Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Az arab Hitler

Jeruzsálem főmuftija, Hadzs Amin Muhammad al-Husszeini 1941. november 6-án érkezett meg a Harmadik Birodalom fővárosába, Berlinbe. A náci állam vezetői a legmagasabb szinten fogadták, s kényelmes szállást biztosítottak számára a Klopstock Strasse egy hatalmas háztömbjében, ahol 1939-ig egy cionista zsidó iskola működött. Miután minden egykori zsidó ingatlant államosítottak, Himmler „Zsidó Intézetet” rendeztetett be az épületben, amit Husszeini megérkezése alkalmával „A Zsidókérdés a Muszlim Világban Kutatóintézet” névre kereszteltek át. Nem ok nélkül. 


Husszeini, a nácizmus magvetője 

„Küzdelmem céljai világosak: először is szünet nélkül harcolok a zsidók ellen, s ennek a harcnak része az úgynevezett palesztinai Zsidó Nemzeti Otthon elleni küzdelem, mert a zsidók itt akarnak felállítani egy központi kormányzatot saját gonosz céljaik érdekében, és hogy véghez vigyék a világ kormányainak és más népeknek kárára folytatott pusztító és romboló terjeszkedésüket.” Ezzel a cikornyás körmondattal fordult a főmufti Adolf Hitlerhez, amikor az két héttel megérkezése után, november 21-én fogadta hivatalában. Husszeini egész pontosan feljegyezte a számára oly fontos dátumot: „a Hidzsra 1360. évében, Zul Qaada 6-án, pénteken, délután fél 5-től néhány perccel hat utánig” beszélgetett legfőbb példaképével, a Führerrel. 

A nácik szolgálatában

A főmufti alig két hónappal korábban menekült el az Iránt megszálló szövetségesek elől, s inkognitóban, hamis olasz útlevéllel a zsebében október 8-án érkezett meg Itáliába, amit a fasiszta rádió „nagyszerű és boldogító eseménynek” nevezett. (Életrajzi adatait lásd keretes szövegünkben.) Két hét múlva találkozott Mussolinivel, aki baráti fogadtatásban és egymillió lírás (akkori értéken kb. negyvenezer dolláros) kezdeti támogatásban részesítette Husszeinit. A főmufti visszaemlékezéseiben a Ducét „veterán anticionistaként” jellemezte, aki kifejtette előtte: „…a zsidóknak sem történelmi, sem faji vagy más okuk nincs arra, hogy államot alapítsanak Palesztinában… ha a zsidók mégis akarják, építsék fel Tel Avivot Amerikában.” A találkozó a két fél kölcsönös megelégedésére folyt le, s a közös nyilatkozat tervezetét az olasz Külügyi Iroda a római német nagykövetséghez is eljuttatta. A főmufti rögvest Berlinbe utazott, ahol megérkezése után fogadta Ernst von Weizsäcker külügyi államtitkár, aki kisebb változtatásokkal a német fél nevében is jóváhagyta az olaszok által fogalmazott nyilatkozattervezetet. Ez a szöveg - kötelező általánosságokon kívül - egyetlen lényegi megállapítást tartalmazott: a tengelyhatalmak jóváhagyását ahhoz, hogy „az arabok eltöröljék a palesztinai Zsidó Nemzeti Otthont”. 


