet szánt arra, hogy a Noé bárkáját illetően felmerült sokszáz kérdésre kielégítő, de legalábbis valószínűsíthető választ találjon és megkísérelje az Özönvíz eseményeit és geológiai következményeit is összefoglalni. Eredményeit Noah’s Ark: A Feasibility Study (Noé bárkája: egy megvalósíthatósági tanulmány) címmel könyv formájában 1997-ben jelentette meg. Azzal kapcsolatban, hogy hány állatot is tudott Noé magával vinni, a szerző azt a választ adja, miszerint Noénak nyilvánvalóan nem kellett törődnie a vízi állatokkal, mivel azok életét nem fenyegette szükségszerűen kihalással az Özönvíz, még akkor sem, ha a számítások szerint többszáz km/óra sebességű turbulens áramlás a kövületi maradványok tanúsága alapján bizonyos óceáni fajok tömeges pusztulását, esetleg teljes kihalását idézhette elő. Woodmorappe összesen mintegy 8000 nemzetséget (genus) gyűjtött öszsze, beleértve a mára kihaltakat is. A bárka fedélzetén mintegy 16 ezer egyedi állat lehetett. Woodmorappe azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy Noé bárkáján is voltak dinoszauruszok. Arra a jogos kérdésre, hogy a dinoszauruszok hatalmas testméretei hogyan „fértek össze” a bárkával, a következőt válaszolja: (1) A feltételezett 668 dinoszaurusz-nemzetségből csupán 106 esetében volt a kifejlett példány átlagos tömege 10 tonnánál nagyobb; (2) a dinoszaurusz-nemzetségek száma erősen túlbecsült; (3) a Biblia sehol nem említi, hogy teljesen kifejlett állatpéldányok voltak a bárkán. Érdemes itt megemlíteni, hogy a Biblia a Jób könyvének 40. és 41. fejezetében két olyan állatról is beszél, amelyeket Jóbnak ismernie kellett, ugyanakkor leírt tulajdonságaik alapján egyetlen ma élő állathoz sem hasonlítanak. A behemót nevű ismeretlen állat, amelyről kiderül, hogy növényevő, hatalmas izomzata van, „kiegyenesíti farkát, mint valami cédrust, lágyékának inai egymásba fonódnak, csontjai érccsövek, lábszárai mint a vasrudak”, viszont szinte tökéletesen felidézi bennünk egy óriási, növényevő dinoszaurusz képét. A leviáthán tulajdonságai, bár emlékeztetnek egyes tengeri ragadozó dinoszauruszokra és némiképp az óriási krokodilra is, egy titokzatos és félelmetes, ma már aligha azonosítható, kihalt állatra utalnak. 
Az elvégzett részletes számítások azt mutatják, hogy a bárka befogadóképessége elegendően nagy volt a Biblia által felsorolt állatfajok összes képviselőjének elhelyezésére, mégpedig úgy, hogy elegendő hely maradt az élelem és a víz tárolására, valamint Noé és családja számára is. Woodmorappe számításai szerint a szilárd élelem a bárka térfogatának körülbelül 15 százalékát, az ivóvíz pedig körülbelül 9,4 százalékát foglalta el. Az utóbbi pótlása az esővíz gyűjtésével nyilván megoldható volt. Woodmorappe foglalkozik az állatok gondozásának, a keletkezett ürülék és szemét eltávolításának problémájával, elfogadható magyarázatot adva a legfontosabb kérdésekre. 

A világot elborító katasztrófa

A Biblia - a lokális áradásokról szóló mitologikus hagyományokkal ellentétben - egyértelműen globális katasztrófáról beszél. Ennek bizonyítására egyes bibliatudósok több érvet is felhoznak. Az egyik a bárka 140 x 23 x 14 méteres, gigantikus mérete. Térfogata meghaladta a 40 ezer köbmétert, amely 522 szabványos tehervagon befogadóképessége (egy-egy tehervagon 240 birka szállítására alkalmas). A három fedélzet összterülete körülbelül 9000 négyzetmétert, egy labdarúgópálya másfélszeresét tette ki. Ha csupán a helyi állatvilág megmentése lett volna a cél, a bárka rendkívüli mértékben túlméretezett lett volna. Ki kell emelni a bárkának a hajózási stabilitás szempontjából optimális arányait. Kísérletek tanúsága szerint a bárka akár 60-65 méter magas hullámokon, 60-70 fokos szögű „bukdácsoláskor” sem borult fel. Vajon honnan lehettek a Mezopotámiában lakó Noénak ilyen magas szintű hajómérnöki ismeretei?
Mózes első könyvének 7. fejezete szerint a víz szintje „elborította a legmagasabb hegyeket is az ég alatt. Sőt, tizenöt singnyit [kb. 7 métert] áradt a víz azután, hogy elborította a hegyeket”. Nyilvánvaló, hogy ha minden hegyet elborított a víz, az Özönvíznek globálisnak kellett lennie. Ha a mai légkörben lévő összes víztartalom (felhők és pára, összesen körülbelül 13 ezer köbkilométer) lezúdulna, a csapadék mennyisége csupán 2,5 cm lenne az 510 millió négyzetkilométer földfelületre elosztva. Kellett tehát lennie egy másik víztárolónak, amely a „boltozat feletti” páraburokkal azonosítható. Ennek a lezúdulása a Földre csaknem hat hétig tartott és a „mélység forrásainak” felfakadásaival együtt idézte elő a magas vízállást az egész Földön. 
A bárka kikötőhelyeként a Biblia az Ararát hegyét jelöli meg, amely a civilizáció bölcsőjeként számon tartott közel-keleti térséghez tartozik. A legöregebb élő fák évgyűrű-vizsgálata nagyjából az Özönvíz utáni eredetre utal (i. e. kb. 2500). Világszerte megtalálhatók az Özönvíz méretű kataklizmára utaló, víz által lerakott üledékek. Az egész világon fellelhető megkövesedett állati és növényi maradványok szintén egy világméretű kataszt-
rófa bizonyítékai. Gyakran ugyanabban a kőzetben egymás mellett találhatók olyan kövületek, amelyek az evolúciótan szerint egyáltalán nem származhatnak ugyanabból a korszakból. Végül megemlítjük, hogy világszerte találhatók olyan hatalmas folyómedrek, amelyek túl szélesek és mélyek a mai vízmennyiség számára és esetenként a mainál ötven-hatvanszor nagyobb víztömeg hajdani áramlására utalnak. A műhold-felvételeken jól azonosítható ilyen medrek erősen valószínűsítik, hogy egy hajdani roppant méretű vízikatasztrófa nyomairól van szó. 

