Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Gesztusok feszültség idején

A honi publicisztika uralkodó iránya szerint a szembenálló politikai táborok között a gyűlölködés a választások után sem hagyott alább, sőt inkább „fokozódott a helyzet”. Bizonyára van is ebben valami, s lehetne bőven idézeteket találni annak alátámasztására, hogy a helyzet mennyire rossz és a politikai elit, „mennyire felelőtlen”. 
Mielőtt azonban elhomályosulna a tekintetünk, és az egész politikai elitről kiállítanánk a szokásos bizonyítványt - „úgy, ahogy van, alkalmatlan mindenre” - regisztráljunk egy ezzel ellentétes tendenciát: a politikai eliten belül felfedezhető egy - talán búvópatakszerű - pacifikáló mozgás vagy másképpen, az ellenfelek emberszámba vétele. A magam részéről számos fontos, igaz elszórt gesztust érzékelek a politikai közállapotok normalizálására, miközben persze nem vagyok naiv, és látom azt is, hogy sokan minden eddiginél keményebb hangot ütnek meg, sőt olyan is van, aki egyenesen forradalmi helyzetet vizionál, vagy a kormány megdöntésére szólít fel. 


Medgyessy Péter és Orbán Viktor tavasszal a Közgázon. Magasra srófolták a licitet Fotó: MTI

Rövidesen példákkal is szeretném megvilágítani, milyen, a korábbiakhoz képest új és fontos gesztusokra gondolok. Előtte azonban néhány szót arról, hogy mi válthatta ki ezt az újnak látszó, de egyre markánsabbá váló tónust - a bal- és a jobboldalon egyaránt.