A Waffen-SS muszlim katonái ideológiai képzésen 

Husszeini ígéretes kilátásokkal érkezett meg Hitlerhez - és hatalmas csalódással távozott tőle. A Führer ugyan készségesen kinyilvánította a zsidók elleni harc támogatását, de óvakodott az araboknak szóló ígérgetéstől. Itt merül fel a kérdés: hogyan is tárgyalhatott Hitler, a megrögzött antiszemita egy szemita nép képviselőjével? A Biblia és a Korán egyként vallja, hogy az arabok a Sém ágáról származó Ábrahám gyermekei, vagyis szemiták. De míg a zsidók Izsáktól, az arabok Izmaéltől erednek. A náci fajelmélet azonban eléggé elasztikus volt ahhoz, hogy a pillanatnyi politikai érdekek szerint tágítsák vagy szűkítsék annak kereteit. Így a Nemzetiszocialista Párt hivatalos - egyszersmind a Führer kedvenc - lapja, a „Népi Figyelő” (Völkischer Beobachter) tagadta, hogy az arabok fajilag tiszta szemiták lennének, mivel „kaukázusi és cserkesz elemek által részben árjásodtak”. A lap ennek bizonyítására éppen a jeruzsálemi főmuftit hozta fel, akinek vörös szakálla és kék szeme volt, „ami anyjának domináns cserkesz eredetét mutatja”. 
De térjünk vissza a tárgyalásra: Hitler stratégiai okokkal magyarázta a közel-keleti kérdésben tanúsított óvatosságát, és elárult néhány „titkot” beszélgetőpartnerének, amit Husszeini memoárjaiban megörökített. Mindenekelőtt Hitler megígérte - bár ez a legkevésbé sem volt már titok -, hogy „a judeobolsevizmus teljes megsemmisítéséig folytatja a harcot”. E küzdelem során, talán a nem túl távoli jövőben, a német csapatok elérik a Kaukázus déli oldalát. Ez a stratégiai feltétele annak, hogy a németek hatékony támogatást tudjanak adni a „szabadságszerető arab népek” függetlenségi harcához. „Rosztovból rövidebb út vezet Iránba és Irakba, mint Berlinből Rosztovba” - mondta Hitler. Ha ezt a stratégiai célt elérik a német csapatok, akkor, de csakis akkor fog Németország nyilatkozatot kiadni. 
Bár a nácik közelebbi stratégiai céljai között nem szerepelt a Közel-Kelet meghódítása, a főmufti kapóra jött más irányú terveikhez. A vendéget és kíséretét fejedelmi ellátásban részesítették: a birodalmi külügyminisztérium havi 10 ezer dollárt utalt ki számára; Himmler, az SS mindenható vezetője pedig a „Különalapból” (ami gyakorlatilag az államosított zsidó vagyont jelentette) juttatott neki összegeket, hogy abból folytassa zsidóellenes és nácibarát propaganda-hadjáratát az arab országokban. Az 1942-es El-Alamein-i ütközet után, mikor a német erőkre először sikerült a szövetségeseknek hatékony csapást mérniük Észak-Afrikában, Husszeini rádiószózatokat intézett Berlinből az arab világ vezetőihez, hogy támogassák Hitler harcát a „világcionizmus” ellen. Beszédét így kezdte: „Keljetek fel, Arábia gyermekei! Harcoljatok szent jogaitokért. Gyilkoljátok a zsidókat, ahol csak éritek őket. Kiontott vérük kedves Allahnak, történelmünknek és vallásunknak. Ez őrzi meg tisztességünket.” 