Modern vízözön-elméletek

Az özönvízzel kapcsolatos tudományos elméletekben a kilencvenes évek közepe hozott fordulatot. Walter Pitman és William Ryan, a Columbia Egyetem geológusai Kazimieras Shimkus orosz geológus segítségével 1993 nyarán láttak neki a Fekete-tenger alapzatának vizsgálatához. Ryan és Pitman feltevése szerint az özönvíz-mítoszok a Fekete-tenger vízszint-jének hirtelen megemelkedéséről számolnak be. A kutatások során Ryan és Pitman bizonyítékokat találtak arra vonatkozólag, hogy a tenger vízszintje - számításaik szerint mintegy 7500 éve - hirtelen megemelkedett. E drasztikus vízszintemelkedés az amerikai geológusok szerint kétszáz Niagara-vízesés zajával járt, amit még 100 km-es távolságban is hallani lehetett. Ryan és Pitman elmélete eleinte meghökkentette a tudományos világot, a kilencvenes évek végére azonban széles körben elfogadottá vált, 1999-ben könyv formájában is megjelentették Noah’s Flood: New Scientific Discoveries About the Event that Changed History (Noé özönvize: új tudományos felfedezések arról az eseményről, amely megváltoztatta a történelmet) címen. Ryan és Pitman elméletének további bizonyítására nem várt helyről jött a segítség: a Titanic megtalálójaként híressé vált Robert Ballard, Friedrich Hiebert archeológussal 2000 nyarán nekifogott a Fekete-tenger fenekének feltérképezéséhez, egy letűnt világ nyomai után kutatva. Ballard és társai szerencsével jártak, szonáros kutatásaik eredményei bizonyítékot szolgáltattak Ryan és Pitman elméletére: az ókori Szinopénál, közel 150 méteres mélységben emberek által lakott területek nyomaira bukkantak. Az valószínűnek látszik, hogy több ezer évvel ezelőtt a Fekete-tenger vízszintje hirtelen megemelkedett, elmosva a tenger partján található településeket, Ryan és Pitman következtetése azonban több ponton is eltér a bibliai beszámolótól: az amerikai geológusok szerint ez az áradás lokális jelenség volt, melynek következtében az életben maradt lakosság Európa közepe felé költözött, megőrizve az özönvíz emlékét, amely a tudósok szerint így élt tovább a későbbi generációk mítoszaiban. 
Bár Ryan és Pitman elméletük kidolgozásakor kizárták annak a lehetőségét, hogy a tengerszint drasztikus megemelkedése a Fekete-tengeren kívül máshol is megtörténhetett, Teller és munkatársai 2000-ben hasonló özönvíz-teóriáról számoltak be Quaternary Internationalben. A kanadai geológus szerint a jégkorszakot követő felmelegedés után az Indiai-óceán felől a tenger a Hormuzi-szoroson keresztül elárasztotta a Perzsa-öbölt. Teller szerint ez az esemény felel meg a Biblia által leírt özönvíznek, ami úgy került a zsidók hagyományába, hogy a későbbi Perzsa-öböl területén élő sumerek, miután elmenekültek az otthonaikat elborító áradat elől, írásaikban megörökítették azt, majd ezt a hagyományt a zsidók is átvették tőlük. Így máris visszakanyarodtunk a bevezetőben idézett Rawlinson-elmélethez. A Biblia ezzel szemben azt állítja, hogy a vízözönt nyolc ember élte túl, s ezek leszármazottai - Sém ágán - örökítették tovább az emberiség katasztrófájának hiteles történetét.
(Grüll Tibor: történész, főiskolai tanár; Lukács András: mérnök-fizikus; Tóth Tibor: informatikus-mérnök, egyetemi tanár)