Helyzet a választások után

Pártversenyre épülő társadalmakban a pártok között igen heves és kiélezett versengés zajlik, annak minden kísérőjelenségével: személyeskedéssel, lejáratással, nagyotmondással, korrupcióval és persze a saját igazunk bizonygatásával. Ez egy demokráciákban megszokott adok-kapok, senki nem csodálkozik rajta, megvan ennek a maga demokratikus kultúrája, s a társadalom, ha zsörtölődik is, képes minden negatív kísérőjelenség feldolgozására.
Másként fogalmazva: a szembenálló politikai feleknek nem kell külön gesztusokon gondolkodniuk, ha a vita hevessége elérni látszik egy bizonyos határt. A verseny maga szabályoz, nagyjából és egészében kiszűrve az oda nem illő jelenségeket. Franciaország talán jó példa minderre: a szélsőséges jobboldal visszaszorítása volt akkora közös cél, hogy pillanatok alatt „összerántotta” a mérsékelt bal- és jobboldali pártokat, a mindkét oldal számára veszélyt jelentő szélsőség útjának eltorlaszolására. 
Magyarországon a választásokat megelőzően - talán meglepő lesz, amit mondok - nem folyt a demokratikus nyugat-európai országok többségéhez hasonló pártverseny. Ennek oka az, hogy az 1998-tól 2002-ig kormányzó koalíció nem kívánt versenyezni, illetve legfeljebb önmagával: saját kormányzati lehetőségeivel versenyzett, míg ellenfeleit minél teljesebben igyekezett nem versenytársként értelmezni. Az ellenzék - különösen a választási kampányhoz közeledve - a „nem létező” kategóriába került, a kormány igyekezett egy olyan képet kialakítani magáról, illetve a politikáról és a kormányzásról, hogy az nem más, mint a társadalom érdekében végzett szolgálat. Ami persze elvontan lehet, hogy igaz, de nem éppen elegáns álláspont azzal az ellenzékkel szemben, amely legalább olyan értékűnek tekinti magát, mint a kormányzat. 
A pártversenynek csakis egyenrangú felek versenyeként van értelme, ha ez a feltétel nincs meg, a lebecsült, leminősített fél könnyen feljogosítva érezheti magát, hogy maga is bebizonyítsa a másik félről, hogy nem egyenrangú.
2002 tavaszán mérhetetlenül magasra srófolták a pártok ezt a licitet. S ha ehhez még hozzávesszük a választások után kirobbanó Medgyessy-, majd nem sokkal utána a Pokorni-ügyet, akkor azt mondhatjuk: ez bizony nem nemes, hanem nemtelen verseny, ennek nyomokban sincsenek szabályai, ez itt szabad garázdálkodás, amiből semmi jó nem sülhet ki.
Talán épp a velejéig eldurvult közélet kényszeríti ki, hogy a felek elgondolkodjanak: nem kellene-e új fejezetet kezdeniük? Mert ha egyszer a demokratikus szokások nem teremtik meg automatikusan a szabályozott, rendezett és lovagias versengést, akkor a felismert kényszerek segíthetnek. Ha a felek belátják: mind a két oldalnak nagyon komoly ütőkártyái vannak, s az ellenfél nem habozik azokat kijátszani, ha a helyzet úgy hozza.
A magyar demokrácia hőskorában (1990-1996) ezeket a kártyákat, vagy nevezzük őket papíroknak, a felek nem játszották ki. Akkor talán a közvélemény is azt hihette, megúszhatjuk az ügynökmúlt megpiszkálását vagy a különféle egyéb múltbéli tevékenységek feltárását. Ma már tudjuk, ez megspórolhatatlan. 
Csakhogy - bármily furcsa - a dolognak van valamiféle fegyelmező ereje is. Azt a bizonyos bilit nagy valószínűséggel senki nem akarja teljesen kiborítani. Ha mindenkinek egyaránt erős ütőkártyái vannak, akkor komolyan meg kell fontolni, ki mit lép, és akkor előtérbe kerülhetnek - mondom: nem kis részben kényszerűségből is, de nem csak abból - a politikailag nagyon értékes gesztusok. 
Gesztusok - meglátásom szerint - mind a két oldalról érkeztek az elmúlt hetekben, amelyeket még akkor is észre kell vennünk és üdvözölnünk kell, ha - mint már utaltam rá - vannak bőven ellentétes jelek is. A lereagálatlanul maradó gesztusok olyanok, mint ha meg se születtek volna, tehát éppen azért kell felhívni rájuk a figyelmet, nehogy az az egyoldalú kép alakuljon ki a politikai közösségben, hogy itt két ádáz tábor (fasiszták és kommunisták) hadakoznak egymással. A legszörnyűbb, ami egy demokráciában történhet, ha a mérséklet hangját elnyomják a dühöngők, az őrültek, a stigmatizátorok, a rossz értelemben szerepet játszó táborelkötelezettek. A demokrácia folyamatos gesztusok rendszere (is) az ellenfelek felé, azaz: nemcsak konfliktus, hanem kompromiszszumkeresés is. És ennek - szerencsére - vannak jelei az utóbbi hetekben. Három egyszerű esetet említek, amelyek azonban egy irányba, ha tetszik: a pacifikálódás irányába mutatnak.
Az első az új kormány viszonya a régi kormány által életre hívott intézményekhez. Emlékezzünk, micsoda vehemensen jelentkezett be a Medgyessy-kormány - mondjuk - a Terror Háza vagy a XX. Század Intézet megszüntetését vagy minimum átalakítását illetően. Az első hetek másról sem szóltak, mint kész forgatókönyvekről, a bennfentesek már azt is tudták, ki veszi át a nevezett intézmények igazgatását, és hogy a régi potentátok egytől-egyig repülnek. Gesztusértékű, hogy a legyalulás azóta sem következett be, s az új kormány láthatólag nem kíván rövid távon foglalkozni ezekkel a kérdésekkel.
A második, hogy egészen új hangok is megjelentek a jobboldal baloldali és liberális minősítésében. Számos cikket, tanulmányt olvastam, nyilatkozatot hallottam, amelyekben a jobboldal már nem fasiszták és protofasiszták gyűjtőhelye, hanem tiszteletre méltó embereké. Az empátia leginkább a jobboldal körül gyülekező fiatal generációval kapcsolatban érzékelhető, és nagyon helyes, hogy ez a hang megjelent. Mégiscsak nagyon durva az a leegyszerűsítés, miszerint mindenki, aki Orbánék körül megjelent, megtévesztett ember. Azok az elemzők, akiket volt szerencsém ez ügyben olvasni, hallgatni, nagyon fontos gesztust tettek a jobboldal felé, amikor a jobboldalt meg kívánták különböztetni a szélsőjobbtól. Csak sajnálni tudom, hogy ez a gesztus jobbról eddig kevéssé viszonzódott: a jobboldal számára a baloldal még mindig en bloc történelmileg túlhaladott, anakronisztikus képződmény.
A harmadik gesztus pedig a Fidesz magatartása a költségvetés módosításának megszavazásával. Akármi is a véleményünk a Fideszről, erre illő nagy nyomatékkal rámutatnunk. 1990 óta ilyenre nem került sor, s a bejáratott demokráciákban sem igen ismerünk példákat, leszámítva persze a nagykoalíciókat. Magyarországon, egy olyan kiélezett helyzetben, mint amilyen a választások alatt és után előállott, korántsem volt szükségszerű, hogy az ellenzék megszavazza a költségvetést. Sőt, ha az ellenzék igazán a feszültség élezésére tört volna, automatikusan a „nem” gombot nyomja meg. Nem ez történt, s akkor járunk el helyesen, ha ezt nyomatékkal aláhúzzuk.

Az elit példái

Végül is csupán arra kívántam rámutatni, hogy a politikai elit felelősen képes viselkedni a legkiélezettebb helyzetekben is, és nem igaz az a tétel, mely szerint az elit csak kölcsönös rágalmazásokra képes. A gesztusok számát még szaporíthatnánk, de talán a három példa rövid felvillantása is elég volt ahhoz, hogy lássuk: a demokratikus politika feltételei továbbra is megvannak Magyarországon és nagyon sokan készek is arra, hogy politikai ellenfeleiket emberszámba vegyék. Persze az egész dolog hozadéka csak akkor lesz meg igazán, ha ezekre a gesztusokra fogékony közvélemény alakul ki. Az árkokat betemetni ugyanis nem pusztán a versengő pártok hivatottak, hanem az a közvélemény is, amelynek kegyeiért az egész produkció folyik. Reménykedjünk, hogy a heves konfliktusok közepette a pozitív gesztusok száma csak növekedni fog. 
Valami elkezdődött…