A háborús főbűnös

De ez még nem minden. A nürnbergi per egyik vádlottja, Wisliceny szerint, aki Adolf Eichmann jobbkezeként működött közre Európa „zsidótlanításában”, Husszeini személyes jóbarátja volt főnökének - bár ezt 1961-es jeruzsálemi perében Eichmann, valamint Husszeini említett memoárjaiban határozottan cáfolta. Noha a kérdés nemzetközi hírű szaktekintélye, Bernard Lewis 1986-ban megjelent Semites and Anti-Semites című könyvében szintén szkeptikus az Eichmann-kapcsolatot illetően, tény, hogy Eichmann a palesztinai angolellenes arab felkelések idején (1937) járt Jeruzsálemben, ahol az angolok csak 48 órás tartózkodást engedélyeztek számára. Ezalatt volt alkalma a főmuftival is találkozni, és később Berlinben is gyakran összejártak Eichmann hivatalában, a Kurfürststrasse 116-ban. 
Husszeini állítólag Himmler engedélyével járt a náci haláltáborokban is. (Simon Wiesenthal szerint Majdanekben és Auschwitzban.) Noha ez az állítás konkrét dokumentumokkal nem bizonyítható, lehetetlen, hogy Husszeini ne tudott volna az Endlösung-program gyakorlati végrehajtásának részleteiről. Erről árulkodik az a mondata is, amely a Hitlernél tett látogatásakor hangzott el, s amit visszaemlékezéseiben így rögzített: „A Németországgal való együttműködés alapvető feltétele az volt, hogy szabad kezet kapjunk az utolsó zsidó kiirtására is Palesztinában és az arab világban. Megkértem Hitlert, tegyen nyílt ígéretet arra vonatkozólag, hogy megengedi nekünk a zsidó probléma megoldását olyan módon, ahogyan az megfelel a mi nemzeti és faji törekvéseinknek, valamint azon tudományos módszereknek, amelyeket Németországban fejlesztettek ki az ottani zsidók kezelése során. Válasza így hangzott: A zsidók a magukéi” (kiemelés a szerzőtől). Husszeini volt az, aki 1942-ben megakadályozta, hogy a Vöröskereszt 10 ezer lengyel zsidó gyermeket kimentsen a theresienstadti haláltáborból, Palesztinában lakó német polgárokért cserébe. Ugyancsak Husszeini volt az, aki 1944 márciusában személyesen járt közben Himmlernél annak érdekében, hogy megakadályozza a zsidók menekülését a tengelyhatalmakkal szövetséges országokból. A magyar külügyminiszternek írt levelében az ottani zsidók „aktív ellenőrzés alá helyezését” javasolta Lengyelországban, és ugyanezt tette Romániában és Bulgáriában is. Ezzel legkevesebb 7500 zsidó ember halálát okozta, akiket az említett országok kormánya egyébként kiengedett volna Palesztinába. A főmufti a háború végén dicsőséges jeruzsálemi bevonulásról álmodott, s elkészítette egy Auschwitz-típusú megsemmisítő tábor terveit is, amelyet Nablusz közelében állított volna fel a palesztinai zsidóknak.
A főmufti minden módon igyekezett hasznossá tenni magát vendéglátói számára. Himmler támogatásával Drezdában Muszlim Akadémiát létesített. Az itt végzett imámokat az arab világ minden szögletébe küldték szét, hogy hirdessék az új, náci eszmékkel kevert iszlám ideológiát. Husszeini a berlini Arab Irodán keresztül egy német-arab légiót szervezett, amely Észak-Afrikában harcolt az amerikaiak ellen. (1946-ban még mindig 3000 hadifoglyot őriztek belőlük egy alabamai támaszponton.) Ennél sokkalta nagyobb katonai jelentőséggel bírt a Szovjetunió területén (a Krím-félszigeten, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában) élő muszlim lakosság tízezreinek beszervezése a megszálló náci hadseregbe. Ugyancsak Husszeini nevéhez fűződik a boszniai 13. „Handzsár” és az albániai 21. „Szkanderbég” Waffen-SS hadosztály megszervezése mintegy 40 ezer muszlim vallású helyi lakosból, akik Ante Pavelics horvát usztasa csapataival karöltve 750 ezer szerbet, 60 ezer zsidót és 26 ezer romát öltek meg brutális kegyetlenséggel a Balkán-félszigeten. (Csak zárójelben jegyezzük meg: Alija Izetbegovics boszniai elnök 1943. március 5-én lépett be a Handzsár hadosztály „Ifjú Muzulmánok” nevű szervezetébe, amelynek hamarosan vezetője lett. Ugyanabban az évben Husszeinivel is találkozott Szarajevóban. Fasiszta múltja miatt a háborút követően a jugoszláv Legfelsőbb Katonai Tanács három évi börtönbüntetésre ítélte.) Nem csoda, hogy 1945-ben Jugoszlávia minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy Husszeini a háborús főbűnösök közé kerüljön a nürnbergi perben, de az arab Hitlernek ezúttal is sikerült kicsúsznia a győztes hatalmak kezei közül.

„Kedves Hitlerem!…”

