Vissza a tartalomjegyzékhez

Gadó György
Anyámért szólok

Anyámat ütik-verik, gyalázzák. Anyámért szólnom kell.
Anyám igen-igen idős, és a sors kontinenseken hajszolta már végig. Sokan zokon veszik tőle, hogy még él, élni akar, mások azt nem tudják megbocsátani neki, hogy sokadszorra is otthont teremtett, noha csak nemrég váltak izzó romhalmazokká fiai hajlékai. Sőt egy okkal több a gyűlöletre és szidalmazásra, hogy valójában épp mai otthona az első igazi otthon egész történelmi korszakok után.
Anyámnak bizony sok a hibája, bűne is akad tán egynéhány (ki bűntelen?), nekem mégis az anyám. Ha róla van szó, nem ez vagy az a hibája, egykori mulasztása jut elsőként az eszembe, hanem a puszta tény: ő az anyám. És amikor azt hallom, hogy husángokkal törnek rá, amikor azt olvasom, hogy zsarátnokot hajítottak háza tetejére, amikor azt látom, hogy falkákban rohannak a nyomában és ő ereje végső megfeszítésével kijátssza üldözőit, sőt gáncsot is vet nekik - én szeretném lefogni az ütlegelésre emelkedő karokat, szeretnék házához sietni, hogy oltsam a tüzet, szeretném a földre teperni a rá törő gonoszt.

Természetellenes ez a fiúi érzelem bennem? Kárhoztatni való?
Bizony az! - állítják némelyek. Vagy ha nem is természetellenes, ha bizonyos mértékben érthető is, ám semmiképp nem helyeselhető. - Elfogult vagy! Kötelességed tárgyilagos lenni! Hát nem tudod, hogy a husángok forgatóit érthető indulat fűti? Hiszen nincs otthonuk - elitták az árát. Még rosszabb: anyád vette el tőlük! Azt is tudhatnád, hogy a gyújtogatóknak sanyarú volt a gyermekkoruk, és a falkákban üldözők között túlsúlyban vannak elvált szülőknek olyan gyermekei, akiknek anyád nem fizette ki a megszolgált túlóradíjakat…
Ha volna benned kis empátia, ha tanulmányoztad volna a tömeglélektant, ha tisztában lennél a kozmikus kohergerencia eszkatológiájának az elemi következményeivel… - vetik a szememre még egyes unokaöcséim is -, akkor rájöhetnél, hogy anyád (anyánk) ugyan rendkívül rokonszenves, és kétségkívül sokat szenvedett, ám mindazonáltal boszorkány és minden rossznak szülője. Az elemi igazság, az erkölcsi világrend és a forradalmi szolidaritás egyaránt megköveteli, hogy feladd anyád iránti szűkkeblű együttérzésedet, és hogy anyád (anyánk) a nyílt utcán vagy egy történelmi aluljáróban agyonveressék, otthona porig égjen, és romjai fölött azok a sivatagi sakálok lakmározzanak, amelyek (hiszen ez már ma felismerhető) egy új világrend és egy magasabb rendű testvériség előharcosai.
Így pirítanak rám, így oktatnak ki engem, elfogult, érzéketlen és botor embert, aki maradi gondolkodásommal, elmeszesedett etikai értékrendemet követve azt merem állítani, hogy a fiaknak meg kell védeniük az anyjukat, hogy az anyára nem akkor kell ráolvasni a hibáit (pontosabban: nem akkor kell nemzetközi kongreszszust szervezni az anya vétkeiről), amikor gyilkos kezek éppen halállal fenyegetik.
Magyar zsidóként azt mondhatom: apám a magyar nemzet, anyám a zsidó nép. Otthona, amelyet anyám a tömeggyilkosok garázdálkodása után megteremtett, nem más, mint Izrael állama. Igen, gyarló a nép, az otthon sem a létezhető legjobb. Ám minden tárgyilagos intelemmel szemben, a gyilkosok és cimboráik iránti (vagy akár az elvált szülők gyermekei és bárki más iránti) megértésem ellenére azt tartom: Izrael küzdelme igazságos, e küzdelem eszközei és módszerei egészükben helyénvalóak (legyenek bármennyire is bírálhatóak részleteikben). És bármennyire érthető is lélektanilag és sajnálatra méltó emberileg a Saront Eörsi István példázatában „üvöltözve” vádoló „sivatagi tanulatlan asszony” (ÉS, július 19.), korunk alapvető szociális és morális problémáját mégis Kertész Imre látja tisztábban. Azok, akik figyelmen kívül hagyják az alapvető tényeket, s helyettük ténytöredékeket, részigazságokat mutatnak fel teljesek gyanánt, szándéktalanul is a gyilkosok felmentését és a zsidó nép ellen előkészített (talán még a holokausztnál sem kisebb arányú) tömeggyilkosság előzetes igazolását segítik elő. Ha pedig ezek az emberek zsidók, úgy a legjobb esetben is meghasonlott lelkek, vagy éppen az öngyűlölet eltorzult személyiségű apostolai, az önfeláldozás szószólói - ha ugyan nem teljesen romlott és korrupt, prostituált egyének - hirdessék bár jobboldali lapok hasábjain a „cionizmus bűneit”, vagy egyetemi katedráról a „posztcionizmus igazságait”. Gondolatmenetük aligha fakad mindig merő jóhiszeműségből - gondolok itt többek között a „jobbegyenesek” hazai mesterére, a szélsőjobb publicisztika üdvöskéjére, vagy arra a doktoranduszra a Haifai Egyetemen, aki egy koholt „cionista tömegmészárlásról” írta - elutasított - értekezését.
Ha anyám - még ha vétkes lenne is - az én hibámból vész el, akkor életemre nincs többé mentség. Ha anyánkat - a zsidó népet és nemzeti otthonát - a mi részvétlenségünk, tétlenségünk, sőt a merénylői, gyilkosai iránti gyáva szolidaritásunk folytán éri el a végső pusztulás, akkor mi sem maradhatunk tovább azok, akik - ma még - vagyunk: etikai értékektől, a szolidaritás eszméjétől vezérelt értelmiségiek, izraeli vagy magyar zsidók, avagy netán világpolgárok. Akkor már csak rongyok leszünk.