Az oszmán-török uralom egyhangú évszázadai után, a 20. század első évtizedeiben bukkant fel újra Palesztinában a zsidóellenesség. Husszeini, akit 1920-ban Herbert Samuel tábornok, a palesztinai Brit Mandátumterület kormányzója iktatott be a jeruzsálemi főmufti hivatalába, két dologra igyekezett felhasználni méltóságát: egyrészt szorgalmazta Jeruzsálem „iszlám szent hellyé” válását; másrészt dzsihádot hirdetett a „hitetlenek” ellen. Ennek jegyében véres pogromok zajlottak le Palesztinában 1921-ben, 1929-ben és az 1936-39-es felkelések idején. Irakban németbarát puccsot szervezett Rasid Ali al-Kilani vezetésével. A felkelés első napjának éjjelén (1941. június 1-2.), a bagdadi „Kristályéjszaka” alatt, hivatalos adatok szerint 600 zsidót öltek meg, 240-et megsebesítettek, 585 zsidó üzletet és 911 házat romboltak le. A nem hivatalos becslések szerint az öldöklés áldozatainak száma ennél is magasabb volt. Az angolok 1941 októberében 100 ezer dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére, amelyet hivatalosan sohasem vontak vissza. Husszeini - a németek vereségét látva - végső elkeseredésében egy igazi terrorista kommandóakciót is szervezett: 1944 végén egy arabokból és németekből álló ejtőernyős osztagot dobatott le Tel Aviv környékén, akik megmérgezték az útjukba kerülő kutakat. 
Husszeini a háború után sem hagyta abba áldatlan tevékenységét, melynek során az arab világban mindenütt széthintette a nácizmus konkolymagvait. Neki köszönhető, hogy a háború utáni években is az arab bestsellerlisták élén állt a Mein Kampf és a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. (Hitler főművét 1939-ben Nassziri Nasszer, a későbbi egyiptomi elnök, Gamal Abdel Nasszer testvére fordította arabra.) Amikor 1953-ben felröppent a hír, hogy Hitler él, és Dél-Amerikában rejtőzik, az arab világ egyik mérsékelt vezetőjének tartott Anvar Szadat egyiptomi elnök levelet írt a Führernek: „Kedves Hitlerem! Szívem legmélyéből gratulálok Önnek. Még ha úgy is tűnt, hogy vereséget szenvedett, valójában Ön a győztes. Sikerült széthúzást támasztania Churchill, a vénember és szövetségesei, a Sátán fiai között. Németország győzni fog, mert létezése szükségszerű a világ egyensúlyának fenntartásához. Németország újjá fog születni, a nyugati és keleti hatalmak ellenére is. Nem lesz béke addig, ameddig Németország nem válik azzá, ami valaha volt” (Al-Musawwar, 1953. szeptember 18.) Nasszer és Szadat egyiptomi elnökök, a szíriai Baath párt alapítói, valamint Ibn Szaúd király, Szaúd-Arábia alapítója valamennyien Husszeini köréhez tartoztak. Unokája, Fejszal Husszeini, egészen 2001 májusában bekövetkezett haláláig a Palesztin Hatóság „Jeruzsálemi ügyekért felelős minisztere” volt. Jasszer Arafatot, akinek eredeti neve Abd al-Rahman abd al-Bauf Arafat al-Qud al-Husszeini, aligha kell az olvasóknak bemutatnunk. Elég csak annyit megjegyezni róla: nagybátyja és legfőbb támogatója a jeruzsálemi főmufti volt. Végül, hogy teljes legyen a lista: az iraki diktátor, Szaddám Huszein, annak a Khajrallah Tulfah nevű nagybátyjának házában nőtt fel, aki a mufti nácibarát iraki csoportjának vezetője volt 1941-ben. 
(a szerző történész)


Hadzs Amin Muhammad al-Husszeini 1897-ben született Jeruzsálemben. Az első világháborúban a török hadseregben szolgált tisztként, utána rövid ideig a briteknek dolgozott. 1920-tól elkötelezte magát az iszlám ügy védelmére. Még ugyanabban az évben Jeruzsálem muftijává nevezték ki, majd 1922-től a Legfelsőbb Muszlim Tanács elnöke lett. 1931-ben az általa kezdeményezett jeruzsálemi iszlám világkonferencián a palesztinai zsidó bevándorlás korlátozását követelte. 1936-ban az összes arab párt által létrehozott Arab Legfelsőbb Tanács vezetőjévé választották. A britek elleni felkelés szervezése miatt 1937. július 17-én le akarták tartóztatni, de sikerült Libanonba, majd Szíriába szöknie. 1939. október 13-án Bagdadba emigrált, ahol 1941. május 9-én dzsihádot hirdetett Nagy-Britannia ellen, majd sikertelen puccskísérletet szervezett. Mivel az angolok elfoglalták Bagdadot, Teheránba menekült, a japán nagykövetségre. Az angolok 1941. augusztus 25-én az iráni fővárost is bevették, ezért Husszeini Itáliába szökött, ahol Mussolini biztosította támogatásáról. November 6-án Berlinbe utazott, ahol Hitler is fogadta. A náci államtól minden eszmei és gyakorlati segítséget megkapott a cionizmus és zsidóság ellen folytatott harcához. 1942 januárjában német segítséggel Görögországban szervezett egy arab légiót, amelyet Észak-Afrikában vetettek be. 1943 februárjában két muszlim hadosztályt szervezett a Waffen-SS részére a Balkánon, amelyek a horvát usztasák oldalán részt vettek a népirtásban. 1945. májusában, a Német Birodalom kapitulációját megelőző napon Svájcba menekült, ahonnan kitoloncolták. Francia fogságba esett, de sikerült megszöknie, s 1946 májusában hamis útlevéllel Kairóba menekült. 1947 októberében Libanonba ment. 1964-ben még elnökölt a 6. iszlám világkonferencián. 1974. július 4-én halt meg Bejrútban.